A holland tengerparton, homokdűnék között közel száz éve működik egy acélgyár. Az Ijmuiden nevű üzem a világ egyik legnagyobb acélgyártója, az indiai Tata tulajdonába tartozik. A gyárban egy különös kísérlettel próbálkoznak: olcsóbb és kevésbé környezetszennyező acélt próbálnak előállítani, amely a Tata reményei szerint húsz százalékkal csökkenti az acélgyártás szén-dioxid-kibocsátását.

A légkörbe kerülő szén-dioxid hajtja az éghajlatváltozást, és az acélgyártás reformjára azért van szükség, mert a cementgyártás mellett (amelyről már pár napja írt a G7.24.hu) ez a legszennyezőbb iparág. A légkörbe kerülő szennyező anyagok 7-9 százaléka származik az acélgyártásból. Jóval több szén-dioxidot bocsát ki, mint a repülés (amely az összes kibocsátás 2.5 százalékáért felel), és nem sokkal marad el a mezőgazdaságtól (12 százalék).

“Óriási felelősséget jelent az acélipar számára, hogy mi vagyunk az egyik legnagyobb szén-dioxid-kibocsátók” – mondta a Financial Times-nak a Tata európai vezetője, Hans Fischer. Azok között az szereplők között, amelyek sokat tudnának tenni a környezetszennyezés ellen, nem magától értetődő ez a hozzáállás, elég például a legnagyobb amerikai szénbányászati cégre vagy a leendő brazil környezetvédelmi miniszterre gondolni.

Ráadásul nem is csak egy vezető cég, hanem a világ acélipari vállalatainak érdekképviseleti szervezete (World Steel Association) is az legnagyobb kihívásnak tartja az éghajlatváltozást, amely klímavédelmi programot is indított tíz éve.

Az elköteleződés vagy legalábbis annak tűnés azonban egyelőre csak szavak szintjén jelenik meg. A Tata szerint leghamarabb 2030-ban kerülhetnek kereskedelmi forgalomba a környezetkímélőbb acéltermékei. Ennél sokkal nagyobb jelentőségű, hogy az elmúlt húsz évben közel kétszeresére nőtt a legyártott acéltermékek mennyisége a világon.

Míg az Európai Unió és az USA nyersacéltermelése 10-20 százalékkal csökkent 2000 óta, Kínában több mint hatszorosára nőtt. Kína világpiaci részesedése 2000-ben még csak 15 százalékos volt, 2017-ben viszont már közel 50 százalékos. A tíz legnagyobb acélgyártó közül egyedül egy nem ázsiai van, éppen a legtöbbet termelő luxemburgi székhelyű ArcelorMittal.

Az amerikai Columbia Egyetem professzora, Adam Tooze történész egyenesen a gazdaságtörténet egyik legsokkolóbb grafikonjának nevezte a Financial Times-ban megjelent ábrát, amely szerint közel háromszorosára nőtt az acélgyártás volumene 2000 óta a három legjelentősebb régióban (bár ugye az egész világot nézve a növekedés üteme kétszeres volt; a kínai növekedés pedig valójában több mint hatszoros). Tweet üzenetét itt olvashatják.

Az acélgyártás előretörésében alapvetően Kína rohamos gazdasági fejlődése, az urbanizáció, a fejlődő országok terebélyesedő középosztályai és a növekvő népesség áll.

Környezeti szempontból az acélgyártással ugyanaz a nehézség, mint a cementtel: nemcsak a hevítés során kerülnek a légkörbe káros anyagok, hanem az acél is szén-dioxid felszabadulása során jön létre. Az acélgyártás alapja a nyersvas, amelyet vasércből állítanak elő a kohászatokban az oxigéntartalmának eltávolításával. A nyersvasat (a széntartalma csökkentése mellett) különböző anyagokkal ötvözik, így jön létre az acél.

Az acélgyártás menete az elmúlt 150 évben nem sokat változott, bár a hatékonyság jelentősen fejlődött azóta. A kémia reakció során felszabaduló szén-dioxid azonban egyelőre elkerülhetetlen mellékhatás. Ezért vagy olyan módszert kellene feltalálni, amely során nem szabadul fel ennyi szén-dioxid, vagy a CCS-technológiát (carbon capture and storage azaz szén-dioxid lekötése és tárolása) kellene fejleszteni.