Forrás: KSH
A 2008 közepétől induló, és egészen 2011-ig tartó áremelkedés – amelyet az árak többéves stagnálása követett – ráadásul egybeesett a válsággal. Ekkoriban sokan vesztették el a munkájukat, még többen pedig alkalmazásban maradtak ugyan, de nem is álmodhattak érdemi fizetésemelésről. A benzin vagy a gázolaj drágulása tehát duplán fájt. Ez a kellemetlen időszak 2014-ben ért véget, amikor az üzemanyagárak a 420 forint körüli szintről zuhanni kezdtek, és 300 forint körül érték el mélypontjukat a következő évben.
Ez jórészt annak volt köszönhető, hogy Szaúd-Arábia – néhány más nagy olajtermelővel karöltve – elkezdte masszívan növelni a kitermelését. A cél az volt, hogy kiszorítsák a világpiacról azokat az amerikai termelőket, amelyek nem a hagyományos, hanem a tömegesen nem sokkal korábban alkalmazni kezdett repesztéses technológiával hozzák felszínre az olajat.
Mivel ezek költségszintje még viszonylag magasan volt, a szaúdiak úgy okoskodtak, hogy ha körülbelül egy évre mélybe küldik a világpiaci árakat, akkor az amerikai kitermelők szépen tönkremennek, és visszazökkenhet a világ a régi kerékvágásba, amikor a szaúdi vezetéssel működő olajkartell, az OPEC diktálhatott a piacnak. A terv első fele működött is, az olajárak zuhantak, aminek köszönhetően idehaza is jelentősen olcsóbb lett az üzemanyag.
Forrás: KSH
A számításba azonban hiba csúszott. Kiderült, hogy az amerikai cégek összességében képesek nagyon rugalmasan változtatni a kitermelt mennyiségen, és közben tovább tökéletesítették a technológiát. Emiatt közel sem következett be az az elsöprő csődhullám, amiben a szaúdiak bíztak. Ráadásul rekordsebességgel égették a még a magas olajárak idején felhalmozott pénzügyi tartalékaikat, akárcsak több más OPEC-tag, és egyértelművé vált: a stratégia nem működik.
Ekkor az olajkartell – másokkal, például Oroszországgal is egyeztetve – visszanyúlt a régi recepthez: elkezdte csökkenteni a kitermelést. Ez némi fáziskéséssel meg is hozta a várt eredményt, a 30 dolláros mélypontról, megtorpanásokkal ugyan, de elkezdett felfelé kúszni az olaj ára. Ebből az amerikai termelők is profitáltak, de a hagyományos olajhatalmaknak nem volt más választásuk, mint hogy megosztozzanak velük a nyereségen.
Ezt megkönnyíti, hogy a világgazdaság rég látott fordulatszámon pörög, ami az olaj iránti keresletet is növeli, elsősorban Ázsiában, azon belül is Kínában és Indiában. Az amerikai cégek pedig egyrészt a végtelenségig az új technológiával sem tudják növelni a kitermelést, másrészt logisztikai nehézségek miatt az exportlehetőségeik is korlátozottak.
De vannak más bajok is. Például az OPEC-tag Venezuela kitermelése folyamatosan hanyatlik, mert az országban uralkodó gazdasági káosz miatt gyakran a berendezések karbantartását sem tudják biztosítani. Olyan hírek is érkeztek, hogy – a lakosság nagy részéhez hasonlóan – az olajipari munkások éheznek, és egész egyszerűen képtelenek elvégezni a nehéz fizikai munkát.
Erre rátett még egy lapáttal, hogy Donald Trump amerikai elnök felmondta az iráni atommegállapodást, ezért a piacok már azt kezdték árazni, hogy jelentősen visszaesik majd az ország olajexportja.
Mindezek nyomán inkább már az a kérdés, hogy meddig tart az olaj drágulása. Trump számára például kifejezetten kellemetlen lenne, ha az amerikai autósok további masszív áremelkedést tapasztalnának a novemberi kongresszusi választások előtt. De az OPEC számára sem cél, hogy extrém magasra emelkedjen a most 80 dollár körül alakuló olajár. Ez ugyanis újabb lökést adna a helyettesítő technológiák fejlesztésének, gyorsulhatna például az elektromos autók akkumulátorainak fejlesztése. Ez pedig már középtávon is visszavethetné az olajkeresletet.
Ezért az olajtermelő államok abban állapodtak meg, hogy egymillió hordóval növelik a felhozatalt, ami világszinten körülbelül plusz egy százaléknak felel meg. Meglátjuk, hogy ez mire lesz elég, mindenesetre június elejéhez képest nem változott érdemben az olajár.
A magyar autósok pechje, hogy pont ebben az időszakban a forint sokat gyengült a dollárhoz képest. Márpedig az olajkereskedelem az utóbbiban zajlik. Az idei első félévben 9 százalékkal értékelődött le a forint a dollárhoz képest, a benzinkutaknál ezt is meg kell fizetni.
Az ár nagyjáéból fele persze továbbra is az államnak megy – döntően a jövedéki adó és az áfa formájában –, a másik felét teszi ki a termelői ár, a kis- és a nagykereskedelmi árrés. A Mol árképzését egyébként többször is vizsgálta az elmúlt 20 évben a kormányzat, illetve a Gazdasági Versenyhivatal. Bár az utóbbi egy esetben 150 milliós eljárási bírságot is kiszabott, de nem volt olyan megállapítás, amely hatással lett volna a kiskereskedelmi árképzésre.
A mostani 400 forintos üzemanyagár azért szerencsére kevésbé fájdalmas, mint a pár évvel ezelőtti. Az utóbbi körülbelül két évben ugyanis nemcsak többen dolgoznak, hanem a keresetek is meglódultak, így magasabb fizetésből kell kigazdálkodni a benzinre vagy gázolajra valót. (Persze aki kimaradt az emelésekből, azt ez nem vigasztalja.)
Míg 1996-ban egy teljes munkaidőben foglalkoztatott nettó átlagkeresetéből kerekítve 255 liter 95-ös benzint vehetett, addig 2006-ban 401-et, tavaly pedig 556-ot. Ugyanez a gázolajnál 283, 409 és 550 liter. Igaz, az idei drágulás a jövedelmek folytatódó emelkedése ellenére megtörte az emelkedő trendet.
Forrás: KSH, G7-számítás
Ezt kifejezhetjük úgy is, hogy mennyibe kerülne egy liter üzemanyag, ha az ára ugyanúgy viszonyulna a nettó keresetekhez, mint a KSH éves kimutatásának kezdetét jelentő 1996-ban. * Ilyen értelemben kifejezetten jól állunk, a benzinben vagy gázolajban számolható életszínvonalunk tehát sokat javult.
Forrás: KSH, G7-számítás
NRGreport
