A Nature-ben a héten jelent meg egy tanulmány, amely azt vette végig, hogy hogyan alakult a fosszilis energiahordozókból származó kibocsátás tavaly a világban, három évvel a párizsi klímacélok megfogalmazása után, és mire lehet számítani a szűk közeljövőben.

Röviden: nem sok jóra. 

A párizsi klímaegyezmény célkitűzésként azt fogalmazta meg, hogy 2100-ig két Celsius-fokon belül kell tartani globális hőmérséklet-emelkedést az iparosodást megelőző szinthez képest. De már a 2 fokos emelkedés is súlyos következményekkel járna, ezért további erőfeszítésként az 1,5 Celsius-fokos emelkedés megelőzését is melléemelték. 

A két célról úgy szokás beszélni, hogy a 2 fokos emelkedés a rémforgatókönyv, amely hatalmas károkat okozna a bolygó élővilága mellett az emberi társadalmaknak, míg az 1,5 fokos emelkedés alatt maradva is is sok kellemetlenségre kell felkészülni, de talán még inkább egyben tartható lenne az a világ, melyben élünk. 

A probléma csak az a friss kutatás szerint, hogy egyáltalán nem vagyunk olyan pályán, amely alapján az 1,5 fokos emelkedés megelőzése reális célkitűzés. A most közölt eredmények szerint ugyanis ha mostantól kezdve egyetlen szénerőművet, üvegházhatású gázokat kibocsátó gyárat, járművet vagy otthoni eszközt se kötnénk be a világon, valószínűleg akkor se jönne össze ez a cél. 

A kutatók azt vizsgálták, hogy jelenleg mennyi káros anyagot bocsátanak ki az erőművek, a közlekedés, a lakossági és gazdasági infrastruktúra, majd megnézték, hogy az adott rendszereket mekkora élettartamra tervezték, azaz meddig folytathatják még a tervek szerint a kibocsátást. 

És azt találták, hogy a jelenlegi helyzet alapján a következő évtizedekben további 648 milliárd tonnányi üvegházhatású gáz kerülhet a levegőbe, míg az 1,5 Celsius-fokos cél megfogalmazásakor az volt az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) szakértőinek becslése, 580 millió tonnányi kibocsátás alatt marad 50 százaléknál nagyobb esélyünk arra, hogy sikerül 1,5 fokos emelkedés alatt stabilizálni a klímát. 

És már az 1,5 fokos emelkedés esetén is rettenetes következményeket jósolnak az előjelzések: ennek a forgatókönyvnek a megvalósulása esetén a világ lakosságának 14 százaléka lesz kitéve szélsőséges hőhullámoknak, a sarkköri permafrosztból mintegy ötmillió négyzetkilométernyi terület olvadhat fel, és a világ korallzátonyainak 70 százaléka pusztulhat el. Ehhez képest járna még durvább következményekkel a 2 fokos emelkedés: 

Az MIT elemzése szerint a most közölt kutatás egyik kijózanító eredménye, hogy egy olyan világ alakult ki körülöttünk, melyben a megújulókra történő fokozatos átállás már nem tűnik elégségesnek, és azt a sokkal rázósabb problémát kéne megoldani, hogy hogyan álljanak le a világban működő szénerőművek még bőven a tervezett üzemidejük előtt, lehetőleg éveken belül. Az elemzés szerint még a rendkívül költséges felújítási és átalakítási beruházások sem lennének elégségesek, ha nem társul melléjük erőteljes kormányzati fellépés. 

Ez pedig súlyos geopolitikai kérdéseket is felvet. Eddig ugyan messze az Egyesült Államok bocsátotta a legtöbb káros anyagot a légkörbe, a jövőbeli károsanyag-kibocsátásban már Kína vezet a kutatás szerint. Ha minden a jelenlegi trendek szerint folytatódik, Kína a jövőben a légkörbe kerülő üvegházhatású gázok 41 százalékáért felel majd, míg az USA és India 9-9 százalékért, az Európai Unió egésze pedig 7 százalékért. A jelentős különbséget az okozza, hogy Kínában az elmúlt évtizedekben produkált gazdasági fellendülés miatt sokkal újabbak az erőművek, átlagos életkoruk csak 11 év, míg az amerikaiak átlagéletkora 40 év felett van, ezért egy évtizeden belül jó eséllyel le is kapcsolhatják őket. 

És ugyan sok szó esik arról, hogy az egyre olcsóbbá és hatékonyabbá váló megújulók a fejlődő országokban is egyre nagyobb szeletet hasíthatnak ki az energiamixből, és valóban zajlanak is ilyen beruházások, a szegény, feltörekvő országok egyelőre sokszor a hozzáférhetőbb szénre szavaznak, Pakisztán például kínai segítséggel épít erőműveket, mivel a kormány úgy látja, hogy ez jelenleg az egyetlen elérhető megoldás a számukra. 

És miközben ezeknek az országoknak a politikusai is szeretik hangsúlyozni, hogy a jövő a megújulóké, az újonnan épülő szénerőművek több milliárd dolláros beruházásokat jelentenek, míg a globális szénipar több százmilliárd dolláros eszközöket üzemeltet a világban, és nehéz elképzelni, hogy ezeket az elévülési idejük előtt maguktól lekapcsolják majd. 

A kutatás egyik vezetője, Simon Davis (University of California) a National Geographicnak arról beszélt, hogy az ENSZ és a tagállamok elsősorban az éves szintű kibocsátási anyagokra koncentrálnak, ez pedig nem elég, a most meghozott döntések egy-egy új erőmű megépítéséről vagy nem megépítéséről ugyanis évtizedes távlatban fejtik ki hatásukat. 

Ha pedig minden jelenleg tervezett szén- földgáz és olajerőmű megépülne a világban, akkor 846 milliárd tonna széndioxid kibocsátását jelentheti, amivel rögtön a legrosszabb forgatókönyvként leírt 2 Celsius-fokos emelkedés határánál lenne a klíma. Ami főleg annak fényében riasztó, hogy Davis és szerzőtársai több szennyező tényezőt figyelembe se vettek munkájuk során: nem számolták be a mezőgazdaságból, illetve az erdőirtásokból eredő változásokat. 

Glen Peters a norvég Nemzetközi Klímakutató Központ kutatási igazgatója szerint nemhogy az 1,5 fokos, de még a 2 fokos határ eléréséhez is arra van szükség, hogy a fosszilis infrastruktúrát előbb kapcsolják le, mint ahogy azt megépítésekor eltervezték. A kutatók szerint ehhez kéne még, hogy több millió négyzetméteren telepítsenek erdőket, illetve az egyelőre rendkívül költséges széndioxid-megkötő technológiákat kéne tovább fejleszteni, illetve alkalmazni, és e lépések összessége talán hozhat eredményeket.