Nem, nem azért amiért az ember elsőre gondolná. A Goldman Sachs olajelemzője, Michele della Segna, egy sokkal életszerűbb magyarázatot ad, amivel magam is egyetértek. Az olajcégek ugyanis nem a megújuló projekteken fognak sokat keresni – ezt főleg PR és részvényesi okból teszik, nem a hatalmas kecsegetőtő megtérülés miatt – hanem pont a tradicionális olaj –ég gázbizniszen.

A Goldman Sachs elemzője szerint ugyanis a bankok és a finanszírozók egyre kevésbé lesznek hajlandóak finanszírozni az olaj –és gázipari beruházásokat, mivel félnek attól, hogy egy hirtelen technológia váltás, mondjuk egy életképes elektromos autó képében, hirtelen értéktelenné teszi a szénhidrogén kitermelési eszközöket. Ezért nő a belépési korlát a szektorban, ami sokkal megfontoltabbá, óvatosabbá teszi a vállalatokat. Ezért az elvárt megtérülési ráták nőnek. Ez a változás azt is magával hozza, hogy inkább a rövidebb megtérülésű idejű, barnamezős beruházások felé fordulnak a vállalatok, és vonakodnak a nagy, hosszú megtérülési idővel rendelkező projektekbe pénzt tenni. Az utóbbi időben látunk némi változást ezen a téren is persze, mivel a rövid beruházási idejű projektek száma drasztikusan csökken. A nagy társaságok némileg optimistábbak lettek a hosszútávú áralakulással kapcsolatban is, így egyre inkább számba veszik újra a gigaprojekteket. De messze nem a 2010-es évtized elején látott hurráoptimizmus van a piacon. 

Ez viszont 2020 után szénhidrogén kínálati hiányt hozhat a világba. Hiába van ugyanis megújuló forradalom, az olaj –és gázkereslet növekedése töretlen és valószínűleg ez így marad 2030-35-ig legalább. Az olaj és gázkereslet fő ereje India és Kína középosztálya, amely nyugati módon szeretne élni légkondicionálóval és személygépkocsival, nyaralni meg szívesen repülne valahova. Ez mind szénhidrogén keresletet jelent, mivel kényelmi életünk döntő elemei továbbra is olaj –és gázalapúak.

Az energiarendszerek átalakítása ugyanis lassú, nem történik ez a folyamat olyan hirtelen és gyorsan, mint azt sokan gondolják. Számomra még az is kérdés, hogy le tudjuk-e a folyamatok többségében cserélni a fosszilis energiahordozókat. Az acélgyártásban vagy a műtrágyagyártásban mondjuk még alternatíva sem létezik igazából, de az igazából versenyképes elektromos autótól is messze állunk. Arról nem is beszélve, hogy átállítani a gyártósorokat és kiépíteni az új infrastruktúrákat sem egy nap és két fillér.

A hatások együtt – kevés olajipari beruházás, továbbra is masszív keresletnövekedés, magas elvárt hozam – azt okozzák, hogy 2020-tól kezdve egy igazi aranykorra lehet az olaj –és gázszektornak akár 50% feletti megtérülési rátákkal. A nagy olajcégek megjelenhetnek például az amerikai palaszektorban is nagyobb elánnal – erre jó példa az ExxonMobil és a Chevron többek között, akik most gyorsan beruháznak, míg a többi kisebb szereplő visszahúzza a gyeplőt. A nagyobb tőkeerő követelmény pedig elmozdítja a szektor a konszolidáció irányába, ami még inkább oligopol jellegű piac kialakulását hozza magával. Kicsit olyan lesz a világ, mint a Standard Oil alatt, jókora globális behemótokkal és nagy nemzeti cégekkel.

És mit jelenthet ez nekünk befektetőknek? Vegyétek és dugjátok jó mélyre a portfolióba a nagy kitermelőket, Exxonokat, Chevronokat, Shelleket, tartsátok a BP-t, az ENI-t, Total-t, a Statoil-t és az OMV-t, ha igazán gazdagok akartok lenni.