Az IMF tanulmánya szerint a világ össztermékének 6,5 százalékát, évente 5 ezer milliárd dollárt fordítunk a fosszilis energia támogatására. A támogatás mértéke ráadásul nőtt az elmúlt években- álltják a szerzők, akik arra hívják fel a figyelmet, hogy a környzetet károsító felhasználás támogatásáról van szó, hatalmas költségek mellett, mely a megújuló energiára irányuló beruházásokat is fékezi. A fosszilis energiahordozókat sohasem támogatták, a bányászat pedig kifejezetten kockázatos iparág, mely az államok adóbevételeit gyarapítja – mondta az NRGreportnak Holoda Attila, az Aurora Energy Kft. ügyvezetője. Az interjú első része.

Az IMF tanulmánya szerint, amelyről nemrégiben az NRGreport is írt, drámai az összeg, amelyet fosszilis energiák támogatására költenek globálisan. Mit gondol erről?

Nincs olyan fosszilis energiahordozó, melyre akár egy forint/dollár támogatást fizetnének – ezek az energiahordozók évtizedek óta csak „befelé adják” a pénzt. Az energiaágazat teljes gazdaságokat mozgat, beruházásokat generál és segít, munkahelyet teremt. A fosszilis energiahordozók kitermelése – attól függően, hogy angolszász vagy porosz területekről beszélünk – tulajdonjoghoz kötődik. Európában a föld alatt található ásványi nyersanyag az adott államok tulajdona. Mivel az államok, az adóbevételekből nem szívesen kockáztatnak, hogy egy igen magas kockázatú iparágba sok milliót befektessenek, ezért bányajáradékfizetési kötelezettséget vezetettek be. A kitermelő a bevételből származó összeg bizonyos százalékát a tulajdonosnak, azaz az államnak fizeti be, bányajáradék (royalty) formájában.  A járadék mértéke általában a szerint változó, hogy a járadék befizetéséből származó bevétel, az adott ország GDP-hez mennyiben járul hozzá. Általában egy nemzetközileg elfogadott minőségi referenciához, a kőolaj esetében például a Brent olaj nemzetközi árfolyamához viszonyítva állapítják meg. Nálunk Magyarországon akkor is a Brent-i piaci ár az elszámolás alapja, ha a kitermelt olaj minősége (nehézolaj, kénes olaj, stb.) elmarad attól. A magyar bányajáradék átlagos mértéke nemzetközi viszonylatban közepesnek mondható, 12 és 25 százalék között változik.

A bányászat mindenütt a világon kockázatos iparág, s magával hordozza annak a lehetőségét, hogy a kutatások ellenére sem találnak semmit, különösen kis ásványvagyon készlettel bíró államok esetében. A sokat ostorozott fosszilis energiaiparban egy adott területen a szénhidrogén megtalálásának valószínűsége 30-45 százalék között van. A palagáz/palaolaj esetén ez még ennél sokkal kisebb is lehet, kevesebb, mint 10 százalék. Vagyis megfordítva, mondhatjuk, hogy több mint 90 százalék a valószínűsége annak, hogy egy cég elkölt több tíz millió dollárt és végül nem talál semmit. A magyarországi, az elmúlt 80 év során alaposan megismert Pannon-medencében történő kutató fúrás találati valószínűsége 35 százalék, egy termelő fúrás sikeressége természetesen ennél jóval magasabb, 60-70 %. Egy átlagos kutatófúrás költsége 400-900 millió forint, de egy mélyebb kút lefúrása, a különböző rétegvizsgálatokkal együtt, akár 2-3 milliárd forintba is kerülhet. Egy ilyen kutatófúrást természetesen számos egyéb földtani, geofizikai vizsgálat előz meg – mire a fúrásig eljut egy cég, évek telhetnek el. S mindez továbbra is csak kockázat – addig még nem talált semmi értékesíthető terméket. Ha végül talál valamit, akkor kőolajgyűjtőt, vagy gázüzemet és hozzá több kilométernyi vezetéket kell építenie. A vezetéképítés kilométerenként 20-40 millió forint lehet attól függően, milyen átmérőjű a vezeték.  Ezen bizonytalanságok és kockázatok miatt nem szeretnek az államok saját maguk kutatni, ez alól kivételek csak azok az országok (pl. Oroszország, Szaúd-Arábia), melyek nagyon gazdagok ásványkincsekben, azaz a találati valószínűségük és a feltárható ásványvagyon mérete is jóval nagyobb, azaz megéri kockáztatni.

Korábban mi, a szénhidrogéniparban dolgozó vállalkozások, készíttettünk egy kimutatást, melyet bemutatunk a magyar állam képviselőinek is. Ebből fehéren-feketén az derült ki, hogy minden egyes szénhidrogén-ipari beruházásban befektetett 100 forintból 53 forint különböző engedélyezési díjak, járulékok és adók formájában a magyar állam zsebébe kerül. Nemzetközi összevetésben ez egy igen magas arány – Európában talán csak egyedül Dániában magasabb az elvonás mértéke, Lengyelországban ez alig 20 % körüli érték. Vagyis valójában nemhogy támogatást nem kapnak a szénhidrogén ipari cégek, hanem tevékenységük már a kutatási fázisban komoly bevételi forrást jelent a magyar és persze minden más államnak is.

