NRGreport
Menü

Az idei tél tűzifa-felhasználásán múlhat a 2020-as magyar megújuló energia cél elérése

Interjú | NRGreport, Major András | 2019-09-26 19:50

Míg a szén-dioxid-kibocsátás csökkentését tekintve Magyarország az Európai Unió azon kevés országa közé tartozik, amelyek nagyon jól állnak, addig az energiahatékonyságot és a megújuló energiaforrásokat illetően már korántsem ilyen kedvező a kép. A megújulóenergia-felhasználásra kitűzött 14,65 százalékos magyar cél elérése 2020-ig azzal együtt sem tűnik egyértelműnek, hogy az elmúlt időszakban a részarány már 16 százalék fölött is járhatott, 2018-ban ugyanis az előzetes adatok szerint 13 százalék alá süllyedt a mutató. A hazai megújulóenergia-felhasználás körülbelül 80 százaléka a szilárd biomassza-felhasználás, aminek mintegy kétharmadát a lakossági tűzifa-felhasználás teszi ki. Ha pedig a kevésbé hideg tél kevesebb tűzifa felhasználását teszi szükségessé, akkor a 2020-as célszám elérése is jobban megkérdőjeleződik – mondta el Szabó László, a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (REKK) vezetője az NRG Reportnak.

NRG Report: Napjainkban kis túlzással minden a fenntarthatóságról szól, a változások által egyik, ha nem a leginkább érintett terület pedig az energiaszektor. Hogyan módosul az EU energiapolitikája a fenntarthatósági szempont erősödésével? Mennyiben egyeztethető össze a fenntarthatósági és az ellátásbiztonsági szempont a gyakorlat, az intézkedések szintjén?

Szabó László: Az említett két szempont ráadásul kiegészül a versenyképességi elvárással is - a közöttük való egyensúlyozás fő nehézségét pedig az jelenti, hogy mindhárom szempont más és más irányba mutat. A fenntarthatósági törekvések egyrészt emelik a rendszerszintű költségeket, és ez nem tesz jót a versenyképességnek, másrészt az időjárásfüggő megújulók súlyának növekedése ellátásbiztonsági kérdéseket is felvet. Korábban önmagában a megújuló energiát termelő technológiák telepítése is jóval költségesebb volt, e téren azonban az elmúlt években jelentős csökkenés volt megfigyelhető; a 2010-es évek eleji 200-300 euró/MWh-s támogatási szint napjainkra töredékére esett vissza - elég a Lengyelországban a szélenergia vagy a Portugáliában a fotovoltaikus napenergia esetében kialakult rendkívül alacsony árakra gondolni. Ha napjainkban körülnézünk a világban, már látunk olyan megújulóenergia-aukciókat is, ahol megawattóránként 20-30 dolláros ár alakul ki; ez gyakorlatilag alacsonyabb a piaci árnál.

Sokkal nagyobb kérdés a rendszerintegráció fejlesztése és ennek ára, hiszen a várhatóan tovább bővülő megújuló kapacitásokat úgy kell beépíteni a rendszerbe, hogy az áramszolgáltatás továbbra is zökkenőmentes legyen. Mindez egyre kevésbé csak az elosztórendszer-üzemeltetőkre és rendszerirányítóra ró feladatokat és költségeket, más termelőkhöz hasonlóan a megújulóenergia-termelőknek is egyre jobban ki kell venniük a részüket a rendszeregyensúly biztosításában. Az európai szabályozás is egyre inkább ebbe az irányba mutat.

Kiegyenlítő piaci szolgáltatást nyújtva a termelés, illetve a hálózatra táplálás csökkentésével a megújuló termelők jelentős mértékben hozzájárulhatnak a rendszeregyensúly fenntartásához. A kereslet-kínálati egyensúly megtartásához a megújuló termelők a mérlegkörökkel kötött szerződések révén is jelentősen hozzájárulhatnak: a termelési idő néhány százalékában a termelőket akár a termelés, illetve a hálózatra táplálás átmeneti felfüggesztésére is utasíthatják. Ez a néhány százalék pedig rendkívül sokat segíthet a rendszeregyensúly fenntartásában. Bár az ilyen szerződések a termelők cash flowját minimálisan csökkentheti, ugyanakkor a DSO-k dolgát és a kereslet-kínálati egyensúly megtartását alaposan megkönnyítheti.

