NRGreport
Menü

Kötelességem kevesebb műanyag zacskót használni most, hogy nyakunkban a klímaváltozás?

A klímaváltozás az egyik legnagyobb kihívás, amellyel az emberiség valaha szembenézett. A globális felmelegedés hatásai napról napra érezhetőbbé, a fenyegetés egyre riasztóbbá válik. Mit tehetünk mi, hétköznapi emberek a megoldás érdekében? Erre alapvetően kétféle választ szokás adni. Az egyik, hogy igyekeznünk kell változtatni a saját életmódunkon, kevesebbet kell autóba ülnünk, repülnünk, újra kell hasznosítanunk, környezetbarát termékeket kell vásárolnunk, vegetáriánussá vagy legalább flexitáriussá kell válnunk, és így tovább. 

A másik, hogy hagynunk kell ezeket az életvezetési tanácsokat, és fordítsuk az energiánkat arra, hogy közösségi cselekvés és politikai aktivizmus formájában rávegyük a világ kormányait és nemzetközi intézményeit, hogy megfelelően szabályozzák az üvegházhatású gázok kibocsátását, és mielőbb vezessék ki a fosszilis energiahordozókat. 

Hogyan döntsünk? 

Vajon a klímaváltozás megfékezése érdekében inkább egyéni kibocsátásunkat csökkentsük, vagy a világ kormányaira és nagyvállalataira gyakoroljunk nyomást közösségi cselekvésen, aktivizmuson keresztül? Egy kézenfekvő válasz, hogy mindkettőt, ha tudod, egyiket sem, ha nem tudod. Sokan nem engedhetik meg maguknak, hogy ne üljenek autóba, hogy környezetkímélőbb, de adott esetben drágább termékeket vásároljanak, hogy a munka, ingázás, a gyerekekről, idős rokonokról való gondoskodás után még egy klímatüntetésre is elmenjenek.

De sokan különösebb nehézség nélkül dönthetnek úgy, hogy lemondanak üvegházhatásúgáz-kibocsátásaik egy részéről. Előttük általában nyitva áll a lehetőség, hogy egyéni kibocsátásaikat is visszafogják, és közösségi aktivizmusban is részt vesznek a klímaváltozás elleni küzdelem érdekében. Ez a két lehetőség nem zárja ki egymást, és aki az egyiket teszi, nem kell a másikkal felhagynia. 

Csakhogy mindenki véges erőforrásokat tud a klímaváltozás elleni küzdelemre fordítani, ezért prioritásokat kell felállítanunk. El kell döntenünk, hogy mire helyezzük a hangsúlyt, melyik típusú megoldásra időnk és energiánk mekkora részét fordítjuk. Egyenlő mértékben foglalkozunk a kettővel, vagy valamelyiket előbbre vesszük? Milyen megfontolásokat kell ilyenkor figyelembe vennünk?

Az egyik a hatékonyság: mivel járulok hozzá jobban a klímaváltozás elleni küzdelemhez: ha ma biciklivel megyek munkába, vagy ha kimegyek egy klímatüntetésre? Ha többet nem eszem húst, vagy ha egy nagy lobbierővel rendelkező zöldszervezet aktivistájává válok? Itt érdemes észben tartani, hogy hozzájárulásunk a hétmilliárd embert érintő globális klímaküzdelemhez aktivistaként és vegetáriánusként is csak egészen elenyésző lehet. A hatékonyság azonban nem az egyetlen szempont. Hasonlóan fontos az egyéni felelősség kérdése is: az, hogy egyéni kibocsátásaink nyomán magunk is bűnrészessé válunk-e a bolygó tönkretételében, illetve hogy számon kérhetők, felelősek vagyunk-e mi magunk is a közelgő klímakatasztrófáért?

Ha igen, törekednem kell rá, hogy energiáim legalább egy részét a saját kibocsátásaim visszafogására fordítsam, akár a közösségi cselekvés rovására is. Ha nem, akkor nyugodtan autózhatok, repülhetek, annyi műanyagzacskót használhatok, amennyit akarok, ha eközben mindent megteszek, amit csak tudok, hogy másokkal együttműködve nyomást gyakoroljak a világ kormányaira, szabályozó szerveire, hogy zabolázzák meg a káros gázok ipari szintű kibocsátását, és állítsák át a társadalmat egy fosszilis tüzelőanyagokon túli gazdaságra - már ha ez utóbbi szintén kötelességem. Kinek van igaza? A következőkben erről a kérdésről lesz szó.

