A Székesfehérvárt Szentgotthárddal összekötő 8-as főút meghatározó látképe az egykori inotai erőmű. Az ötvenes évek egyik legnagyobb magyar ipari beruházása volt a 2006-ban bezárt alumíniumkohó, amelynek létesítményei pár kilométeren át uralják a tájat.

A látszólagos sivárság ellenére azonban több tucat gyári munkás sürög az egykori kohócsarnokban. Hiába zárt be a kohó, az elmúlt bő tíz évben újra megteltek élettel a kívülről megkopott épületek. Újonnan telepített kemencékben alumíniumot hevítenek, halmokban állnak a fémlemezek és összebálázva a karosszéria-gyártás melléktermékei.

Az egykori kohócsarnok belülről.

Magyarország egyik vezető fém nagykereskedőjének, a Martin Metalsnak van itt a központja, amely egy egyedülálló modell révén lett az egyik meghatározó alumíniumipari vállalat. A Martin Metals több kacskaringó után vált egy kétfős fémkereskedő cégből egy – a leánycégekkel együtt – több mint száz embert alkalmazó, 25 milliárd forintos forgalmú cégcsoporttá, amely már nemcsak kereskedik, hanem termel is.

A vállalat résztulajdonosa és irányítója a Penk család. A céget alapító családfő, a 67 éves Penk Márton a moszkvai egyetem elvégzése után kohómérnökként dolgozott a hazai alumíniumipart uraló székesfehérvári Köfémnél (amely a felvásárlását követően később Alcoa, most pedig Arconic-Köfém néven működik). Penk a rendszerváltás után kezdett alumínium-kereskedelemmel foglalkozni, és ebben jelentős szerepe volt az addig jól működő szovjet-magyar alumíniumipari együttműködésnek.

Balról jobbra: Penk Gábor ügyvezető, Penk Mártonné ügyvezető és Penk Márton ügyvezető igazgató.

Az alumínium előállítása két fő lépésből áll: az alapanyagát képző bauxitot vegyipari eljárással előbb timfölddé alakítják, majd ezt követően a timföldet elektrolízissel alumíniummá. Magyarország bauxitban gazdag volt, a Szovjetunió pedig nem, az elektrolízishez szükséges elektromos áram viszont Szibériában jóval olcsóbb volt, mint nálunk. A magyar timföldért cserébe így jutottunk hozzá a kész alumíniumhoz. Ez a modell azonban összeomlott a Szovjetunió szétesése után, és Magyarországon alumíniumhiány alakult ki.

Az üzleti lehetőséget megérezve Penk hat társával együtt kilépett a Köfémből 1992-ben, és a rendszerváltás utáni vállalkozási hullám során megalapították a saját alumínium-kereskedő cégüket. “Az volt az elvárás, hogy akinek van orosz kapcsolata, az menjen ki velük üzletelni, szerezzen alumíniumot. Én pedig nemcsak beszélni tudtam az oroszokkal, hanem értettem is őket” – magyarázta Penk az inotai irodájában a moszkvai egyetemi éveire utalva.

Az állami bartert követően ők kezdtek el ismét nagyban timföldért cserébe alumíniummal kereskedni Oroszországban. Egy véleménykülönbség miatt azonban később egy társával kiléptek, és közösen alapítottak egy céget. Ezt már egy olyan, Magyarországon addig kevésbé elterjedt piaci trendre alapozták, amelyre egy szlovéniai gyárlátogatás során figyeltek fel a kilencvenes évek első felében.

Míg Magyarországon az elsődleges (tehát a kohóban előállított, nem újrahasznosított) alumínium alacsony ára miatt nem volt jellemző az alumínium újrahasznosítása, nyugaton már a kilencvenes években ez volt a bevett gyakorlat. Az alumínium legfontosabb nyersanyaga maga az alumínium-hulladék, mivel nagyon könnyen újrahasznosítható, nem romlik az állaga úgy, mint például az acélnak és a réznek. Az alumínium-hulladék 60 százaléka ipari termelés – például az autógyártás – során keletkezik, és az ott felhasznált alumínium 20-30 százaléka hulladék lesz.

