NRGreport
Menü

Hogy áll a hazai fenntartható vízgazdálkodás?

Miközben a globális előrejelzések szerint másfél évtizeden belül 40%-os vízhiánnyal kell szembenéznünk, itthon a vízgazdálkodási rendszer alapvető iránya még mindig a folyóinkon érkező víz minél gyorsabb levezetése és a vízhiányos területeken az öntözésen alapuló gazdálkodás fejlesztése.

A WWF Magyarország a hazai vízgazdálkodás környezeti, társadalmi és gazdasági szempontból is fenntartható pályára állítását szorgalmazza.

„A második Víz Világtalálkozó megrendezésével Magyarország nemzetközi színtéren erős pozíciót szerzett, éppen ezért ideje, hogy hazai vízfolyásaink és ártereink kezelésében is jó példákat teremtsünk” – fogalmazta meg Gruber Tamás, a WWF Magyarország vizes élőhely-védelmi programjának vezetője.

A természet és az emberiség érdeke azonos. Az ENSZ „Tiszta víz és alapvető köztisztaság” fenntartható fejlődési céljának megvalósításában nemzetközi egyetértés van abban, hogy a társadalmi és gazdasági fenntarthatóság mellett a környezeti fenntarthatóságot is el kell érni, amihez a földi élővilág, a természet adottságok és korlátok figyelembe vétele kulcsfontosságú.

A vízgazdálkodás fenntarthatóságának alapvető feltétele lenne, hogy vizeinket úgy használjuk, hogy a folyók, tavak, vizes élőhelyek élővilága ne károsodjon, és a felszín alatti vízkészletek ne merüljenek ki. Ennek ellenére Magyarország vizeinek túlnyomó többsége károsodott állapotban van és élővilága veszélybe került az elmúlt két évszázad emberi beavatkozásainak köszönhetően. Ezért a fenntartható vízgazdálkodás feladata nemcsak megőrizni, hanem javítani vizeink állapotát és helyreállítani az elpusztult vizes élőhelyeket. A hazai vízgazdálkodásban a környezeti fenntarthatóság és az ökológia szempontjai ennek ellenére, még mindig alárendelt szerepet játszanak.

Noha a Környezet és Energiahatékonysági Operatív Programban (KEHOP) több milliárd forint értékben megvalósuló vízügyi projekteknek egyelőre csupán az előzetes tervei ismertek, ezek nem mutatnak jelentős elmozdulást az elmúlt évtizedek  vízgazdálkodási gyakorlatától. Joggal tarthatunk tehát attól, hogy a folyók ökológiai állapota és azok megőrzésének szempontjai ismét háttérbe szorulnak majd. A természetromboló vízgazdálkodás, elsősorban az árvízi védekezés indokával tett munkálatok tovább rontják a folyók és az árterek természeti állapotát és kivezetik Magyarország területéről azt a vízkészletet, melyet a klímaváltozás hatásainak ellensúlyozására használhatnánk fel.

A KEHOP projektjei közt sok az olyan infrastrukturális beruházás, ami éles ellentmondásban van a Víz Világtalálkozó által szorgalmazott sokcélú vízgazdálkodási célokkal. A hazai vízgazdálkodás egyelőre nem köti össze az árvízi védekezést a vízhiányos területek állapotjavításával, és nem használja ki a természetes vízvisszatartás lehetőségeit sem. Ez azért elvesztegetett előny, mert a természetes vízvisszatartás nemcsak az árvíz csökkentésében, hanem a vízminőség javításában, a mikroklíma stabilizálásában, a halállomány erősítésében is szerepet játszhatna. A természetes árterek növelése, az egykori mellékágak helyreállítása, a természetes mélyedések bekapcsolása a vízgazdálkodásba alacsony költségigényű, természetbarát fejlesztési irányt jelenthetne.

A vízhiányos, de vízvisszatartásra alkalmas területek nagy része ma az árvízvédelmi töltéseken kívül lévő szántó, ahol az éghajlati szélsőségek folyamatos és egyre növekvő kockázatot jelentenek a termelőknek. Ezeken a helyeken a gabonatermesztés kizárólag területalapú támogatásoknak köszönhetően lehet valamelyest jövedelmező. Ez azt jelenti, hogy össztársadalmi szempontból ilyen területen gabonát termelni ráfizetéses és nem fenntartható.

„Ha a víz felelős megőrzéséért a szántóművelésnél magasabb és versenyképességet biztosító kifizetés járna, akkor a gazdálkodó megélhetése nem kerülne veszélybe, ha a folyókon érkező árvíz egy része az ő földjére jutna.  A vízmegőrzést ösztönző mezőgazdasági támogatások olyan tájhasználati módokat segítenének elő, amelyek társadalmi, gazdasági és természeti szempontból is előnyösek” – fogalmazott Gruber Tamás.

A megoldás tehát nem a gátak közé szorított folyók egyre több emberi beavatkozással járó kezelésében rejlik, az árvízkor érkező víztöbblet kezeléséhez szükség van a folyók egykori árterére. Ezt a mezőgazdasági és a területfejlesztési szakpolitika fejlesztési irányainak kialakításakor figyelembe kell venni. A változtatás közös érdek, írja a WWF.

A vízgazdálkodás kihívásainak egyik legjobb példája az Alföldön tapasztalható problémahalmaz: a talajvízszint süllyed, a mezőgazdaságban gyakori az aszály, a természetes élőhelyek kiszáradnak. A vízkészletek csökkenésének éghajlati oka, hogy a napsütéses órák számából kiszámítható éves párolgás értéke jóval magasabb (7-800 mm-nyi víznek felel meg), mint az 500 mm körüli átlagos éves csapadékmennyiség.  A hiányzó víz azonban szinte minden évben megjelenik az Alföldön, hiszen a hegyekben lehulló nagy mennyiségű csapadékot a folyók szállítják le a termékeny és napsütötte síkságra. Ez az, amire ma árvízként tekintünk. Az árvízkor érkező víz az aranytartalék a meleg nyári hónapokra.

Ha tehát megtaláljuk azokat a helyeket a tájban, amelyek alkalmasak rá, hogy az érkező vizet befogadják, raktározzák, a talajba szivárogtassák, és ezáltal biztosítsák a nedvességet a mezőgazdaság és természet számára az év során, akkor egyszerre kezelhető az árvízveszély és az aszálykockázat. Ha megvizsgáljuk az Alföld domborzatát, szembe ötlenek azok a mélyebben fekvő területek, ahová árvízkor kivezethető lenne a víz egy jól megtervezett és szakemberek által irányított rendszerben. A víz megőrzéséhez tehát kiterjedt területekre van szükség az árvízvédelmi töltéseken kívül, amelyek állandóan vagy időszakosan vízborította nedves rétekké, vízkedvelő erdőkké, tavakká alakíthatóak át – áll a WWF közleményében.

A vízgazdálkodás jelenlegi fenntarthatatlan gyakorlatának következményeit várhatóan súlyosbítani fogja az éghajlatváltozás. Az előrejelzések szerint a csapadék különösen nyáron kevesebb lesz és eloszlása szélsőségesebbé válik, a párolgás a magasabb átlaghőmérséklet miatt növekedni fog. Ez az éghajlatváltozás mértékétől függően a Duna hazai vízgyűjtőjén 10-50%, a Tisza vízgyűjtőjén pedig 20-70% is lehet. Mindez a folyók nyáron elérhető vízkészletét fogja csökkenteni, és még jobban felértékeli az árvízzel érkező víztartalékok megőrzésének jelentőségét.