A közös uniós célok egy része a tagállamokra nézve kötelező, más része nem kötelező saját vállalásokat ír elő. Mennyire hatékony ez a rendszer?

E téren jelentős változást jelent, hogy 2030 immár nem tagállami, hanem uniós szintű, közös célt jelöl ki. Az EU valószínűleg nem így tervezte, de így alakult egyes országok ellenállása miatt. Az új helyzet kapcsán számos kérdés merül fel, például hogy mennyire tudja rábírni az EU a részarányok emelésére kevésbé ambiciózus tagállamokat. Ma még azonban azt sem tudjuk pontosan, hogy a tagállamok által vállalt 2020-as célok mennyire fognak megvalósulni, illetve hogy az Európai Bizottság mit lép azon tagállamokkal szemben, amelyek nem teljesítik célkitűzéseiket. Az egyes országok és az EU 2020-as célokhoz viszonyított teljesítését egyébként nem azonnal, hanem kis csúszással, előreláthatóan 2021-ben vagy 2022-ben ismerjük meg.

Az EU több szempont figyelembevételével (jövedelem, megújulós potenciál és rendelkezésre álló határösszeköttetés) maga is meghatározta az általa az egyes országok esetében reálisnak tartott megújuló-részarányt. Ezek alapján Magyarország számára valamivel 23 százalék felett lenne az elvárt megújuló részarány. A 2030-ra vállalt 20 százalékos megújuló célszám megvalósulásának feltételeit és esetleges következményeit a REKK is vizsgálta. Számításaink szerint míg a 20 százalékos arány elérésének éves megújuló energia támogatási igénye 100 milliárd forint körül alakul, a 23 százalékos cél évi mintegy 250 milliárd forintos támogatás mellett valósulhat meg reálisan. Egy ilyen jóval magasabb költségszint biztosításakor már nem feltétlen kizárólag hazai forrásokra kellene támaszkodni, jogosnak tűnik, hogy megnézzük milyen külső, uniós források érhetőek el erre. A célok óvatos kijelölése egyébként nem magyar sajátosság, a benyújtott előzetes nemzeti energia- és klímatervek alapján ez szinte egész régiónkra jellemző, míg Nyugat-Európa országai inkább a Bizottság által meghatározott benchmark fölé lőtték ambiciózus vállalásaikat.

Hogyan áll az EU és Magyarország jelenleg a 2020-as és 2030-as vállalások teljesítésével, mennyire reális az elérésük?

A három célkitűzés közül - a megújuló energia részaránya, az energiafelhasználás csökkentése, az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése – a megújulók tekintetében áll legjobban a közösség. A legutóbbi, már megismerhető végleges adatok alapján az EU közel jár a célok eléréséhez, a most ismert számok azonban hangsúlyozottan 2017-re vonatkoznak. Az ismert adatokat nézve is szemet szúr azonban egy érezhető törés: az utolsó két évben lassult a kibocsátáscsökkentés lendülete, 2016-2017-ben kis mértékben ismét nőtt az EU energiafelhasználása és ÜHG-emissziója. Ez a jelenség a gazdasági növekedéssel és az azzal együttjáró energiafogyasztás emelkedésével függ össze, és egyértelműen kockáztatja a kitűzött cél elérését.

Tagállami szinten egy sor ország kifejezetten rosszul teljesít a kibocsátáscsökkentés tekintetében, amelyek között sajnos a meghatározó országok nagy része is ott van, például Németország is. Az energiahatékonyságot illetően hasonló trendet látunk. Egy ideig az EU követte a cél eléréséhez vezető lineáris pályát, az utolsó három évben azonban már stagnálás, illetve némi divergencia látszik a megcélzott pályától; vélhetően ebben az esetben is az előbb említett okok hatnak. Jelenleg úgy tűnik, e két célját az EU és számos nagy tagállama sem tudja elérni 2020-ra. Kérdés, hogy velük szemben mennyire tud keményen fellépni az Európai Bizottság. Amennyiben a tagállamok egy jelentős része nem teljesíti vállalásait, az Európai Bizottság várhatóan elnézőbb lesz. Uniós szinten a harmadik, a megújuló energia részarányára vonatkozó 20 százalékos cél teljesítése tűnik a legvalószínűbbnek. A tagállamok közül valószínűleg kevesen lesznek, akik nem érik el a vállalt arányokat; ezen a téren tűnik legsikeresebbnek az EU tagállamainak energiapolitikája.