Nem az én hibám!

Walter Sinnott-Armstrong amerikai filozófus nagy hatású 2005-ös It's Not My Fault: Global Warming and Individual Moral Obligations(„Nem az én hibám: globális felmelegedés és egyéni morális kötelességek”) című tanulmányában amellett érvel, hogy az egyéni kibocsátásaink nem számítanak – nem válunk felelőssé általuk a klímaváltozásban. Az egyetlen kötelességünk, hogy aktivizmuson és közösségi cselekvésen keresztül a kormányainkat vegyük rá arra, hogy bevezessék a megfelelő intézkedéseket.

Sinnott-Armstrong szerint csakis akkor mondhatjuk, hogy kötelességünk az egyéni gázkibocsátások csökkentése, ha ennek elmulasztása esetén valamilyen értelemben helytelenül cselekednénk – például valakinek ártanánk, valakit veszélybe sodornánk, valakinek a jogait megsértenénk és így tovább. Ez azonban nincs így. Bár a klímaváltozás rengeteg ember számára jelent veszélyt, következményei tömegek számára lesznek ártalmasak, vezetnek majd szegénységhez, akár halálhoz, de ez csakis a klímaváltozásra mint olyanra igaz; az én egyéni károsgáz-kibocsátásaimra nem.

A klímaváltozás milliónyi különböző oksági faktor együttes hatása folytán áll elő. Annak, hogy valahol pusztító szárazság üt ki, vagy az emelkedő tengerszintek lakhatatlanná tesznek bizonyos területeket az én egyéni kibocsátásaim önmagukban nem okai. Az, hogy az évtizedek múlva elöntött Bangladesből útnak induló klímamenekültek elvesztették az otthonukat, semmilyen kézzelfogható értelemben nem tulajdonítható személy szerint nekem.

Ez olyan lenne, mintha valaki megállapítaná, hogy a turisták tönkreteszik Budapest belvárosát, majd ezen felbuzdulva odamenne egy turistához, hogy takarodjon haza, mert tönkreteszi a Belvárost. Még ha igaz is, hogy a sok turista együttes jelenléte tönkreteszi a belvárost, ebből akkor sem következik, hogy bármelyik egyéni turista személy szerint felelősségre vonható lenne ezért. A belváros tönkretétele nem tulajdonítható egyetlen turistának sem, ezért egyik turistának sem kötelessége máshol tölteni a szabadságát, még ha igaz is, hogy ha túl sok turista jön ide, a belváros tönkremegy.

Sinnott-Armstrong egyik saját példája még világosabb: egy folyó mentén kirándulok, ahol hatalmas esők zúdultak le. Egy árhullám tart a közeli falu felé. Mivel nem vagyok szomjas, a táskámban hordott kulacs tiszta vizet, amelyet nincs kedvem tovább cipelni, beleöntöm a folyóba. Az árhullám ezek után eléri a falut, ahol hatalmas károkat okoz. Helyénvaló lenne mármost, ha ezután valaki odajönne hozzám, és felelősségre vonna engem, mert a félliteres kulacsom tartalmával hozzájárultam a falut elérő árvíz duzzasztásához? Sinnott-Armstrong szerint nem.

Bármilyen vízkár is érte a falut, az semmilyen kézzel fogható értelemben nem tulajdonítható nekem és annak a fél liter víznek, amivel az áradáshoz „hozzájárultam”. Ezért nem szegtem meg semmiféle kötelességet, mikor a kulacsom tartalmát a folyóba öntöttem, még akkor sem, ha igaz is, hogy a kulacsban lévő vízmolekulák együtt az esőzések nyomán a folyóba jutott további és mérhetetlenül számosabb vízmolekulákkal végső soron hozzájárultak a falut ért károkhoz. 

