NRGreport
Menü

A csernobili hazugságok kényelmetlenül ismerősek a klímaváltozás korában

„A titkaink és a hazugságaink határoznak meg minket. Amikor feltűnik az igazság, akkor csak hazudunk és hazudunk, amíg már nem is emlékszünk, hogy van-e ott egyáltalán igazság. Pedig ott van. Minden hazugság, amit elmondunk, adósság az igazság felé, és előbb vagy utóbb ezt az tartozást ki kell fizetni. Így robban fel egy RBMK reaktormag. Hazugságokkal.”

Csernobil című sorozat utolsó részének kulcsjelenetében mondja ezt Valerij Legaszov atomtudós a bíróság előtt. Ez a drámai tetőpont: ki meri-e mondani valaki, hogy a katasztrófáért nemcsak az erőművet vezető egyének felelősek, hanem a szovjet állam is, amiért elhallgatták és titkosították, hogy nincsenek megfelelő biztonsági intézkedések a reaktorban. Hogy az atomfizikai magyarázat mellett legalább olyan fontos a politikai. Ha van abszolút tabu, akkor az állam felelősségének feszegetése az, a sorozat főhőse pedig megteszi, amiért azonnal el is viszi a KGB.

Kifordul a néző felé

A valóságban egyébként nem pontosan ez volt a helyzet, az igazi Legaszov nem vett részt ezen a tárgyaláson, a monológ ebben a formában nem hangzott el. A sorozat készítői dramaturgiai okokbólválasztották ezt a megoldást, mert úgy érezték, ezeket a szavakat az eddigre már alaposan megismert karakter szájából kell hallania a nézőknek. Az viszont igaz, hogy Legaszov tényleg öngyilkos lett, és valóban neki köszönhetően ismerték meg a Szovjetunióban, hogy milyen nagy baj volt az atomreaktorokkal.

Ahogy viszont a sorozat dramatizált Legaszovja elmondja ezt a szöveget, a kamera lassan megfordul körülötte, az utolsó szót, a hazugságokat pedig már a tárgyalóterem közönsége, vagyis valójában a néző felé kifordulva mondja. Elég világos, hogy Craig Mazin író itt mondani akar valamit, ami sokkal általánosabb Csernobil, az atomreaktorok, vagy akár a Szovjetunió világánál. Például azt, hogy a nyugati néző ne csak megborzongjon, hogy micsoda rémület volt ez a szovjet rendszer, ahol

→ addig őrizgették a hazugságokból felépített saját igazságukat,

→ addig csukták be a szemüket, hogy ne kelljen szembenézni a kellemetlen igazsággal,

→ amíg a természeti törvények rájuk nem robbantották az egészet.

Hanem jusson eszébe az is, hogy az egyik legsúlyosabb problémával évtizedes tagadás, tétlenség és puha hárítás után most is csak akkor kezdtünk el szembenézni, amikor a természet rácsapott az asztalra.

A tudósok most is figyelmeztetnek

Az utóbbi hetekben cikkek sora boncolgatta az atomkatasztrófa és a klímaváltozás közötti párhuzamokat. Ahogy a sejteket szétszaggató sugárzás, úgy a légkört lassan megtelítő üvegház-gázok is láthatatlanok, de a hasonlóság ennél jóval tovább megy.

„A bolygónkat veszély fenyegeti, és tudósok figyelmeztetnek minket erre a veszélyre, ahogy a hetvenes években a Szovjetunióban tették a RBMK reaktorokkal. A kormányok vagy figyelnek, vagy nem figyelnek, az emberek vagy figyelnek, vagy nem figyelnek erre a figyelmeztetésre, de az igazság az, hogy a bolygót és a hőmérőt ez nem érdekli. Ahogy a reaktort se érdekelte, hogy a hibái államtitoknak voltak minősítve” - mondta egy interjúban Mazin.

2019-re ugyan megérkezett a politikai mainstream kellős közepébe a klímaváltozás témája, de ehhez az kellett, hogy az emberiség a klímakatasztrófa szélére sodródjon. Ide pedig hazugságokon át vezetett az út, és rengeteg szemet be kellett csukni hozzá. Ahogy ugyanis Csernobil tervezési hibái, úgy az aggasztó klímahelyzet sem újdonság tudósok egy csoportja számára.

