Jól lehet, idehaza még mindig fontos hírként jelenik meg, ha Paksról egy hivatalos ember a kamerába mondja, hogy "Egyre inkább felértékelődik a nukleáris energia a világon", a globális szintű energetikában valójában olyannyira drasztikus átalakulások zajlanak, hogy épp az atomenergiában válik láthatóvá, ahogyan az évek óta ismételt szólamoknak éppen az ellenkezője kezd megvalósulni.
Ahogyan azt a Napi.hu néhány hete megírta: publikáltak egy új, globális, minden korábbinál modernebb, tudományos alaposságú energia-modellt, mely az éghajlati válságok megoldását – és a párizsi klímacsúcson vállalt károsanyag kibocsátási csökkentések elérhetővé tételét – vette célba. A nemzetközi kooperációban készült tanulmányban ausztrál és német tudósok úgy találták, hogy a kijelölt célok akkor elérhetők, ha a világ 2050-ig 100 százalékban átáll a megújuló energiára épülő rendszerre. Illetve: ha az emberiség emellett azonnal intezíven elkezdi az erdők (és más megrongált, elpusztított természetes ökoszisztémák) "státuszának" helyreállítását is.
A civilizált világ energetikai kihívásainak azonban más aspektusát is boncolgatni kezdték: a World Nuclear Report 2018-as jelentésének tavaly szeptemberi publikálását követően több neves energetikai fórumon is – például a World Nuclearon , a Power Technology-n, a Nuclear Engineering International oldalán és az Oil Price-on – elemezések jelentek meg azt részekre szedve, hogy miért marad el Kínában (is) a nukleáris erőműépítési reneszánsz.
E témához rendelt új perspektívát a napokban Michael Barnard, a Vancouveri The Future is Electric Strategy Inc. (TFIE) stratégiai vezetője. Az alacsony szén-dioxid kibocsátású technológiákról és energiapolitikáról többek közt a Newsweek, a Forbes és a Quartz oldalain is rendszeresen publikáló szakember valójában egyetlen összefüggést keresett. Azt, hogy a jó egy évtizede a nukleáris energiaipar jövőjének zálogaként kezelt Kínában (ahol papíron jelenleg is több atomerőmű van építés alatt, mint bármely más országban a Földön) azért lassították-e le drasztikusan a tényleges atomerőmű beruházásokat, mert felgyorsították a szél-, és a napenergia kapacitásbővítéseket.
A Cleantechnica oldalán olvasható elemzésben a szerző arra jutott, hogy az atomenergia iránti kínai érdeklődésvesztés törvényszerű.
Építés alatt a Hongyanhe Atomerőmű (Dalian, Liaoning tartomány, 2018) Getty Images
A kínai atomenergia termelés története ugyan az '50-es évek közepéig visszavezethető, de az első áramtermelő reaktorukat, Qinshan város közelében valójában csak 1991-ben kapcsolták be, és csak 3 évvel később indult meg a kereskedelmi célú termelés. A kontinens méretű ország gazdasági és népességrobbanása gyakorlatilag kikényszerítette a hosszú távú nukleáris erőművi program készítését (Qinshanban is még további 6 reaktor épült), de Kína valójában azzal lett a világ nukleáris technológiáinak Eldorádója, hogy a francia, amerikai, kanadai, orosz stb. atomerőművi technikáknak is tág teret (és ami ennél is fontosabb: piacot) jelentettek akkor, amikor Csernobil katasztrófája után a nyugati világban alig-alig épült atomerőmű.
1999-re a nukleáris energiatermelés az energiaszükséglet egy százalékát alig meghaladó szinten állt, ami aztán tempósan növekedve jutott el mára a 4 százalék közelébe.
2015 decemberében az is reálisnak tűnt, hogy ennek az évtizednek a végéig, 78 milliárd dollár elköltése fejében lesz majd további hét új atomreaktoruk is, és 2020-ra az ország nukleáris energiatermelése eléri a 88 gigawattot. Sőt, alig három éve még úgy tervezték, hogy 2030-ra épülhet akár 110 darab (!) új atomreaktoruk, 2050-re pedig – miközben úgy 1 billió dollárnyi beruházást indítanak el a szektorban – akár 250 gigawatt nukleáris termelőpotenciál is a kínai fogyasztók rendelkezése áll majd. Mindez azért is figyelemre méltó ambíció, mert az iparág ekkor már túl volt a Fukusima előidézte sokkon és azzal is mindenki tisztába került, hogy a szigorított biztonsági előírások drasztikusan megemelik majd az efféle beruházások költségét.