Nyugaton már a kilencvenes években újrahasznosításból származott az alumíniumgyártás 70 százaléka, Magyarországon viszont legfeljebb 25 százalékból. Az újrahasznosításnak amiatt is van különös jelentősége, mert Penk szerint a timföldből előállított alumíniumnak 12-szer nagyobb a környezetszennyező hatása az újrafeldolgozásnál. “Magyarországon ennek kultúrája sem volt, a fémhulladékot nem a magasabb minőségi igényű kohászatban hasznosították, hanem alacsony minőséggel külföldre adták el” – magyarázta Penk. Mint elmondta, a hulladékkal foglalkozó cégeknél nem a kohászati tulajdonságai alapján válogatták a fémeket, hanem jobb esetben a színük alapján, ami kohászati szempontból értelmezhetetlen.

“Felismertem, hogy Magyarország ebben nagyon le van maradva a piaci trendektől, és itt jelentős előrelépési lehetőség van” – mondta Penk. Ugyan velük párhuzamosan több alumíniumgyártó is felismerte a hulladékban lévő lehetőséget, a hulladékot újrahasznosító cégeknél viszont egyáltalán nem értettek a válogatáshoz. “Látszott, hogy kell egy olyan cég, amely kohászokból áll és ismeri a hulladékos cégeket is, így összeálltunk néhányukkal. Ők a fémfelvásárláshoz értettek, mi megtanítunk, hogy hogyan dolgozzanak, cserébe rajtunk keresztül vitték be a hulladékot a feloldozókhoz” – mondta Penk.

Szép sorban vezették be az ötvözeteket, amíg el nem jutottak addig, hogy az alumíniumos hulladékokat (a szabványoknak megfelelően) kilenc nagyobb csoportba osztották szét az anyagösszetételük alapján. Ezeket aztán megfelelően válogatva, Penkék kapcsolatainak köszönhetően sokkal könnyebben tudták eladni a termelő cégeknek. Penk és társa jelentős hulladékkereskedőkké váltak, de hét év után elváltak az útjaik. Ezt követően alapították meg a Martin Metalst 2003-ban egy befektetőtárs, Kálmán László segítségével.

Alumíniumtömbök az üzemben.

“Koncepcionális különbség volt az előző céghez képest. A Martin Metals nem pusztán kereskedni akart, hanem betölteni azt a hiátust, ami a hulladékpiac és a kohászat között volt. Az volt a javaslatom, hogy beállunk tolmácsnak a kettő közé, és az volt a küldetésünk, hogy a hulladékos piac érdekeit érvényesítjük a kohászati piacon, a kohászat érdekeit pedig a hulladékpiacon. Ez volt a hozzáadott értékünk” – mondta Penk Márton.

Tudta például, hogy a piacvezető Alcoának (a mostani Arconic-Köfémnek) problémája volt az általa felvásárolt alumínium-hulladékkal. “Megkérdeztem a tőlük, hogy megér-e nekik egy százalékot, hogy ne legyen gond a minőséggel. Majd ugyanezt megkérdeztem a nekik szállító hulladékos cégtől is, így jött össze a két százalékos árrés” – mondta. Ekkor már jól ismerték a piacon, így könnyebb volt elindulnia.

Mivel a fémhulladék-piacon nagy mennyiséggel, de alacsony árréssel dolgoztak, nagyobb mennyiségű tőkére volt szüksége. A renoméjának köszönhetően sikerült egy 650 milliós hitelt kapnia mindössze 120 milliós fedezetre. Viszont már lényegében az első teljes év végén ismét fel kellett vennie ennyi hitelt. Erre amiatt volt szükség, mert 2004-ben a Medgyessy-kormány visszatartotta az exportáló vállalkozásoknak az áfa visszatérítését, hogy így kozmetikázza a költségvetés hiányát.

Penk Mártonnak sikerült elérnie, hogy az áfa visszatartásra hivatkozva megállapodjon a bankkal^* egy újabb 650 milliós bankhitelről. A következő évben a forgalmuk megduplázódott, ugyanis “senkinek nem volt pénze exportra”. “A természettől tanultam, hogy hogyan tudok előnyt kovácsolni egy hátrányos helyzetből. Aki alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez, az lesz sikeres” – mondta Penk.