Tudtak róla, aztán elmaszatolták

Az utóbbi időben részletesen dokumentálták, hogy a világ egyik legnagyobb olajvállalata, az Exxon vezetői például már 1977-ben tudtak arról, hogy az emberiség hatással van a globális légkörre, 1982-ben pedig a cég saját tudósai is ugyanerre jutottak. Egy évvel később mégis csökkentették a klímakutatásra szánt költségvetést, majd az évtized végére meg is szüntették a programot. Ronald Reagan elnöksége alatt a Fehér Ház már megvonta a forrásokat a napenergia-kutatásoktól, és amikor egy kormányügynökség felhívta a figyelmet arra, hogy a fosszilis tüzelőanyagok égetése katasztrofális hatással van a légkörre, megpróbálták bezáratni az ügynökséget.

Politikai szólamok szintjén ugyan Margaret Thatcher és George W. Bush is beszélt a környezetvédelem fontosságáról, de a tényleges lépések azután is elmaradtak, hogy James Hansen klímakutató részletesen feltárta a helyzet súlyosságát az amerikai kongresszus előtt.

A fosszilis tüzelőanyagok használatának csökkentése ugyanis az emberiség történetének legjövedelmezőbb vállalatainak, az olaj- és gázcégek érdekeit sértette volna.

Ezek a vállalatok így koncentrált kampányba kezdtek, hogy kétségeket ébresszenek a tudományos eredményekkel szemben. A cél az volt, hogy összezavarják az üzenetet, hogy azt sugallják, a klímaváltozás túl bonyolult, túl összetett téma, és túl drága lenne kezdeni vele valamit. Egyébként valóban bonyolult és drága - csak ez nem lehet oka a tétlenségnek. (Erről van szó például a BBC idén megjelent dokumentumfilmjében, a Klímaváltozás - A tényekben.) És miközben ez a maszatolás zajlott, 1989 óta több széndioxid került a légkörbe, mint előtte az emberiség történetében összesen.


A hazugságok ára

„Tudósnak lenni azt jelenti, hogy az ember naiv. Annyira koncentrálunk az igazság megtalálására, hogy közben nem vesszük figyelembe azt, hogy milyen kevesen akarják, hogy megtaláljuk azt. Az igazságot nem érdekli hogy mire van szükségünk, vagy mit akarunk, nem érdekli a kormány, az ideológia, a vallás. Legalább ennyi haszna van Csernobilnak. Korábban attól féltem, hogy mi az ára az igazságnak, ma már azt kérdezem, mennyibe kerülnek a hazugságok” - hangzik a sorozat végén Legaszov monológja, amit szinte pontosan oda lehetne illeszteni a Klímaváltozás - A tények jelenete mellé, amiben arról van szó, hogy 30 éve még sokkal könnyebb lett volna tenni valamit, lassan lehetett volna emelni a fosszilis üzemanyagok árát és technológiát fejleszteni, mindezt nem a katasztrófa kapujában, most viszont már súlyos következményei vannak a késésnek. A hazugságok ára ebben az estben pont annyi, amennyit pusztult a Föld élővilága az elmúlt harminc évben.

A nagyvállalati PR-akciók természetesen kifinomultabban működnek, mint a szovjet cenzúra, de nem kevésbé hatékonyak. Van viszont egy közös elem, ami valójában mindkettőnél erősebb: hogy egyszerűen jobb elhinni a kényelmes hazugságokat.

Az nem történhet meg

A Csernobil sorozat első részeinek egyik kulcskérdése, hogy lehet-e grafit az anyag, amit az erőmű körül találtak a katasztrófa után. A néző persze tudja, hogy az grafit, de minden hivatalos forrás tagadni próbál, mert ilyen anyagot csak a reaktormagban használtak, tehát ha ez kijutott, akkor robbanásnak kellett történnie az erőmű belsejében. De ez lehetetlen, ilyen nem történhetett, mondják egészen addig, amíg tagadhatatlanná nem válik.

