NRGreport
Menü

Azonnali pénzügyi segítségre vár egy sor hazai víziközmű-cég

Interjú | NRGreport, Major András | 2019-10-02 12:27

A 40 hazai víziközmű-cégből 8-10 számára már a mindennapi működés biztosítása is gondot okoz. Ezen társaságoknak azonnali segítségre lenne szükségük ahhoz, hogy 2019 végéig ne váljanak fizetésképtelenné és továbbra is el tudják látni feladataikat. A szektor a minisztériumtól ígéretet kapott arra, hogy a cégeket 3-5 milliárd forinttal segítik még idén, ám a felújítási, pótlási munkálatokra évente további 100 milliárd forint plusz forrásra lenne szüksége az ágazatnak. Ha az elöregedő infrastruktúra elkezd bedőlni, és már nem lesznek szakembereink, akik a hibákat elhárítsák, és nincsen anyagi forrásunk a csövek megvásárlásához sem, akkor Magyarországon is nagyobb területek vízellátása szűnhet meg hosszabb-rövidebb időre – mondta el az NRG Reportnak Kurdi Viktor, a MaVíz Magyar Víziközmű Szövetség elnöke, aki ugyanakkor lát pozitív jeleket is.

Forrás: MaVíz

NRG Report: A hazai víziközmű szektor válságos helyzetéről először talán 2017-ben értesülhetett a közvélemény, amikor a Megyei Jogú Városok Szövetsége drámai hangvételű dokumentuma nyilvánosságra került, amit a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal és a Századvég Gazdaságkutató tavalyi jelentése is megerősített. Idén szeptemberben pedig Ön is arról beszélt a XVIII. Országos Víziközmű Szerelőversenyen, hogy az ágazat állapota kritikus. Ezek szerint az utóbbi években nem történt előrelépés?

Kurdi Viktor: Vannak pozitív jelek és történtek biztató apró lépések az ügyben, amelyeket a szakma úgy értelmez, hogy elindultunk egy úton felfelé. De azt is látni kell, hogy ezek egyelőre nagyon csekély segítséget jelentenek. A szektor legfőbb problémája az, hogy nem képződnek azok a források, amelyek a megfelelő szintű javításokat, karbantartásokat, rekonstrukciót és pótlást, illetve a munkavállalók megfelelő szintű anyagi megbecsülését biztosítani tudnák.

A helyzet kialakulása 2013-tól eredeztethető, tehát mondhatjuk azt, hogy ez a hetedik szűk esztendeje a víziközművek ágazatnak Magyarországon.

Ezt megelőzően tehát minden rendben volt?

2010 előtt több száz víziközmű cég vagy intézmény működött az országban, ezt követően azonban jelentős integráció indult. Ezt a folyamatot a 2011 végén megjelent törvény tette lehetővé, amely meghatározta, hogy minimum mekkorának kell lennie egy önálló egységként működő víziközmű-szolgáltatónak. Ez belekényszerítette az együttműködésbe a településeket és a szolgáltatókat is. Elmondhatjuk, hogy a szakma az integrációt nagyobb működésbeli problémák nélkül végrehajtotta, amelynek eredményeként 400 szolgáltatóból 40 maradt az országban.

Korábban az önkormányzatok töltötték be a díjmegállapító hatóság feladatkörét, vagyis ha a 3200 önkormányzat 3200-féleképpen gondolta, akkor annyiféle díjat alakított ki. Az 1990-es években a helyi politikában két fő stratégiai szemlélet létezett a vízdíjakkal kapcsolatban. Abban mindkettő megegyezett, hogy a vízhez való jog alapvető emberi jog. Azonban míg az egyik jellemző önkormányzati megközelítés szerint a víz- és csatornaszolgáltatásnak a lehető legolcsóbbnak kell lennie -, ami persze egyben a politika népszerűségi érdekével is találkozott -, addig a másik úgy szólt: a víz stratégiai kérdés és gondolni kell arra is, hogy a gyerekeink és unokáink számára szintén rendelkezésre álljon megfelelő minőségű kút, elosztóhálózat és egyéb infrastruktúra. Ezért ez utóbbi szemlélet a vízdíjak meghatározásakor azt az elvet követte, hogy azoknak tartalmazniuk kell egy olyan tételt, amely a felújítási, pótlási, sőt, esetenként még a várható infrastruktúra-fejlesztési feladatok költségeihez is hozzájárul, egyfajta alapot képezve ezek számára.