A kétezres években már óriási kereslet volt itthon és külföldön is az alumínium-hulladékra, de a 2008-as válság jelentősen visszavágta a keresletet. Még a Lehmann Brothers őszi csődje előtt, egy nyári horvátországi nyaraláson érezte Penk, hogy valami nem stimmel, mivel alig volt megrendelésük. Egy szerencsés koncepcióváltás azonban viszonylag könnyedén átlendítette őket a válságon.

Bálákban áll az alumínium.

Míg eleinte a feleségével voltak ketten a cégben, mint fémkereskedők, 2007-ben tulajdonrészt vásároltak a mostani központjuknál, az inotai alumíniumkohó területén működő alumíniumipari cégben, az Inotalban. A cég számára Penkék vették át az újrahasznosítandó hulladékot, tehát lényegében átvevőként működtek. Majd a cikk elején említett kohócsarnokban létrehoztak egy raktározó nagykereskedést.

“Az eladó azt szereti, ha el minél gyorsabban el tudja adni az áruját, a vevő viszont azt szereti, ha akkor vehet, amikor szüksége van az anyagra. Erre az igényre logisztikai puffert hoztunk létre, a raktározó nagykereskedést” – mondta Penk, aki szerint ez nemcsak Magyarországon, hanem Európában is egyedülálló volt. A raktározó nagykereskedést úgy kell elképzelni, hogy a hatalmas kohócsarnok egy részében bálákban állnak például az autógyárakban keletkezett karosszéria-hulladékok vagy éppen a kiválogatott alumíniumhulladék. Az ide érkező, egy teherautónyi hulladékot akár négy óra alatt is rendszerezni, bálázni tudják.

Ugyan a válság idején lement az alumínium ára, de az új raktárnak is köszönhetően a cég eladott mennyisége masszívan növekedett. Éppen a válságot követően azonban megtorpant a cég forgalma. Leginkább a Magyarországon és Szlovákiában megjelenő autógyárak miatt a térségben egyszerűen olyan sok lett az alumínium-hulladék, hogy az addigi kínálati piac keresletivé vált, azaz egyre nehezebb lett eladni a hulladékot.

Ebben az is szerepet játszott, hogy a kézzel válogatott hulladékra is csökkent a kereslet egész Európában, ami kedvezőtlen volt a magyar cégekre nézve. A kézi válogatás minősége jobb, mint a gépi válogatásé, pedig ebben a viszonylag alacsony hazai bérköltség miatt Magyarország uniós szinten is kiemelkedett Penk szerint. Az utóbbi években azonban drasztikusan csökkent a kézi válogatás iránti kereslet a nyugati országokban, mivel drágább és van elég homogén hulladék gépi válogatás által is.

A Martin Metals azonban ezzel egy időben is véghez vitt egy szerencsés koncepcióváltást, amellyel sikerült elkerülniük a csökkenő keresletet. 2015-ben megszereztek egy becsődölt osztrák cég olvasztóberendezéseit, amelyeket a raktárként használt óriási kohócsarnokban helyeztek el Inotán. A gyártósornak köszönhetően a Martin Metals már nemcsak kereskedik, hanem termelni is elkezdett. Az általuk felvásárolt hulladékból gyártanak ötvözeteket, amelyeket tömbösítve árulják tovább. Így hiába megy kevésbé jól a kereskedésnek, a termelési kapacitásnak köszönhetően ismét növekedésnek indultak. “Összességében azt mondhatom, hogy kellő időben váltottunk koncepciókat, kellő időben reagáltunk a piaci változásokra” – mondta Penk.

Mióta elkezdtek termelni is, a vevői körük jelentősen átalakult. Jelenleg árbevételük mintegy 40 százaléka származik exportból, és ezen nem is változtatnának, megfelelő aránynak tartják. Várpalota 1000-1200 kilométeres sugarában szinte minden országba exportálnak, mint például Németországba, Ausztriába, Olaszországba, Csehországba, Szlovákiába vagy a Balkánra.