NRGreport
Menü

A nagy vízi erőműveknek nincs jövőjük, de Kínában ezt még nem tudják

Lesújtó véleményt fogalmazott meg egy friss tanulmány a vízi erőművek hatékonyságáról. A fejlett világban bontják, a fejlődő országokban építik a duzzasztókat.

Amikor a nyáron Laoszban átszakadt a Mekong folyón épített, még át nem adott vízi erőmű gátja, a hatóságok az erős monszunesőzéseket okolták. De a szakértők szerint a katasztrófa – amely tucatnyi falut rombolt le, több száz ember életét oltotta ki, és további hatezret tett hajléktalanná – a hibás építkezés és a gyenge folyamszabályozás következménye volt. A térség akkumulátorává válni akaró Laosz azonban aligha tanult az esetből, folytatja az utóbbi évtizedben elkezdett erőltetett gátépítést, és az eddig befejezett 51 vízi erőmű mellett még 46-ot épít.

Az indokínai ország az egyik rossz példája a Michigani Állami Egyetem tanulmányának, amely azt állítja, hogy a vízi erőművek jelentős része, különösen a nagyok, nem hatékonyak, a környezeti és a szociális károkkal együtt pedig egyáltalán nem fenntartható módon működnek.

A vízerőmű-építési fellendülés az ezredforduló után kezdődött Ázsiában, Dél-Amerikában, Afrikában és a Balkánon. A fejlődő világban jelenleg 3700 gát épül, és ez a szám 2030-ra megduplázódhat. Ráadásul az adat nem tartalmazza azokat a hasonló létesítményeket, amelyek elsősorban nem energiatermelési, hanem vízgazdálkodási, árvízvédelmi, hajózási és turisztikai célokat szolgálnak.

Ázsiában Kína áll az élen, az utóbbi 18 évben a globális vízenergia-termelés növekedésének a felét adta, a kapacitása már kétszerese az USA-énak. A darabszámot illetően Brazília vezet, ahol több mint ezer létesítményt építenek vagy terveznek. Afrikában 2015 óta közel száz új vízi erőmű terve fogalmazódott meg, főként Angolában, Burundiban, a Kongói Demokratikus Köztársaságban és Mozambikban.

A harmadik világbeli országok a szegénység felszámolásának zálogaként emlegetik az olcsó energiát szolgáltató vízi erőműveket. A távoli vidékek elektromos árammal való ellátásának magasztos célját azonban nemritkán felülírják a lobbiérdekek. Brazíliában például sok esetben több ezer kilométerre szállítják az áramot, de a helyi közösségeket nem kötik be. A Kongói Demokratikus Köztársaságban – a Kongó folyón lévő Inga-vízesésrendszeren – presztízsberuházásként épült erőművek 80 milliárd dolláros bővítése is visszás. A  projekt várhatóan több energiát termel majd, mint Afrika jelenlegi teljes áramtermelésének a harmada. De annak 90 százalékát Dél-Afrika fogja felhasználni főként a bányaszektorban, miközben a kongóiak 91 százaléka nem jut áramhoz – mutatott rá a michigani tanulmány fő szerzője, Emilio Moran.

Általában – főként a nagy erőművek esetében – az is kérdéses, hogy a haszon meghaladja-e a költségeket. Jó példa erre a világ legnagyobb vízerőműve, a 2008-ban átadott, a Jangce folyón lévő Három-szurdok-gát. A kínai megaerőmű ugyan energiatermelésben a második a világon, de a hivatalosan 30 milliárd dollárba került gát a kritikusok szerint valójában 80 milliárdból épült fel. A valós költségek az 1930-as évek óta épített vízi erőművek 90 százalékánál meghaladták a tervezett kiadásokat. Ráadásul a tározók gyorsabban iszaposodnak a véltnél, ami néhány évtized alatt akár 70–80 százalékkal is csökkentheti az áramtermelési kapacitást.

A legtöbb esetben nem vették figyelembe azt sem, hogy a vízhozam egyre gyakoribb csökkenése miatt a termelés alulmúlhatja az elképzeléseket. A brazíliai Madeira folyón öt éve befejezett két erőmű például csak a töredékét állítja elő a várt energiamennyiségnek. Az áramtermelésének 67 százalékát a vízenergiából nyerő Brazília válasza erre a még több gát.

A kormányok sokszor nem vagy nem eléggé foglalkoznak a szociális és a környezeti károkkal sem. A Három-szurdok esetében például 1,4 millió embert telepítettek ki, 13 nagyobb és 140 kisebb város, valamint 1350 falu került víz alá. Már egy 2012-es tanulmány is rámutatott, hogy a világon az utóbbi évszázadban a duzzasztások miatt elköltöztetett 80 millió ember több mint 70 százaléka elszegényedett.

Összességében – konzervatív becslések szerint is – közel félmilliárd embert érintett hátrányosan a gátépítés, főként a mezőgazdasági területek elvesztése és a halászat csökkenése miatt. A La Plata, az Amazonas, a Kongó, a Mekong vagy a Gangesz–Brahmaputra medencéiben jelentősen csökkent a biológiai sokszínűség, a halmennyiség pedig akár a negyedével esett vissza, ami milliók megélhetését tette tönkre. Azzal sem számoltak, hogy a világ zöldenergia-termelésének a 71 százalékát adó vízi erőművek az üvegházhatású gázok kibocsátásához is hozzájárulnak. A földek, különösen a trópusi erdők elárasztása ugyanis tönkreteszi, elrohasztja a növényzetet, ami rengeteg metángázt és szén-dioxidot szabadít fel.

Az USA-ban és Európában a vízerőmű-építés az 1960-as években érte el a csúcsát, azóta hanyatlik. Nemcsak a lehetséges kapacitások beszűkülése miatt, hanem azért is, mert egyértelművé vált, hogy nem feltétlenül éri meg a fejlesztés. Olcsóbb a bontás, amelyből minden hétre legalább egy jut az Atlanti-óceán két partján. A vízi erőműveket korábban hitelekkel támogató Világbank az 1990-es években váltott stratégiát, és több projektből is kiszállt. A finanszírozást illetően azonban a helyébe lépett Kína, amelynek a vállalatai már a globális vízerőmű-építési piac felét uralják. Szakértők szerint a nagy gátaknak nincs jövőjük, de a kisebbek esetén is fontos az átlátható és mindenre kiterjedő tervezés. Az energiamixben megvan a szigorú szabályok alapján létesülő vízi erőművek helye a többi megújuló forrás mellett, de inkább az olcsóbb nap- és a szélenergiára érdemes helyezni a hangsúlyt.

Forrás: hvg.hu