NRGreport
Menü

Hujber: Összekapcsolná az energiapiacokat az unió

Interjú | Végh Zsófia | 2017-06-06 08:00

Az Európai Unió legfrissebb, tavaly év végén publikált energiacsomagjának fő célja, hogy a tagországok energiapiacának szabályozását összehangolja és a növekvő megújuló energiaforrás kapacitásokhoz igazítsa. Az integrációval járó intézkedések egy részét a tagországok kritizálják – attól tartanak, csorbul hatáskörük és központi szabályokat erőltetnek rájuk. Az Európai Unió erősíteni szeretné a tagországok közötti együttműködést, központosításról szó sincs – mondta lapunknak Hujber András, az Európai Bizottság piaci integrációs ügyekkel foglalkozó szakértője. 

Tavaly november hozta nyilvánosságra az Európai Bizottság az energiapiacokat szabályozó legújabb, Téli Csomag néven ismert javaslatait. A belső piaci összekapcsolása szempontjából mely intézkedés állítja a legnagyobb kihívás elé a Bizottságot?

Nem nulláról indulunk: ez a 3,5. Energiacsomag, amely nagyrészt a meglévő szabályokat pontosítja, részletezi. Külön hangsúlyt fektet a piaci elv érvényesülésére. Szeretnénk piacosítani minden szegmenst, amely alkalmas erre, s ezekhez szabályokat alkotunk. A piaci szereplők egyetértenek abban, hogy szükség van erre. Egy példa: az aktuális szabályok között halványan, de szerepelt, hogy az átviteli hálózatüzemeltetőknek a piacról kell beszerezniük a rendszeregyensúly tartásához szükséges kapacitásokat. Ám részletekről nem volt szó benne, ezért egyes hálózat üzemeltetők nem így jártak el. Ezért pontosítottuk a szabályokat. Részletesen leírtuk, milyen szabályok szerint kell beszerezniük ezeket az eszközöket. Ha például kapacitásra van szükségük a rendszeregyensúly fenntartásához, nem kell saját rendszereiken belül kapacitásokat építeniük. A piaci szereplőkhöz kell fordulniuk, s átlátható módon versenyeztetéssel kell beszerezniük. Sok szempontból nem forradalom, hanem evolúció, ami a csomagba került.

Sokan mondják, hogy a Bizottság központosítani szeretné az energia ágazat feletti irányítást: nagyobb betekintést és több beleszólást szeretne a jövőben.

Távolról sincs szó arról, hogy az Európai Unió vagy a Bizottság központosítani szeretné az energiaellátás rendszerét. A cél az, hogy a meglévő piaci struktúrákat egy régiós és egy európai keretben integráljuk. Ám ez nem egyenlő a központosítással – nem feltétlenül létezik erre egy központi szerv – a piacok szabályok mentén kapcsolódnak egymáshoz. Az igaz, hogy ahhoz, hogy a közös piac megvalósuljon, bizonyos intézményes feltételeket rendel az Unió. Az előbbi rendszer üzemeltetői példát tovább fűzve: a rendszer biztonságos üzemeltetéséért az átviteli hálózatüzemeltetők (TSO) felelnek. Számuk országonként eltér. A TSO-k mindig is együttműködtek, hiszen a rendszerek kapcsolódnak egymáshoz. A megújulók terjedése azonban a hálózatok üzemeltetőit is egyre komolyabb kihívások elé állította, ezért felmerült az igény, hogy elmélyítsék a régiós/nemzetközi együttműködést. Ezért, minden európai szabályozási nyomás nélkül, régiós kooperációs szerveket hoztak létre. Elsőként a belga és a francia hálózatüzemeltetők ismerték fel a kooperáció jelentőségét, és létrehozták a CORESO nevű intézményt, melyet aztán több más hasonló intézmény követett. A Bizottság azt szeretné elérni, hogy valamennyi hálózatüzemeltető egy ilyen együttműködés tagja legyen. Tehát vannak régiós intézmények, de nem arról van szó, hogy az EU központosítaná az ágazati működést. Mi erősíteni szeretnénk az ilyen jellegű régiós együttműködéseket.

