Két fok. Ennyi lehetne legfeljebb a globális felmelegedés mértéke, ha el akarjuk kerülni, hogy kezelhetetlen folyamatok induljanak be, amelynek csak az egyik tünete lesz majd a „klímaváltozás-menekültek” tömeges migrációja. Az egyeztetett uniós álláspont pénteken hivatalosan is megszületett arról, mit képvisel majd az EU a decemberi klímacsúcson. A nagyszabású diplomáciai eseményen meghozandó döntések – vagy éppen azok hiánya – alapvetően befolyásolják az emberiség jövőjét már az elkövetkező néhány évtizedben is.

Pénteken aláírták az EU szakminiszterei azt a megállapodást, amely rögzíti a decemberi klímacsúcson 
képviselhető uniós álláspontot. 

Ez tartalmazza az uniónak azt a vállalását is, hogy 2030-ig 40 százalékkal csökkenté a határain belül az üvegházhatású gázok  kibocsátását az 1990-es szinthez képest, s ötévente ellenőriznék, sikerült-e időarányosan teljesíteni a tervet. 

A Politico rögtönzött elemzésében potenciális konfliktust sejt az EU és az USA között, mivel az Egyesült Államok ennél kevésbé ambiciózus célokat tűzne ki.

S bár az EU politikusai – egyelőre úgy tűnik – komolyabban veszik a klímaváltozás gondját, mint az Egyesült Államok kormánya, a környezetvédő csoportok – mint például a Greenpeace – szerint azonban ez a vállalás sem elegendő a klímaváltozás megállításához. 

De lépjünk egyet hátra, s nézzük meg, mi a klímacsúcs tétje, s milyen érdekek mentén igyekeznek majd eljutni az országok a közös elhatározásig? 

Párizson a világ szeme

Az idei nyár hosszú hőhullámokkal, aszállyal, megdöbbentő intenzitású viharokkal adott ízelítőt a klímaváltozásból. Tudósok régóta kongatják a vészharangot, mára a politikusok is belátták, nagy a baj. A folyamat kézben tartása, az alkalmazkodás érdekében tenni kellene világszintű összefogással. Eddig ez nem sikerült, de itt az újabb lehetőség: a világ országainak képviselői december elején találkoznak Párizsban az ENSZ égisze alatt rendezett klímacsúcson. A tárgyalások eredménye pedig alapvetően változtathatja meg az emberiség jövőjét akár már a következő néhány évtizedre is. Az alábbi videót elindítva szemléletes vizualizációját tekinthetjük meg a globális felmelegedésnek 1880-tól 2013-ig.

Forrás: NASA Goddard Space Flight Center Scientific Visualization Studio 

Mi a tétje a párizsi klímacsúcsnak? Két fok a határ

Ma már tényként kezelhetjük, hogy az emberi tevékenység által a légkörbe juttatott üvegházgázok gyorsítják a klímaváltozást. Mára tudományos konszenzus alakult ki arról,  hogy a globális átlaghőmérséklet legfeljebb kettő fokot emelkedhet az ipari forradalom előtti szinthez képest, hogy a klímaváltozás hatásait még kezelni tudjuk. ( A NASA honlapján itt olvashat a klímaváltozás bizonyítékairól bővebben.) 

Két fok változás fölött már olyan öngerjesztő folyamatok indulnak be, amire az embernek nincs ráhatása, onnantól kezdve a természet "játékszerévé" válunk. S a válságnak csak az egyik szelete lenne, amire Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke figyelmeztetett korábban, a „klímaváltozás-menekültek” tömeges migrációja.

A jelenlegi tendenciák szerint pedig az utolsó utáni pillanatban vagyunk: azonnal csökkentenünk kell a kibocsátást ahhoz, hogy a két fok tartható legyen. Ez tehát a cél, ennek érdekében kell valahogy felülemelkedni a nemzeti és lobbiérdekeken.

A nagyok nagyot mondanak

A tárgyalásokon alapvetően három csoport fog egymással összecsapni, álláspontjukat természetesen gazdasági érdekeik határozzák meg. A gazdaság fejlődése, de egész életünk a fosszilis energiahordozókra épül: a fűtés, világítás, szállítás, energia előállítása mind-mind üvegházhatású gázokat termel. 