Ez vezetett el oda, hogy 2011-ben, amikor a víziközmű-törvény megszületett és kimondta, hogy a vízdíjakat csak nettó 2,6 százalékkal lehet emelni, akkor sokezer féle vízdíj volt érvényben az országban. Ezt követően 2013-ban az összes lakossági víz- és csatornadíjat 10 százalékkal visszavágta a rezsicsökkentési törvény, ami 2009-es, 2010-es árszintre vitte vissza a tarifákat, a vállalkozások tarifáit pedig befagyasztotta. Így ma gyakorlatilag 2009-2010-es árszinten kell működnünk, 2019-es átlagbérrel, villamosenergia-beszerzési, anyag- és technológia költséggel, amelyek már nyilvánvalóan köszönő viszonyban sincsenek egymással.

A víziközmű-szolgáltatók azonban az előbbiek miatt nem egy startvonalról indultak: a stratégia gondolkodással meghatározott vízdíjakat alkalmazók helyzete jóval kedvezőbb volt, mint azoké, amelyek már akkor is ki voltak csontozva. A pótlási, felújítási alapok nagyon sok helyen már a rezsicsökkentés előtt hiányoztak vagy elégtelenek voltak, azt követően pedig többnyire el is tűntek, hiszen a munkabérek, áram- és egyéb üzemeltetési költségekre ezután is elő kellett teremteni a fedezetet. Így a víziközművek nagy része jelenbeli működése biztosítása érdekében a jövő zálogát biztosító forrásainak felélésére kényszerült.

Mekkora összegből lehetne rendezni a szektor helyzetét?

Ma már országos szinten 1000 milliárd - 3000 milliárd forint közé tehető a víziközművek felújítási, pótlási igényeinek költsége. Amennyiben a kevésbé nagy összeggel számolunk, és azt mondjuk, hogy tíz év alatt kívánjuk ledolgozni a lemaradást és utólérni magunkat, akkor is évente 100 milliárd forint forrásra lenne szükség. Ez az évi 100 milliárd forint viszont az előbbi okok miatt nem termelődik ki az ágazatban, hiába szerepel a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal által jóváhagyott rekonstrukciós tervekben is.

Sajnos azonban abban sem vagyok biztos, hogy a szükséges munkálatokat el tudnánk végezni, ha valahogy mégis megteremtődne ez az ezer milliárdos forrás. Hiszen annyi útlezárással járna, és olyan sok kapacitást kötne le, hogy jelenleg valószínűleg sem a megfelelő számú ember, sem a szükséges gép és eszköz nem állna ehhez rendelkezésre.

Potitív jeleket is említett; milyen kedvező fejleményekről tud mégis beszámolni?

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium látva ezt az igényt, 2018-ban és 2019-ben erre a célra kétszer 1,5 milliárd forint kerettel pályázatot írt ki és bonyolított le, amire 30 százalék önerővel lehetett pályázni – ezt a vagyon tulajdonosa, jellemzően az önkormányzatok biztosították. Ez tehát azt jelenti, hogy az 1000 milliárd forintból ezt a kétszer 1,5 milliárd forintot már levonhatjuk. A szakma ezekre a pályázati kiírásokra villámgyorsan közel 10 milliárd forintnyi azonnali pótlási, rekonstrukciós támogatási igényt nyújtott be. A pályázatokon nem nyertes, fennmaradó mintegy 6 milliárd forintnyi igény, illetve projekt jelenleg tartaléklistán van; vagyis, ha a döntéshozók úgy határoznak, hogy támogatják az azonnali beavatkozási igényeket, ekkora értékben a tervek már rendelkezésre állnak, a munkák szinte gombnyomásra indíthatók.

A másik biztató jel, hogy az energetika területén is kiírtak egy pályázatot mintegy ötmilliárd forintos kerettel, szintén célzottan a vízművek részére; ezek az energiafelhasználás csökkentését, ezáltal a működési hatékonyság javítását célozzák. A társaságoknak tevékenységük ellátásához számos, úgynevezett forgó-morgó eszközt – például szivattyúkat, kompresszorokat, fúvókat – kell alkalmazniuk, amelyek jelentős mennyiségű villamos energiát fogyasztanak. Ugyanakkor ezt az áramot a szabadpiacon kell megvásárolniuk, vagyis ki vannak téve az áramtőzsdei árak hullámázásának, miközben az általuk alkalmazható vízdíjak fixek. Várhatóan nem egy társaságnak 15-30 százalékkal is nőhet a jövő évi áramköltsége, ebből az árnövekedésből egyetlen fillért sem lesz képes áthárítani.