Szükség van erre? Ha már elindult egy szerveződés alulról, kell, hogy felülről is koordinálják?

Abból indulunk ki, amit a hálózatüzemeltetők létrehoztak – ezeket a funkciókat megtartjuk. Más régiós funkciókat, mint például kapacitásszámítás, melyek eredetileg nem ezen szervekhez tartoztak, szintén ezekben a régiós koordinációs központokba szeretnénk összpontosítani– a hatékonyság növelése érdekében. Ezek az alulról táplálkozó kezdeményezések nem mindenhol ugyanolyan erővel törnek föl: ahol még nem jöttek létre ott ösztönöznünk kell.

A hálózatüzemeltetők nem fogadták osztatlan lelkesedéssel ezt a törekvést. A tagországok jó része is kritizálja a javaslatot. Ugyan a TSO-któl ered az együttműködésre való törekvés, ám ennek ütemét ők szeretnék meghatározni. Úgy látják, hogy a mi javaslatunk elválasztaná a döntési jogkört az ellátásbiztonsági felelősségtől. Vagyis az ellátásbiztonságért a tagország felelne, de a hálózatüzemeltetést érintő döntés valamilyen központban, de nem az adott országban születne meg. A javaslat nem feltétlenül ad okot ilyen értelmezésre. Hiszen ezen régiós szinten kialakított döntések, ha ellátásbiztonsági problémát okoznának, a TSOk megvétózhatják.

A maival összevetve ez a formula egy előrehaladottabb döntésmechanizmus. Ma a központok ugyanis csak ajánlásokat fogalmaznak meg, amelyeket a hálózatüzemeltetők viszonylag tágan értelmezhetnek, alkalmazhatnak.

Más természetű kihívást jelent a megújulók terjedése. A hálózatok és a szabályozás sem képes lépést tartani a kapacitások növekedésével. A Németország északi részén telepített szélerőművek fizikai problémákat okoznak a hálózatban, mely a kereskedelmet is nehezíti. Hogyan hat mindez a piaci integrációra?

Mindez többszörösen próbára teszi a rendszereket. Hurokáramlások (az átviteli hálózatokon átfolyó ún. nem szándékolt áramlások (unintended flows)) ugyan nem kizárólag a megújuló kapacitások miatt jönnek létre, de tény, hogy manapság a fent említett okokból váltak problémává. A Téli Csomag egyik fő célkitűzése, hogy a rendszerben lévő hálózati szűk keresztmetszeteket piaci mechanizmusok által megfelelően leképezzük. Ezt a nagykereskedelmi övezetek (bidding zones) körvonalainak helyes meghatározásával lehet a legjobban kordában tartani. Az övezet határait a rendszerben található szűk keresztmetszeteknek kell kijelölniük. Az elválasztott övezetek között kereskedelmi korlátot kell bevezetni – elismerve, hogy fizikai korlátai vannak a rendszernek, amelyeknek kereskedelmi ügyleteinkben is meg kell jelenniük. Azon területeken, ahol túltermelés van, az árak alacsonyabbak lennének, ahol kevesebb a kapacitás, ott pedig magasabbak. Hurokáramlások sem alakulnának ki ilyen mértékben, a kereskedelmi ügyletek pedig igazodnának a hálózati adottságokhoz.

Hogy reagál erre a piac?

A piaci szereplők reakciója eltér, attól függően, mit diktálnak érdekeik. Egy észak-európai kereskedő nem igen ellenezné ezt. Észak-Európában ugyanis ma is övezetek között folyik a kereskedelem, Svédországban például négy övezet került meghatározásra: északon olcsóbb, délen valamivel drágább az energia. Egy német kereskedő valószínűleg kifogásolná, mert jelenleg az egész országban azonos az ár, s minden kereskedelmi ügylet korlátozás nélkül kivitelezhető. Sokan nem szívesen lépnének át ebből egy "korlátozott" rendszerbe. Németországban ezt politikai ügyként kezelik. Amíg az európai döntéshozók nem tudnak megegyezni arról, hogy ez inkább egy kereskedelmi/technikai/piaci döntés, nehéz lesz előrelépni.