Egyes országok már elérték azt a szintet, hogy fokozatosan lemondhasson ezekről (a G7 vezetői nemrégiben állapodtak meg abban, hogy a század végéig teljesen kivezetik a foszilis energiahordozókat), mások viszont nem. És itt vannak a törésvonalak.

A nagy célokban mindenki egyetért, például abban, hogy 2030-ra globálisan 40-70 százalék legyen a globális kibocsátáscsökkentés az 1990-es szinthez képest, az évszázad közepére pedig szén-dioxid-kibocsátás nélküli fejlődésre van szükség. Csakhogy ehhez több száz megegyezésre van szükség olyan kérdésekben például, hogy ki és hogyan segíti a fejlődő trópusi országok gazdaságát, ha cserébe azok lemondanak az erdőirtásról.

Összességében elmondhatjuk, hogy a fejlett országok, mint az Egyesült Államok, Japán, Ausztrália, az EU, Dél-Korea, Kanada hajlandó engedményekre. Obama 2050-re 83 százalékos kibocsátáscsökkentést határozott meg, igaz, apró trükként a 2005-ös szinthez képest. Japán 25 százalékot ígért 2020-ig, az EU szakminiszterei pedig pénteken állapodtak meg abban, hogy az unió 2030-ig 40 százalékos csökkentést, és az időarányos teljesítés ötévenkénti ellenőrzését fogja javasolni. 

De versenyhátrányt egyikük sem fog felvállalni, még ha egyébként arról is beszél mindegyikük: a cél eléréséhez közös, de megkülönböztetett felelősségvállalásra van szükség.

Közös, de megkülönböztetett felelősség

Mit jelent ez utóbbi? Hogy a fejlődő országok vezetői nyilván okkal fogalmazzák meg: joguk van minden tekintetben elérni a fejlett országok szintjét, ám ehhez szükségük van a fosszilis energiahordozókra. A „nagyoknak” tehát többet kell vállalniuk, és segíteniük kell a világ szegényebb felét a közös cél érdekében. 

A klímaváltozás témakörében Kína a fejlődők egyik hagyományos hangadója. A kínaiak pedig világosan megmondták, hogy rövid távon nem képesek az üvegházgázok kibocsátásának csökkentése. Annyit vállaltak, hogy valamikor 2030 előtt elérik a tetőpontot, ahonnét majd elkezdik visszafogni magukat. Azt viszont megígérték, hogy a kibocsátás növelése addig is alatta marad majd a GDP-növekedés mértékének.

A fejlődő országok tehát a valamit valamiért elvét követik, apróságoknak tűnő kérdésekben is könnyen meg tudják akasztani a tárgyalásokat. 

Kicsi, de erős csoport

A harmadik frakciót a kis szigetországok, azaz a SIDS (Small Island Developing States) tagjai alkotják. Ők azok, akiknek "minden mindegy". Jelesül őket érinti a legdurvább módon a klímaváltozás, egy-egy trópusi vihar akár egy évre is visszavetheti fejlődésüket, a tengerszint néhány méteres emelkedése pedig többségüket eltörölné a föld színéről. Ezek az államok azonnali és drasztikus lépéseket sürgetnek.

Elhanyagolható tényezőnek gondolhatnánk ezt a csoportot, de nem az. Az összesen 52 ország összlakossága alig néhány millió fő, ENSZ-tagságuk mégis mindannyiukat önálló szavazattal ruházza fel a tárgyalásokon. És épp azért, mert a legsérülékenyebbek, ők állnak a média érdeklődésének középpontjában is, amennyiben éghajlatváltozás a téma. 

A politikusoknál a labda

Mekkora az esély arra, hogy sikeres lesz a párizsi klímacsúcs? A siker bizony nehezen elérhető, hiszen siker alatt csakis olyan megállapodást tekintünk, amelyik eredményeként valóban kettő fok alatt maradhat a globális felmelegedés mértéke.

Az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének (UNFCCC) főtitkára, Christiana Figueres pedig már korábban megfogalmazta az aggodalmát, ha sikerül is a decemberi klímacsúcson megállapodásra jutni, a globális fölmelegedés akkor is átlépi majd a század végéig a még kezelhetőnek tartott két fokot.

A tudósok teszik és tették a dolgukat: figyelmeztettek. Decemberben a politikusokon a sor.

(A cikk elkészítéshez segítséget nyújtott Benkő Dániel, a WWF Magyarország éghajlatváltozási projektvezetője)