Natalia Antonova, a Bellingcat szerkesztője vetette fel: „Akik azt mondták, az nem lehet grafit, nem különböznek soknak azoktól, akik szerint ma a környezeti változások nem valósak, vagy nem árthatnak nekünk.”

Vannak dolgok, amik egyszerűen túl nagyok, és túlságosan alapvető részei a minket körülvevő világnak ahhoz, hogy meg lehessen kérdőjelezni őket. A szovjet hivatalnokoknak elképzelhetetlen volt, hogy robbanás történt az erőműben, és ki kell telepíteni az embereket. Ma pedig sok nyugati embernek, hiába olvas róla az újságban, még mindig elképzelhetetlen, hogy közel lehetünk ahhoz a ponthoz, amikor fel kell adni eddigi kényelmes életmódunkat valami sokkal rosszabbért. (Erről Horváth Bence írt részletesen a 444-en.) 

A Szovjetunió felbomlásáról szóló egyik híres könyv címe az, hogy Minden örökké tartott, amíg vége nem lett, ami jól kifejezi, hogy ezek a nagy, hegemón rendszerek megváltoztathatatlannak tűnnek - egészen addig, amíg egyszercsak össze nem omlanak, és utólag visszanézve már teljesen logikusnak tűnik, hogy mi vezet a bukásukhoz. (Gorbacsov egyébként utólag úgy értékelte, Csernobil volt az egyik legfontosabb tényező, ami a Szovjetunió felbomlásához vezetett.)

Azt is érzékelteti a Csernobil, hogyan lehet egyetlen pillanat alatt a szélsőségesnek bélyegzett véleményekből a legjózanabb és legigazabb hang, a nyugalomra intőkből pedig ugyanazon pillanat alatt közveszélyes valóságtagadó. Egy dramatizált jelenetben Legaszov az egyetlen az egymást nyugalomról biztosító elvtársakkal szemben, aki ki meri mondani, hogy óriási baj van. Akkor még ő tűnik a hisztérikus kívülállónak. Aztán kiderül, hogy egyedül ő mondott igazat, és mindenki más irracionális tagadásban volt.

Könnyen lehet, hogy valami hasonlót mi is meg fogunk még tapasztalni. Bár az idei tavaszra beérett a mainstreambe, sokan még mindig hisztérikus, extrém figuráknak tartják a klímalázadókat. Ha viszont tovább romlik a helyzet, könnyen elképzelhető, hogy hamarosan mostani mérsékeltek tűnnek majd csukott szemmel járó őrülteknek.

A hasonlóságok mellett persze bőven vannak különbségek is az 1986-os Szovjetunió, és a 2019-es világhelyzet között. A fontos vezetők (Donald Trump kivételével) legalább elismerik a problémát, az egyéni és kollektív cselekvés lehetőségei is jóval tágabbak, a megoldást is nagyobb erőkkel keresik. (Pláne jókor jött emlékeztető a sorozat az utóbbi időben egyre hangosabb „csakis a kapitalizmus a felelős a Föld pusztulásáért” kórusnak.) Ettől még a széndioxid-kibocsátás továbbra is növekszik - ahogy a Gizmodo posztja fogalmaz, ez egy puhább tagadás, de a hazugságok lényegében így is folytatódnak.

Craig Mazin az idézett interjúban arról is beszélt:

„Most valami olyasmit tapasztalunk, amiről korábban azt hittem, csak a Szovjetunióhoz hasonló helyeken fordul elő. Az igazságtól való eltávolodást, és a személyi kultusz erősödését. A bizalmatlanságot az olyan tudósokkal szemben, akik nem értenek egyet az aktuális hivatalos narratívával. Ez nagyon felkavaró, és még nem igazán tudjuk, mit kezdjünk vele. Amit az embereknek figyelembe kellene venniük, hogy mindegy, hogy mit akarunk hinni, hogy milyen nagy sztorival magyarázzuk a világot, az igazság attól még igazság. És ha aköré szervezed az életedet, amit egy párt vagy egy megmentőnek gondolt egyén mond, akkor eltávolítod magadat az igazságtól.”

Borítókép: Kiss Bence

Forrás: 444.hu