Az integráció célja, hogy minél egységesebb piac alakuljon ki Európában. Az eltérés Észak és Dél-Európa, vagy Nyugat- és Dél-Kelet Európa között nagy. Várható-e, hogy hamarosan kiegyenlítődnek az eltérések?

Az árampiacon éppen annyira reális, hogy mindez megvalósul, mint bármely más területen.

Célja-e ez az új szabályozásnak?

Hogy integrálódjanak, ne darabokra szakadva működjenek, s hogy ugyanazok a szabályok alakítsák a kereskedelmi ügyleteket – mindenképpen cél. Az idevezető út Kelet-Európában hosszabb, hiszen a kezdőpont sem azonos azzal, ami Észak-Európában volt. Az északi országok maguk kapcsolódtak össze. Az a piac, amiről beszélgetünk, az európai szintű piac magja Északeuropában alakult ki. Amikor 2004-ben az Unióhoz csatlakoztak, az új tagországok „megörökölték” ezt. Ezen országok nem saját elhatározásból döntöttek úgy, hogy közös árampiacot hoznak létre, hanem meglévő EU-s szabályokhoz alkalmazkodtak. Nem feltétlenül alapvető meggyőződésből fakadó piacépítésről volt szó, hanem örökségről. Ha ezt megértjük, könnyebben választ adhatunk arra a kérdésre, hogy elérhető-e Középkelet-Európában a piaci integrációnak olyan szintje, mint Európa nyugati vagy északi felében.

Milyen eszközökkel próbálja az Unió (energiacsomagja) finomítani a különbségeket?

A szabályok azonosak, ám a megvalósítást régiós szinten képzeli el. A korábban említett hálózatirányítási régiós központoknál maradva: meghatározni azt, hogy pontosan mennyi legyen, hol húzódjanak a határai, a szabályokban nem feltétlenül szükséges, ezt a hálózatüzemeltetőknek kell végső soron kialakítani.

Mi a helyzet a tőzsdével?

A tőzsdéket illetően viszonylag messze jutottunk. A piacok összekapcsolása (market coupling) nem egy intézményen keresztül, hanem tagországonként vagy helyenként már régiós szinten működő tőzsdék, decentralizált együttműködésének mentén valósul meg. Az európai áramfogyasztás 70-80 százalékát adó Észak- és Dél-Nyugat-Európában a nagykereskedelmi piacok jelenleg is összekapcsolva működnek. Kelet-Európa még nem csatlakozott ehhez többek között a hurokáramlások problémája miatt. Ha ezt sikerül jobban kezelni, akkor az itteni tőzsdék, melyek egyébként egymással összekapcsolva működnek négyes csoportként (Csehország, Szlovákia, Magyarország és Románia) tudnak majd kapcsolódni az észak-nyugat európai kapcsolt piacokhoz. Ez a legjobb példa arra, hogy fokozatos, de európai szinten kormányozott folyamat hatására ezek a piacok integrálódnak és belátható időn belül összeurópai szinten tudnak működni.

Hujber András

1999-ben közgazdászként végzett a Bécsi Közgazdaságtudományi Egyetemen. 2001-ben csatlakozott az újonnan alakuló osztrák energiahivatalhoz (E-Control) ahol kezdetben hálózati árszabályozással, később piacelemzéssel és –fejlesztéssel foglalkozott.

2008 óta az Európai Bizottság Energia Főigazgatóságának energia belpiacával foglalkozó részlegén különféle piaci integrációs ügyek tartoztak hozzá. Foglalkozott még a balkáni országok energiapiaci reformjával, nagykereskedelmi piaci transzparenciával ill. egy energiapiaci befolyásolást tiltó jogszabályon dolgozott. Az utóbbi két évben az ún. „market design” projekt, azon belül a kapacitáspiacok kérdése a fő területe.

Végh Zsófia | Forrás: NRGreport