(Csak viszonyítási pontként: a Paksi Atomerőmű névleges teljesítménye jelenleg éppen csak meghaladja a 2 GW-ot, ha pedig a tervezett Paks II. erőmű a jelenleg ismert elképzelések szerint megépül, 2,4 GW-os lesz.)
Mindmáig a legtermékenyebb időszaknak a 2014-18 között időszak számít Kínában, ekkor átlagosan évente 5,5 GW új nukleáris termelőkapacitás jelent meg a hálózaton. Barnard 2018 szeptemberében összesen 44 üzemelő nukleáris reaktort számolt meg az országban, ezek összteljesítménye 40,6 GW volt. "Építés alatt" összesen 13 reaktor (és 14 GW termelési kapacitás) ígérete állt, azonban Barnardnak feltűnt, hogy 2017 óta Peking nem hagyott jóvá egyetlen új atomerőmű építési tervet. Ha utóbbi nem változik – de feltéve, hogy a már épülő erőművek határidőre elkészülnek -, 2026-ra kifuthat minden atomerőműépítési projekt.
Leolvadás
Az atomenergia aktuális helyének gyorsan változó megítélésére legutóbbi példaként a spanyolországi bejelentések hozhatók fel, ahol alig néhány hónap alatt döntött úgy a kormány, hogy évekkel előbbre húzza az ország atomstoppját. Sőt, az atomernergia ellenességgel éppen nem vádolható Fatih Biroltnak (a Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) ügyvezető igazgatójának) a mondandója tavaly e témában megváltozott: februárban, a londoni International Petroleum Weeken még azzal állt a mikrofonok elé, hogy a világban épülő, mintegy 60 atomerőműnek több mint egyharmada Kínában van, és ennek az lesz a következménye, hogy az ázsiai szuperhatalom hamarosan lehagyja a világ első számú nukleáris energiatermelőjét, az Egyesült Államokat. Júniusban, a párizsi "Nukleáris energia: ma és holnap" címmel tartott találkozón Birolt már arról beszélt, hogy bár a nukleáris energia továbbra is fontos szerepet játszik a villamosenergia-biztonságban, de "a jelenlegi politikákban kevés perspektíva van a nukleáris energia jelentős növekedésére a fejlett gazdaságokban". A brüsszeli World Energy Outlook-on, novemberben pedig az volt a fő mondanivalója, hogy miért veszélyes szerinte az, hogy az Európai Unióban a politika "visszatartja" az új atomerőművi beruházásokban és a meglévők hosszú távú működésében gondolkodást.
Az építés alatt nem álló, csak tervezett nukleáris reaktorberuházások egyelőre kezdő dátumot sem kaptak. A lebegtetett startokból Barnard arra következtet, hogy a legutóbb már reálisan 2030-ra várható 100 GW elérése helyett is csak 88 épülhet meg. Nem talált olyan hivatalos adatokat, amire támaszkodva azt állítahatná, hogy maguk a kínaiak még hinnének abban, hogy a 100-as határ elérhető. Mindez azért is meglepő, mert bár a kínai nukleáris termelőpotenciál bővülésének lassulása nem ismeretlen téma az iparágban, de nemrég még az olyan erős pozíciójú bennfentes is, mint Steve Kidd – a Nemzetközi Nukleáris Szövetség (Nuclear Engineering International) volt vezetője -, azt hangoztatta, hogy a következő évtized végére elérhető a 100-as határ. (Sőt, még tavaly decemberben is előkerült egy olyan, korábbi vízió, ami 2050-re Kínába a 400 GW-os limitátlépést valószínűsítette.)
Bernard szerint ezek a szintek már nem elérhetők.
