Az energia fogyasztói árát a piaci áron kívül befolyásolja az adott ország politikája is. Különböző adókat és járulékokat lehet beépíteni az árba, vagy éppen csökkenteni is lehet az árat keresztfinanszírozással. A fogyasztói árak mérséklésének elterjedt módszere az energiaszektor állami támogatása is. A G7-ben jegyzett gazdag országok például évi 100 milliárd dollárt meghaladó összeget költenek a fosszilis iparok támogatására. Hazánk pedig évi kb. 35 milliárd forinttal támogatja közvetlenül vagy közvetetten (ld. adókedvezmény) a fosszilis energiákat.
A piaci árat elvileg a kereslet és a kínálat viszonya határozza meg, de az energia stratégiai szerepe miatt itt is bőven érvényesülnek üzletpolitikai és geopolitikai szempontok.
Itt most egy jól ismert „zavaró” tényezőről, a környezetvédelemről fogunk írni, megjegyezve, hogy a környezetvédelem területén is van (szak)politika, még ha a gazdasági érdekek ma háttérbe is szorítják. A környezetvédelmi elvárásoknak való megfelelés költségekkel jár (például az egészségügyi és környezeti terhek, externáliák megfizetése miatt), és ez megjelenik az energia árában. A környezetvédelem az energiaárakra gyakorolt hatása szempontjából felosztható „hagyományos környezetvédelemre” és „éghajlatvédelemre”.
A hagyományos környezetvédelem az energiatermelés helyi egészségrontó, regionális levegő-, víz- és talajszennyező hatásait igyekszik mérsékelni. A széntüzelés okozta angliai nagy szmogok óta jelentős fejlődés ment végbe ezen a területen. Az erőművek, olajfinomítók és gázfeldolgozók ma egységnyi termékre vonatkoztatva jóval kevesebb szennyezőt bocsátanak ki, mint régebben. Az előírások egyre szigorodnak, például az EU rendszeres időközökben módosítja a tüzelőberendezések kibocsátási határértékeit[1]. Szigorú előírások vonatkoznak a kibocsátott szennyvizekre, tüzelési maradékokra és zajra is. Az előírások betartása, betartatása persze már más tészta.
Nem kevés vita után az energiaipar tudomásul vette a hagyományos környezetvédelemből következő kötelezettségeket, és a fogyasztók megértették, hogy a költségeket – saját érdekükben – meg kell fizessék. Ekkor került jobban fókuszba, napirendre az éghajlatvédelem.
A klímavédelmi előírások sokszorosan hatnak az energiatermelés költségeire, kibocsátás-mentesíteni, azaz dekarbonizálni kell az energiaipart is. Ez energiatakarékosságot, minden területen hatékonyságnövelést és a megújuló energiákra való áttérést igényel. A váltás (energiaátmenet) jelentős pénzeket igényel, de még mindig jóval olcsóbb, mint az éghajlatváltozás okozta károkat kompenzálni[2].
Most annak lehetünk tanúi, hogy a lakosság egészsége és az éghajlatváltozás miatt aggódó progresszív erők különféle eszközökkel azt szorgalmazzák, hogy a fosszilis energiák ára az általuk okozott valódi egészségügyi, környezeti terheket is tükrözze. Eközben a fosszilis ipar el akarja kerülni a drágítást, miközben mások például helytelenül a megújuló energiák nyakába igyekeznek varrni az általa okozott problémákat, kihívásokat.
Az éghajlatvédelem költsége többféle módon jelenik meg. Változik az energiamix, egyre több – versenyképes, de többek között a piactorzító fosszilis támogatások miatt drágább – megújuló energia kerül felhasználásra. A megújuló energiák támogatására szolgáló pénz megjelenik a fogyasztók egy csoportjának a számláján. A legtöbb országban a lakosság viseli a megújuló-támogatás terheit, nálunk az ipari fogyasztók. A rezsicsökkentés miatt még kevésbé motivált a lakosság az energiahatékonysági beavatkozásokra.
A villamoshálózatok Kelet-Európában többnyire eléggé elavultak, modernizálásuk esedékes; emiatt és az időjárásfüggő megújulók – a nap és a szél – rendszerbe történő integrálása érdekében fejlesztéseket kell végrehajtani a hálózatokon. Helyenként meg kell növelni a hálózatok kapacitását, tárolókat kell beépíteni stb.
A nagy ipari fogyasztók, benne erőművek és fűtőművek dekarbonizációját az EU-ban és több más országban ún. karbonkvóták bevezetésével igyekeznek ösztönözni. A kibocsátók csak karbonkvóták megléte esetén bocsáthatnak ki üvegházgázokat. A kvóták mennyiségét fokozatosan csökkentik. A kibocsátók adhatják-vehetik a kvótákat, így a jó hatékonyságú termelők előnyhöz juthatnak.