A pályázattal beszerezhető új szivattyúk a régi berendezéseknél jóval hatékonyabbak, például egy húszéves villanymotorral működő szivattyú legkorszerűbb berendezésre történő lecserélése már akár másfél év alatt megtérülhet. A szakma ki van éhezve arra, hogy berendezéseit energiahatékonyabbakra cserélhesse. Az említett pályázatra a szakma mindösszesen 4 milliárd forint, a feltételeknek megfelelő támogatási igényt tudott benyújtani, nem utolsó sorban azért, mert 50 százalékos önerő szükséges hozzá, amit számos társaság már egyszerűen képtelen előteremteni. Az eredményt még nem hirdették ki, de nagyon várjuk.

Ezek tükrében különösen érdekes, hogy hogyan alakult az elmúlt években a magyarországi vízszolgáltatás minősége.

Az egyik, a hálózat állapotát jól jelző mutatószám az egy kilométer vízvezeték-szakaszra évente jutó csőtörések száma. Bizonyos szolgáltatási területeken néhány év alatt 50-60 százalékkal is nőtt a meghibásodások mértéke. A hálózat öregszik; még mindig nagyon sok az azbesztcement cső, márpedig ezektől kellene a leghamarabb megszabadulni annak érdekében, hogy a hálózati veszteség csökkenjen. Van olyan település, ahol 12-15 százalék a hálózati veszteség, de akad olyan is, ahol ez a szám 30-35 százalék. Ez nagyon magas arány, és ahogyan a víz értéke növekszik, a veszteség egyre fájdalmasabb lesz. Ezeken a számokon javítani csak tervszerű és nagy volumenű hálózatrekonstrukciós programokkal lehet, a zömmel az 1950-estől az 1970-es évekig fektetett azbesztcement csövekre fókuszálva, amelyek már élettartamuk végén járnak. Ezek a csövek gumigyűrűs kötéssel vannak összeillesztve, ami szintén öregszik, és könnyen lehet, hogy mindegyik kötésnél kisebb-nagyobb szivárgás van.

A vízminőség tekintetében megítélésem szerint nem ilyen rossz a helyzet, mert a megelőző európai uniós költségvetési ciklusokban számos vízminőség-javító beruházás valósult meg, ezeknek köszönhetően pedig összességében jelentősen javult a csapvíz minősége Magyarországon. Ez azonban azzal a következménnyel is jár, hogy míg korábban sok településen kis túlzással egy kút és egy víztorony szolgálta ki a hálózatot, addig az utóbb beépült víztisztító technológia vegyszer-, élőmunka- és villamosenergia-igénye összehasonlíthatatlanul nagyobb, nem beszélve a kapcsolódó informatikai és irányítástechnikai rendszer 3-6 éves csereigényéről. Ezek költségei szintén nem épülhettek be a vízdíjba.

Milyen állapotban van a szennyvízelvezető és -tisztító infrastruktúra?

A csatornahálózat állapotát a duguláselhárítások, az átemelőhibák száma mutatja meg legjobban. Ezek egy része a csatornahasználati kultúrával függ össze, magyarán, hogy az emberek miket dobálnak bele a csatornába – e téren is nagyon színes az országos kép.

A jó energiahatékonyságú, kis fogyasztású szivattyúk érzékenyek az oda nem illő szennyeződésekre, és könnyen eldugulnak például a nedves törlőkendőtől vagy a fültisztító pálcikáktól, és sajnos az is előfordul, hogy az udvarban található tisztítóidomba halbőrt vagy egyéb anyagokat gyömöszölnek bele, bizonyos vegyszerek pedig környezetkárosítást is okoznak. Havonta egy dugulás elhárításának a költsége pedig eltünteti a megtakarított energián realizált nyereséget. A víziközmű-szolgáltatók ezért is igyekeznek nem csak az ivóvíz-, de a csatornahasználat tudatosságának javítása érdekében is kedvező irányba formálni a fogyasztói szemléletet, például célzott szórólapozással a problémásnak számító településen vagy utcában.