Sinnott-Armstrong szerint a klímaváltozás is hasonló jelenség. Ahogy nem kötelességünk magunkkal cipelni a kulacs vizet – bár áradás közelít – úgy nem kötelességünk egyéni károsgáz-kibocsátásunkat sem visszafogni. Ezzel szemben a világ kormányai és kormányzati szervei olyan erőforrásokkal és hatalommal rendelkeznek, amelyek segítségével elejét vehetnék a klímakatasztrófának, és ha nem teszik, úgy az a kötelességünk, hogy rávegyük őket – például szavazással, petíciókkal, tüntetésekkel, vagy akár polgári engedetlenséggel –, hogy teljesítsék a feladatukat, és akadályozzák meg a katasztrófát. A klímaváltozással kapcsolatos kötelességeink ebben kimerülnek.

A tagadás ellen

Sinnott-Armstrong egyik legjelentősebb ellenfele, John Broome idén megjelent Against Denialism („A tagadás ellen”) című cikkében keményen nekimegy ezeknek az érveknek. Broome szerint tagadni azt, hogy egyéni kibocsátásaink számítanak, ugyanolyan káros, mint ha valaki egyenesen a klímaváltozás létét tagadná: ha egyéni kibocsátásaink nem számítanak, úgy egyénileg mégis mit tehetnénk e katasztrófa ellen? Nincs más hátra, mint várni, hogy a világ kormányai a következő klímakongresszuson jobb belátásra térjenek – ez a felfogás Broome szerint tarthatatlan.

De Sinnott-Armstrong és a „tagadók” álláspontja Broome szerint nemcsak káros, de egyúttal nem is igaz. Egyrészt egyéni kibocsátásaink egy triviális értelemben igenis számítanak: ha ma autóval megyek munkába, több COkerül a levegőbe, amely így több hőt rekeszt meg a légkörben, és hozzájárul a globális felmelegedéshez. Kétségtelen, hogy az én hozzájárulásom lényegesen kisebb, mint mondjuk Kínáé, de nem semmi. Ahogyan az olajvállalatnak helyre kell hoznia a kárt, amit a kibocsátásaival okozott, úgy nekem is helyre kell hoznom azt a – jóval kisebb, de mégis létező – kárt, amit én okoztam a saját kibocsátásaimmal és át kell váltanom biciklire, ha módomban áll.

Másrészt – így Broome – a fent említett analógiák félrevezetők. A klímaváltozás nem olyan, mint egy árhullám, ami mindenképp elér minket, ha beleöntök még fél liter vizet a folyóba, ha nem. A földi klíma rendkívül instabil, kiszámíthatatlan rendszer. Fogalmunk sincs, hogy egy-egy apró változás mennyivel súlyosbítja a helyzetet. Halvány gőzünk sincs, hogy pontosan mennyi üvegházhatású gázon múlik az, hogy egy rossz vagy egy sokkal rosszabb klímaforgatókönyv valósul-e meg.

Meglehet, ha a következő három hétben nem ülök autóba, egy bangladesi családnak egy nappal, egy órával több ideje marad, hogy elmeneküljön egy pusztító árvíz elől. Ha autóba ülök, ugyanez az esély nem adatik meg nekik. Talán helytelen nekem tulajdonítani a családot ért károkat – ahogy Sinnott-Armstrong mondja – ez azonban – állítja Broome – érdektelen. A lényeg ennyi: ha nem ülök autóba, a család esélyei jobbak, ha autóba ülök, rosszabbak. Ez pedig elégséges indok arra, hogy ha megtehetem, ne üljek autóba.

Természetesen fogalmunk sincs, hogy egynapi vagy háromheti autózás pontosan milyen szerepet fog játszani egy rosszabb klímaforgatókönyv életbe léptetésében. És pontosan ez a lényeg: fogalmunk sincs, hogy a mi kibocsátásunk mekkora károkat fog okozni. Csak azt tudjuk, hogy az üvegházhatású gázok minden szükségtelenül kibocsátott molekulája egy rosszabb forgatókönyv, pusztítóbb viharok, gyilkosabb szárazságok, több éhínség és háború felé taszítja az emberiséget. Más szóval: pontosan tudjuk, hogy minden gramm kibocsátás károkat fog okozni – csak azt nem tudjuk, hogy hol és mikor. Ez pedig elégséges indokot szolgáltat a számunkra ahhoz, hogy igyekezzünk visszafogni a kibocsátást mindenhol, ahol csak tudjuk – beleértve az egyéni kibocsátásainkat is.