Mi történik akkor, ha bejön az üzlet?

Akkor sincs támogatás, elég például csak a magyarországi üzemanyagárakat megnézni. Jelentős része jövedéki adóból, környezetvédelmi és egyéb díjakból áll össze. Nagy valószínűséggel sokkal olcsóbban tudná a termékeit értékesíteni egy olajcég, ha ezek az adók nem lennének rá, vagy sokkal mérsékeltebb arányban lennének kivetve. Ez természetesen nem csak nálunk van így, az összes állam (kivéve a nagy olajkészlettel bíró országokat) igen komoly jövedéki terhet ró az olajvállalatokra, Bár a mértéke máshol nem ennyire magas.

A tanulmány a szenet emeli ki, mint a leginkább támogatott fosszilis energiát, melyet, ellentétben az közúti közlekedésben használt üzemanyagokkal, egyetlen ország sem terhel jövedéki adóval. A szerzők azt mondják, az energiatámogatások zöme annak tudható be, hogy a kormányok képtelenek felszámítani az okozott környezetkárosítás költségeit.        

Az egyik fő probléma, hogy ezek a tanulmányok a fosszilis energiahordozókat egy kalap alá veszik, mintha minden esetben azonos feltételrendszerek és elvonási rendszerek között működnének, holott ez távolról sincs így. Magyarországon például, ma már szénbányászati területen szinte csak lignit bányászat van, melyet külszíni fejtéssel bányásznak. Erre és más bányászati termékre valóban nem vetnek ki jövedéki adót. De a jövedéki adó nem kivetése nem egyenlő az állami támogatással. Ugyanakkor állami támogatás például a megújulók terjedését segítő kötelező átvételi (KÁT) és METÁR rendszer, mely lehetővé teszi, hogy fix és magasabb áron értékesítsék az energiát. Fosszilis energiákat támogató közvetlen állami támogatás sohasem létezett, legfeljebb akkor, amikor a szocializmus alatt olcsón adták a rászorulóknak a szenet.  Ma már azonban olcsóbban sem kell a szén. A magyar szénbányák többsége mélyművelésű volt, ebből következően a szenet viszonylag drágán termelték ki. A bányászati szerkezetátalakítási program során, amely a 80-as években elkezdődött, majd a rendszerváltást követő időszakban folytatódott, a politikusok nem is adtak lehetőséget az ott dolgozók vezetésnek, menedzsmentnek arra, hogy működés átalakítással a korábbinál hatékonyabban és olcsóbban termelhessék ki a nyersanyagot. Egyszerűen politikai döntés született arról, hogy a magyar bányákat be kell zárni. Az Európai Gazdasági Közösség piacszerzés céljából ugyanis a bezárást támogatta, ráadásul a korábban olcsónak számító szovjet, majd orosz földgáz, hosszú távon is versenyképesebbnek tűnt. Azt is mondhatom, hogy a kőolaj-, és földgázbányászat kivételével, nem adtak esélyt a hazai bányászatnak, hogy megpróbáljon hatékonyabban és olcsóbban működni. Az olajbányászat is sokszor került nehéz helyzetbe az elmúlt évtizedekben. A hetvenes évek olajválságát a Szovjetunió segítségével átvészelte a hazai olajbányászat/ipar. Amikor pedig a kilencvenes évek végén az olaj ára 11-15 dollár közé esett, nagyon komoly működés átalakítással és a hatékonyság világpiaci szintre történő emelésével sikerült a működési költséget olyan mértékben csökkenteni, hogy az a mai napig is talpon tudott maradni.

A tanulmány világszinten elemezte a támogatásokat.

Igen ám, ha magyar nyelven megjelenik egy cikk arról, hogy a fosszilisek túl vannak támogatva, az emberek hajlamosak általánosítani és azt gondolni, hogy ez mindenhol így van.  Előfordulhat, hogy Kínában vagy Lengyelországban igen, de például nálunk Magyarországon nem, vagy például az Egyesült Államokban sincs így. A bányászati technológia is fejlődött, mára már sok munkafolyamatot robotizáltak, az automatizálás sokat fejlődött az elmúlt évtizedekben. Ahol azonban olcsó a munkaerő, például Kínában vagy Lengyelországban, továbbra is támaszkodnak az emberi erőre. Annak, hogy Lengyelországban még mindig a jelenlegi szinten működik a szénbányászat, leginkább az az oka, hogy az állam nem akar többszázezer munkavállalót elbocsátani, s ezzel komoly terhet venni saját magára.

A szénbányák újraindítása ráadásul nagyon sokba kerül – új kutatásokat kell végezni, engedélyeket kell szerezni, tárnákat megnyitni, aknákat fúrni, ez mind rengeteg pénzbe kerül. Habár Magyarországon a bányák többsége nagy mélységben található, de minden bizonnyal lett volna közöttük több olyan is, melynek -, ha esélyt adtak volna – találhattak volna hatékonyabb működési környezetet és költségszintet. Ahogy MOL-nak ez sikerült, állami támogatás nélkül is kidolgozni és megvalósítani, úgy sikerülhetett volna a szénbányáink esetében is.

Az interjú második részét, melyben többek között a támogatások beruházást fékező hatásáról és az energiahatékonyságot javító programokról is szó lesz, jövő hétőn közöljük.