Magyarország némileg e tekintetben is rendhagyó eset: míg az emissziócsökkentés szempontjából azon kevés ország közé tartozunk, amelyek nagyon jól állnak, és a cél elérése nem jelenthet gondot, addig az energiahatékonyság vonatkozásában már korántsem ilyen kedvező a kép. 2016-ig ígéretesen alakult a helyzet, ezt követően viszont távolabb került a cél, így - már látva a 2018-as hazai adatokat is - inkább azt gondolom, kérdésessé válhat a cél teljesítése. Annak ellenére, hogy jelentős energiahatékonyságot javító programok valósultak meg, egyelőre nem látszik, hogyan érjük el a kitűzött célt.

A megújuló részarány elérésére tett magyar erőfeszítés értékeléséhez érdemes megemlíteni, hogy 2015-ben jelentősen módosult a szilárd biomassza részarányának számbavételére alkalmazott statisztikai módszertan: a számítás ekkortól felhasználási oldalról történik. Ezzel Magyarország egy csapásra jó tanulóvá vált, és rögvest teljesítette az eredeti 13 százalékos és a kormány által 14,65 százalékra emelt új 2020-as célkitűzést; sőt, akadhatott olyan év is, amikor a megújuló részarány 16 százalék fölé került. 2017-re azonban a megújuló részarány 13,3 százalékra olvadt, és bár 2018-ról csak előzetes adatok állnak rendelkezésre, ezek alapján úgy tűnik, tavaly már 13 százalék alá süllyedt a mutató. A hazai szilárd biomassza-felhasználás terén az igazság egyébként valahol az erdészeti és a felhasználási oldalról történő megközelítés között lehet: míg előbbit követve valószínűleg a reálisnál alacsonyabb, utóbbi alkalmazásával magasabb szám jöhet ki, részben azért, mert a tűzifát égető lakosság egy része vélhetően nem csak biomasszát, hanem például hulladékot is tüzel. Az adatok alapján az is látszik, hogy a magyarországi biomassza-felhasználás már igencsak súrolja a fenntartható kihozatal határát, itt tehát nagyon fontos lenne pontos számokat látnunk.

Elképzelhető, hogy Magyarországnak úgy nem sikerül elérni a megújuló célszámot, hogy korábban már jóval felette járt?

A hazai megújulóenergia-felhasználás körülbelül 80 százaléka a szilárd biomassza-felhasználás, aminek mintegy kétharmadát a lakossági tűzifa-felhasználás teszi ki, tehát ennél a célszámnál nagyon meghatározó a háztartási tűzifa szerepe. Ha a kevésbé hideg tél kevesebb tűzifa felhasználását teszi szükségessé, akkor a 2020-as célszám elérése is jobban megkérdőjeleződik. Az adatok azt mutatják, az utóbbi időben a földgáz szerepe ismét nőtt a lakossági tüzelésben, ami a tűzifafogyasztás csökkenésével jár együtt. Ennek hátterében a rezsicsökkentés miatti tartósan alacsony lakossági gázárak állnak, így az elmúlt években a tűzifa-felhasználásban és -árakban tapasztalt emelkedés után egyre többen váltanak vissza a gázra. Ez sajnos nem jelenti azt, hogy ezzel párhuzamosan visszaszorul a legszennyezőbb szilárd tüzelőanyagok felhasználása, és ez egyúttal a megújuló célszám teljesítése szempontjából is kedvezőtlen fejlemény.