Az európai kibocsátás-kereskedelmi rendszer, az ún. EU ETS 2005-ben indult. A 2008-as gazdasági válság és a rendszer tervezési hibái miatt a kvóták ára fokozatosan csökkent, és az ETS elveszítette valós hatását. 2013-ban megkezdték a rendszer reformját, melynek következményeként a kvóták ára a körülbelül 5 euró/tonna szén-dioxid értékről 20 euróra növekedett, és néhány éven belül további 10 eurós emelkedést várnak.
Az ambiciózusabb országok a kibocsátási kvótákon felül karbonadó bevezetését is fontolgatják. A kvótaköltséggel és pláne a karbonadóval terhelt fosszilis áramtermelés már nem lesz versenyképes a megújuló áramtermeléssel szemben. Még akkor sem, ha többek között az időjárásfüggő termelők integrálására és a hálózat régóta esedékes modernizációjára beruházásokat kell a villamos hálózatokon végrehajtani.[3]
Felmerül a kérdés, hogy mit tehet a fogyasztó, ha védekezni akar a piaci vagy környezetvédelmi okból emelkedő energiaárak ellen. A válasz egyszerű, még ha megvalósítani már kevésbé az:
Ebben partner lehet az EU: az EU Tiszta Energia Csomagja az eddiginél jobban elismeri az ilyen termelő-fogyasztó egyéneket (ún. prosumerek) és közösségeket (közösségi energia), és a nagy termelőkhöz-fogyasztókhoz hasonló jogokkal, jobb hozzáféréssel ruházza fel őket.[4]
A megújuló áramot termelő-fogyasztók elterjedésére lehetőséget ad az alternatív energia-technológiák rohamos ütemű fejlődése, a termelő berendezések árának csökkenése. Lakossági fogyasztók esetében a legelterjedtebb technológia a fotovoltaikus (PV) napelem. A saját, tipikusan háztetőre szerelt napelemmel előállított energia önköltsége 10 éves megtérülést figyelembe véve körülbelül annyi, mint a hálózatról vásárolt villamos energia ára, beleszámítva a rendszerhasználati díjat.
Magyarországon kedvező feltételekkel lehet háztartási méretű napelemes rendszert csatlakoztatni a hálózathoz. A napos órákban megtermelt többletenergiát a hálózat befogadja, tárolja, ahonnan a fogyasztó a nem napos időszakokban visszaveheti. Évente egyszer kell a vételezett és termelt energia különbségét, a szaldót megfizetni. Ha az éves termelés meghaladja a fogyasztást, a hálózat a fölös energiát is átveszi, hálózathasználati díj nélkül. Távlatilag a saját termelésű energia ára csökkenni, a vásárolté növekedni fog, így a saját termelés még gazdaságosabb lesz.
Ha tömegesen terjednek el a háztartási napelemek, és a lakosság jóval kevesebb energiát fog a hálózatból vételezni, akkor újra kell majd gondolni a hálózatok fenntartásának finanszírozását.
Néha könnyebb összeállni több termelő-fogyasztóval és közösségként beruházni megújulókba. Európa nyugati felén – és újabban már egyre több kelet-európai országban is – már több mint 2500 energiaközösség, főleg energiaszövetkezet működik, ezek a termelő-fogyasztó csoportok termelik meg saját energiájukat.
A fosszilis energiákat már bő egy évszázada támogatják, a megújulókat még csak bő egy évtizede. A termelő-fogyasztó egyének és közösségek felfutásához itthon következetes támogatásra van szükség, például megújuló energiatámogatási rendszer (METÁR) formájában. Ha ezt még kombinálnák egy a skóthoz hasonló közösségi megújuló alappal, ami inkubátorként segítené tanáccsal és mikrofinanszírozással/hitellel a hazai közösségi energia kezdeményezéseket, akkor az ilyen termelő-fogyasztók jelentősen hozzá tudnának járulni a hazai megújuló energia célok teljesítéséhez (a hírek szerint 20 százalék megújuló részarány cél várható 2030-ig), és nem lennének többé az energiaárak vagy energiaimport prédái.
Összefoglalva, a fosszilis energiaárak mesterségesen alacsonyan tartása, a fosszilisok támogatása akadályozza az energiaátmenetet, nem tartható. A fosszilis ipart és infrastruktúrákat támogató milliárdokat ki kell vezetni és (jelentős részüket) át kell csoportosítani lakossági energiatakarékossági és –hatékonysági beruházásokra és a helyben hozzáférhető, megújuló energiák támogatására, így tiszta és gazdaságos energiákhoz juthatunk.
Lontay Zoltán a Levegő Munkacsoport szakértői testületének tagja, Botár Alexa a Magyar Természetvédők Szövetsége éghajlat és energia csoportvezetője.
[1] Lásd pl. a nagy () és a közepes () tüzelőberendezésekre vonatkozó direktívát.
[2] Energia Atlasz, Vízió fejezet