Másrészt a meghibásodások a hálózat és a szivattyúk általános fizikai állapotára vezethetők vissza, és a statisztika romló tendenciára utal. A helyzet e téren is az, hogy nem tudjuk olyan tempóban cserélni sem a hálózati, sem a gépészeti elemeket, mint amire szükség van.

Ilyen körülmények között meddig garantálható a hazai ivóvízellátás biztosítása a jelenlegi színvonalon?

A 40 hazai víziközmű-szolgáltatóból 8-10 nagyon komoly, akut pénzügyi problémákkal küzd, ami azt jelenti, hogy már a mindennapi működés biztosítása is gondokat okoz. Elsősorban azért, mert a bérversenyben egyszerűen képtelenek tartani a lépést, és vagy azért kerülnek nehéz helyzetbe, mert már nincs meg a megfelelő számú ember a munkák elvégzésére, vagy pedig azért, mert ugyan az emberek még megvannak az erőn felüli bérfejlesztésnek köszönhetően, azonban előbb-utóbb nem lesznek képes kifizetni a megemelt béreket. Évente összességében mintegy 8-10 milliárd forint többletforrásra lenne szüksége az ágazatban a bér- és munakerőhelyzet rendezéséhez.

Ezen társaságoknak azonnali segítségre lenne szükségük, hogy a 2019-es év végéig ne váljanak fizetésképtelenné, továbbra is el tudják látni feladataikat.

Az ITM részéről nyáron ígéretet kaptunk arra, hogy ezeket a cégeket 3-5 milliárd forinttal megsegítik még az idén, hogy elkerülhessék a legrosszabbat.

Ön szerint hosszabb távon honnan, hogyan lehetne előteremteni a most hiányzó forrásokat?

Szövetségünk nem a rezsicsökentés ellen érvel, nem azt gondoljuk, hogy csak a mi receptünk a jó; mi csak azt mondjuk, hogy jelenleg nem képződnek meg az ágazatban azok a források, amelyek a biztonságos működéshez szükségesek, vagyis valamit tenni kellene. A döntéshozóknak számtalan lehetőségük lenne erre: itt van például az önkormányzat vagy az állam tulajdona, de úgy is mondhatnám, a nemzeti vagyon után fizetett vezetékadó, amely méterenként 125 forinttal sújtja a víziközmű-szolgáltatókat 2013 óta. Van olyan település Magyarországon, ahol a beszedett közműadó több, mint az adott településen a víziközmű által elért árbevétel. Ez abszurd. Vagy itt van a forgalmi adó: az Európai Unióban az ivóvíz áfája Magyarországon a legmagasabb, 27 százalék, holott mindenki tudja, hogy alapvető élelmiszerről van szó. Miért nem lehet más termékekhez hasonlóan az ivóvizet is kedvezményes sávba sorolni, amikor ezzel a fogyasztói árak változatlanul hagyása mellett is forráshoz lehetne juttatni az erre sürgősen rászoruló szolgáltatókat?

Azt gondolom, valahogy nem ment át a köztudatba és mintha a döntéshozók piroritásai sem azt tükröznék, hogy tisztában lennének a víz élethez nélkülözhetetlenül szükséges, alapvető szerepével.

Pedig nem csak Magyarországon, globálisan is egyre fontosabb téma az ivóvíz biztosítása. Az októberi, immár harmadik Budapesti Víz Világtalálkozó középpontjában az a kérdés áll majd, hogy hogyan előzzük meg a vízválságot globálisan. Mi szeretnénk, ha ebből azt is le lehetne vezetni, hogyan előzzük meg a vízválságot Magyarországon. Ha az elöregedő infrastruktúra elkezd nagyobb mennyiségben bedőlni, és már nem lesznek szakembereink, akik a hibákat elhárítsák, és nincsen anyagi forrásunk a csövek megvásárlásához sem, akkor Magyarországon is nagyobb területek vízellátása szűnhet meg hosszabb-rövidebb időre. Jó lenne, ha nem akkor kellene kapkodni, amikor már beütött a baj, hanem előre gondolkodva meg tudnánk előzni az ilyen helyzetek kialakulását.

NRGreport, Major András