A 2020-as megújuló célszám elérésében az új aukciós rendszer még nem játszik szerepet, hiszen az ennek nyomán létrejövő új termelőegységek csak 2020 után, 2022-2023 körül állhatnak termelésbe, vagyis mindössze a már korábban kiadott KÁT-engedélyek megvalósításában bízhatunk. Hozzá kell tenni azonban, hogy a villamosenergia-ipari megújuló felhasználás ezen az időtávon csak jóval kisebb részt tud hozzátenni a megújulóenergia-felhasználáshoz, mint a fűtési célú tűzifa-felhasználás.

Az új uniós megújulóenergia-direktíva részletes szabálykönyvének jelentős része egyébként pont a biomassza fenntarthatóságáról szól, pontosan definiálva annak feltételeit. Ezzel a kérdéssel egyértelműen kezdeni kell valamit, úgy vélem, erősíteni szükséges a fenntarthatósági és kibocsátáscsökkentési kritériumokat, ugyanakkor az is egyértelmű, hogy az Európai Bizottság maga is szeretne foglalkozni a témával és ehhez az eszközei is adottak. A fenntarthatósági kérdéssel szoros összefüggésben formálódik például egy olyan közös álláspont, amely a bioüzemanyagok felhasználását a közúti közlekedés felől a légiközlekedés irányába mozdítaná el, tekintettel arra, hogy utóbbi esetében a versenyképes, tiszta, alternatív üzemanyagok megtalálása még nagyobb problémát jelent.

Hogyan értékelhető a magyarországi megújuló energia támogatási rendszer átalakítása, az új METÁR?

Az aukciós eszköz bevezetése nagyon pozitív fejlemény, az irány egyértelműen üdvözlendő, komoly várakozásokkal nézünk elébe. Régiónk egyébként ebből a szempontból is késésben van: Magyarország mellett Szlovákia is idén lépett ebbe az irányba, míg Németországban az aukciós rendszert már több mint három éve bevezették, a többi kelet-közép-európai ország közül viszont eddig mindössze Lengyelországban és Litvániában tették meg ugyanezt, még Ausztria is várakozó álláspontot foglalt el. A hazai tender keretében kialakított feltételek megfelelnek az európai gyakorlatnak, persze nagy kérdés, elsősorban az ár tekintetében, hogy mi lesz majd a végeredmény. Lengyelországban biomasszára és a fotovoltaikus napenergiára meglehetősen magas árak alakultak ki összevetve a nyugat-európai tapasztalatokkal, ám érdekes módon a szélenergia esetében határozottan versenyképes árszint alakult ki. Várakozásaink szerint Magyarországon a fotovoltaikus napenergiáról szólhat a tender, miután a szélenergia-beruházók nem indulhatnak, a biomassza pedig túl drága.

Érdekesség és a korábbi tervekben nem is szerepelt, hogy a tender kiírói 0,3 és 1 MW, illetve 1 és 20 MW közötti tartományban két teljesítménykategóriát határoztak meg. Miután bevallottan pilottenderről van szó, ez arra is alkalmas lehet, hogy felmérjék, milyen árkülönbség alakulhat ki a méretkategóriák között. A lépést már csak méretgazdaságossági okokból is indokoltnak tartom. A kisebb termelőkapacitásokra várhatóan magasabb árszint alakul majd ki, ami információt szolgáltathat arra nézve is, hogy mekkora szerepet érdemes szánni a kisebb teljesítménykategória számára a jövőben. Mivel a megtermelt villamos energiát ezentúl a piacon kell a termelőnek értékesítenie, ennek a költségszintje számára fontos kérdés: a nagyobb kategóriában fejlesztő, jellemzően nagyobb cégek nagyon is tisztában vannak azzal, hogy, mekkora diszkonttal tudnak a mérlegkörön belül eladni, és költségüket a portfóliójukon belül minimalizálni is tudják. Egy kisebb szereplőnek erre nem lesz lehetősége, ez várhatóan az aukción kialakuló árakban is megmutatkozik majd.

A kisebb erőművek létjogosultságát azonban nem csak az ár igazolhatja. Magyarországon egyelőre nem jellemző, de a nyugati országokban nem ritka, hogy a kisebb megújulóenergia-termelő egységek létesítésében a kisbefektetői, illetve a megtakarítással rendelkező lakossági befektetői kör is részt vesz. Ezzel a technológia elfogadottsága is javul a hazai lakosság körében. Nem véletlen, hogy például a cseh 2010-es naperőművi boom nagyon negatív fogadtatásban részesült, hiszen ott jellemzően nagyobb méretű erőműparkok létesültek. Ezt a problémát segíthet elkerülni a nagyobb lakossági befektetői aktivitás.