Azért sem, mert miközben a jelenlegi "Kína 2020" tervszámok 58 GW atomerőművi termelési kapacitásról szólnak, a szélerőmű-potenciálé 210 GW, napenergiáé pedig 105 GW. Sőt, miközben a beruházások jelenlegi állapotából előbbi esetében az a valószínűbb, hogy a nukleáris potenciálbővülés még egy picit (mínusz 7 százalékkal) alulteljesíthet, a szél épp a másik irányba mozogva, kevéssel a vállalt szint felé (214 GW-ig) juthat. Barnard mindebből azt állítja, hogy Kínában az energiaterelésben megindult technológiai súlyponteltolódás 2030-ra már azt fogja eredményezni, hogy a szél-, és napenergia-termelés nukleáris termelőerőre vetített aránya a jelenlegi 2:1-ről 4:1-re módosul.
Wuhan-i látkép napelemet szerelő munkásokkal (Guangsheng tartomány, 2018.) Getty Images
Míg Magyarországon 2016-ban az egy főre vetített áramfogyasztás 2063 kWh volt, Kínában ez már 2012-ben is 3510 kWh-ig jutott, és 2030-ra várhatóan eléri az 5500 kWh-t, 2050-re pedig a 8500 kWh szintet. A folyamatosan növekvő energiaéhség csillapítására Kínában a pénz biztosan rendelkezésre állna további nukleáris álmok megvalósításához. Minden más adottság is megvan, kipipálható lenne például az, hogy a növekvő energiaigényhez így igazítsák a szabályozást, hogy gyakorlatilag szériában gyártsák le – akár saját maguk is – az atomerőműveket, vagy hogy az energiaellátás kérdéséből szociális alapú problémakezelést kreáljanak. Igazolható lenne, hogy miért a kis helyen nagy potenciált produkáló atomenergiát támogassák.
És Kínában mégis úgy döntöttek, hogy a tervezettnél kevesebbet költenek nukleáris erőművekre, és egyelőre az sem biztos, hogy a már futó projektek befejezése után újakba kezdenének.
Barnard szerint ez azért van, mert igaz ugyan, hogy egy atomerőmű sokkal alacsonyabb szén-dioxid kibocsátásra képes, mint a jelenlegi kínai energiatermelés zömét jelentő szén-, illetve a gázerőművek, és más (kémiai- és porszennyezési stb.) paraméterkeben is kétség kívül előnyösebb technológiának tekinthető, csakhogy a szél-, és a napenergia mindezekben a szegmensben legalább olyan (vagy kedvezőbb) adatokat produkál, mint az atom. A nukleáris projektek rugalmatlansága (elsősorban a költségvetés és a határidők nehezen tarthatósága), valamint a szoros időkeretre érkező lassú válaszok alapján irracionálissá válik az új potenciálok támogatása. Mert a szél-, és a napenergia is gyakorlatilag végtelen méretben, de olcsóbban és gyorsabban megépíthető, miközben az egységnyi szén-dioxid-terhelés is lehet kedvezőbb.
(Az energiatárolás és a hálózatfejlesztés mindehhez kapcsolódó, kérdőjelekkel sűrűn megszórt terület, de az eredeti témánál maradhatóság miatt itt és most egyszerűbb elfogadni, hogy ezek a szektor hat legfontosabb, aktuális trendje közt tartják nyilván.)
Szél-, és naperőmű Zhangjiakou közelében (Hebei tartomány, Kína, 2018.) Getty Images
Mivel a zöldenergiás termelőkapacitások gyorsan nőnek, olcsóbb áramot termelnek, és az egyre inkább központi tényezővé váló, előre kalkulálható szennyező hatásaik mellett a nem tervezhetők (pl. balesetek, meghibásodások) kezelése is olcsóbban menedzselhető bármely atomerőműénél, így az is igazolódni látszik, hogy (legalábbis kínai méretben) a zöld+atomenergia kombóra épített energetikai stratégiának sincs gazdaságilag túl sok értelme.
A tavaly november végéig az ENSZ környezetvédelmi programját (UNEP) vezető Erik Solheim 2018. ápriliában a Reutersnek úgy nyilatkozott: fordulóponthoz érkezett a világ energiaszektora, mert a piacok készen állnak a megújuló energiák fogadására. A clevelandi központtal működő Energiagazdasági és Pénzügyi Elemzési Intézet már tavaly nyáron jelezte: Kína, mely egy évtizede átlagban a globális átlag kétszeresét meghaladó ütemben növeli a megújuló energiás kapacitásait, készen áll a zöldenergia világvezető szerepére. Ami érthető úgy is, hogy ott fogják meghatározni a fejlődés irányát.
NRGreport