Kinek van igaza?

A vita szakadatlanul folyik a filozófiában és a közéletben is. Mindkét oldalon erős érvek sorakoznak, és az ítéletalkotás nem könnyű. Ha nekem kellene állást foglalnom, most azt mondanám, inkább Sinnott-Armstrongnak, semmint Broome-nak adok igazat. Broome érvei csak annyit mutatnak meg, hogy egyéni kibocsátásaink révén részesévé válunk a klímakatasztrófához vezető oksági láncnak, és ez egy indok amellett, hogy visszafogjuk saját kibocsátásainkat. De ebből még nem derül ki, hogy ez az indok mekkora súllyal kell, hogy latba essen a többi hasonló cselekvési indokhoz képest, amikor azt próbáljuk eldönteni, mit tegyünk a klímaváltozás ellen.

Ezen a ponton válik fontossá Sinnott-Armstrong kérdése: tulajdoníthatók-e az egyéni kibocsátásaim nyomán előálló klímakárok személy szerint nekem? Felelős, számon kérhető vagyok-e ezekért a károkért, és meg kell-e próbálnom emiatt energiáim legalább egy részét a magam okozta károk felszámolására fordítani?. Sinnott-Armstrong szerintem meggyőző érveket vonultat fel amellett, hogy a klímakárok többsége nem tulajdonítható egyéneknek – ha nem államfőkről és olajmágnásokról van szó. A legtöbbünknek nem kell egyéni klímavétkeink törlesztésére törekednünk, jobban tesszük, ha energiáinkat első sorban a klímakatasztrófa elkerüléséhez szükséges nagy léptékű és kollektív cselekvést igénylő politikai és társadalmi változások elősegítésére  fordítjuk.

Ez azonban nem jelenti, hogy ne lenne semmilyen más, alkalmasint igen fontos okunk egyéni életmódunk megváltoztatására. A szükséges intézményi döntések - klímaegyezmények, szakpolitikai intézkedések bevezetése - ugyanis csak az egyik oldalát jelentik az nagy léptékű társadalmi-politikai változásoknak. Az érme másik oldala a hétköznapi élet és köznapi gondolkodás alapvető megváltozása: annak az újragondolása, hogy mit tartunk a jólét és sikeres élet mértékének - új autót, tengerentúli nyaralást? -, a másokkal és a természettel való együttélés normáinak.

Ha egy élhető bolygón szeretnénk élni, a társadalomnak új habitusokat, elképzeléseket,  világfelfogást kell elsajátítania. Az ilyen változások pedig nem jönnek létre politikai intézkedések hatására. Ezekhez az szükséges, hogy begyakoroljuk magunkat  az új életformákba, aktívan részt vegyünk bennük, és mi magunk közvetlenül alakítsuk őket. A klímaváltozás kihívásainak leküzdéséhez szükséges új életformákba való társadalmi begyakorlásnak pedig az első lépését jelenthetik az ilyen életmódváltások. Ez szerintem megfelelő indok arra, hogy ezeket se hanyagoljuk el, ha időnk és energiánk engedi, és az általunk hatékonyabbnak ítélt cselekvési formákat nem akadályozza.

Röviden: ne bánkódjunk, ha ma autóval mentünk munkába, ha eközben anyagilag vagy munkával támogattunk olyan szervezeteket, amelyek a szükséges klímapolitikai intézkedések előmozdításán dolgoznak, ha részt veszünk az erre irányuló közösségi megmozdulásokban és törekvésekben, ha konzekvensen olyan politikai döntéshozókat támogatunk, akik hitelesen képviselik a klímapolitika ügyét és így tovább. Ha mindemellett még egyéni életmódunkon is tudunk változtatni, úgy jól tesszük, ha egyebek mellett erre is törekszünk - ártani nem árthat.

A szerző filozófus, a CEU PhD-hallgatója, kutatási területei a politikai filozófia, társadalomfilozófia és kritikai elmélet. A Filoman filozófusainak összes cikke a Qubiten itt olvasható.   

Forrás: Qubit.