Mennyire látszik reálisnak az EU legtöbb tagállama és döntéshozója által támogatott nettó nulla emissziós szint elérése 2050-re?

A villamosenergia-szektorban ehhez már jelenleg is minden technológia rendelkezésre áll, ezért talán itt a legkevesebb kérdőjel. A modellezési eredmények azonban azt mutatják, hogy ha egy adott ország nemzetgazdasági szinten kívánja elérni a nettó nulla kibocsátást, akkor a villamosenergia-szektor kibocsátásának addigra már nettó negatívnak kell lennie azért, hogy ezzel ellensúlyozható legyen az energiafelhasználás más területein továbbra is nettó pozitív üvegházgáz-kibocsátás. Ez azt is jelenti, hogy olyan, ma még egzotikusnak számító technológiákat is be kell vetni, mint például a szén-dioxid-leválasztás és -tárolási technológiával (CCS) kombinált biomasszafelhasználási technika.

A nemzetgazdasági szintű nettó nulla emissziós szintek elérése ezért - különösen régiónkban - még 2050-re is igen nagy kihívásnak tűnik, elég itt a közlekedési és az épületenergetikai szektorra, valamint a jelenlegi kelet-európai valóságra gondolnunk. A hazai ingatlanállomány megújulásának tempója évi 1 százalék alatt alakul, ez alapján még a 2050-ig hátralévő több mint három évtized sem tűnik elegendőnek a szektorban rejlő potenciál kiaknázásához. A közlekedési szektor növekedésével nem csak Magyarországon, de európai szinten sem igen tudtak eddig mit kezdeni, így ennek energiafogyasztása meredeken emelkedik. Nagyon fontos lenne tehát ezt a két szektort kiemelten kezelni, mert enélkül a célszámok csak tervek maradnak. E téren akár olyan, direkt beavatkozásokat is elképzelhetőnek tartok, mint például a Hollandia által bevezetni tervezett korlátozás, amelynek értelmében új építésű házakban már egyáltalán nem engedélyezik a gázfűtést, ehelyett az alacsonyabb kibocsátással járó alternatív megoldásokat preferálják - miközben az ország jelentős saját gáztermeléssel is rendelkezik. De ennél is továbbmenve milliós nagyságrendben kívánják átterelni a már gázfűtést használó háztartásokat is a tisztább alternatívák felé. Jó kérdés, hogy Magyarországon milyen reakciókat szülne egy hasonló intézkedés, amit - amennyiben a nettó nulla emissziós cél hivatalossá válik - a hosszú távú gondolkodás itthon is szükségessé tehet.


A REKK-ről

A tizenöt éves REKK azokon a területeken a legerősebb és tűnik ki talán legmarkánsabban a kutatóintézetek mezőnyéből, amelyeken saját elemzői modellel rendelkezik. Az európai villamosenergia-, és gázpiaci modellünk régiós szinten is egyedinek nevezhető - fogalmaz Szabó László. Az, hogy európai modellekről beszélhetünk, nagyon nagy előnynek számít, hiszen már sem a gáz-, sem a villamosenergia-piacon nem nemzeti szinten dőlnek el a jövő kérdései. Magyarország importfüggősége például a villamos energia esetében 30, a földgáznál 80 százalék feletti, vagyis a hazai helyzet sem elemezhető a teljes európai kép ismerete nélkül.

A REKK hazai, régiós és európai szintű projektekben egyaránt részt vesz, ezekből igyekezve egy egészséges, kiegyensúlyozott portfóliót kialakítani. Itthon mind a vállalati, mind az államigazgatási szféra részéről vannak megbizatásaik, a régióban a szomszédos országok mellett leginkább a V4 és a Nyugat-Balkán országaiban dolgoznak, de európai lefedettségű kutatási projektekben és konzorciumokban is részt vesz a kutatóközpont.


Címlapkép forrása: Pixabay

NRGreport, Major András