Az átállás nem lesz olcsó. Az Európai Bizottság legfrissebb becslései szerint mintegy 1 ezer milliárd eurót kellene bevetni ahhoz az elkövetkezendő évtizedben, hogy ezek a nagyra törő távlati tervek teljesülhessenek. A testület először rakott árcímkét azokra az elképzeléseire, amelynek révén az Európai Unió a világ első karbonsemleges államközösségévé válhat. A tagországok többsége – a villámos áramigényét javarészt szénből fedező Lengyelországot kivéve – elvben kész a határozott lépésekre. A gyakorlatban azonban ehhez minőségileg magasabb szintre kellene jutnia a tagországok közötti energetikai együttműködésnek, amit eddig mindig zátonyra futtattak a nemzeti függetlenség védelmére hivatkozó kormányok.
Képek forrása: Pixabay
Együtt vagy sehogy
Pedig a zöld energiapolitika ideális téma a közös európai cselekvéshez. Mi a legfontosabb ellenérv az alternatív energiaforrásokkal szemben? A nap nem süt mindig, és a szél sem fúj örökké olyan erővel, hogy az a lapátokat is megforgassa. De, ha a rendszereket összekötnék egy egységes európai hálózatba, akkor ezekről a problémákat elfelejthetnénk . Ha éppen nem fúj a szél sehol Németországban, Spanyolországban akkor is süt a nap. És ha mégsem, akkor még mindig meg lehetne kérni a franciákat, hogy az atomerőműveikkel besegítsenek, vagy be lehetne vonni az energiarendszerbe a szomszédos svájci és norvég vízenergia-kapacitást. Az EU ugyanakkor felélesztheti az üvegházhatást okozó gázok mennyiségének csökkentésére hivatott kibocsátás-kereskedelmi rendszer (ETS) európai piacát is. De a határain is bevezethetne egy külön adót azokra a vállalatokra, amelyek egyszerűen kivinnék a fejlődő világba a karbonintenzív termelést, megnövelve ezzel a globális környezet szennyezését.
Európának azonban nemcsak azért kellene sürgősen hozzálátnia a káros gázok kibocsátásának csökkentéséhez, mert évente emberek milliói halnak meg olyan betegségekben, amelyeket éppen ezek okoznak. Ha ehhez hozzávesszük a népesség fogyását, amit a termékenységi ráta EU-s átlagának 1,6 körüli értéke is jelez, szemben a fenntartáshoz szükséges 2,1-hez, akkor kiderül: nem engedhetjük meg magunknak, hogy a környezetszennyezéssel tovább ritkítsuk az egyre öregedő európai lakosságot.
Van azonban még egy szempont, amely az európai összefogás mellett szól, s ez alapvetően gazdasági. Ma közel négyszer annyit fizetnek az európai ipari fogyasztók a gázért, és kétszer annyit a villamos energiáért, mint amerikai versenytársaik. A megújuló energiaforrások integrálása egy egységes európai piacra az árak csökkentéséhez is vezethet, különösen akkor, ha támogatják a helyi adottságokhoz igazodó lokális energiarendszerek kiépítését.
Emellett, mindazon országok, a közel-keleti, illetve a posztszovjet térségből, amelyektől energiahordozót vehet Európa, nem feltétlenül és nem minden helyzetben osztják ennek az államközösségnek az értékrendjét, amire már számos példát láthattunk az elmúlt évtizedekben is. Olyannyira, hogy bizonyos helyzetekben még akár ellenségesen is viszonyulhatnak ahhoz, amit az európai, polgári, keresztény, liberális, de mindeképpen demokratikusabb jogállami alapon működő civilizáció képvisel. E két régió tekintetében éppen ezért a gazdasági zsarolással járó veszély lehetőségét is mindenkor mérlegelnie kell az európai döntéshozóknak.
Mi legyen az orosz medvével?
Az európai egységes energiapiac kialakításának kerékkötői között a főszerepet a tagállamok kormányai játsszák. Az energiapolitikát ugyanis sokan a nemzeti függetlenség elidegeníthetetlen elemének tartják. A gond csak az, hogy az energetikai kihívások, amint azt a környezetszennyezés problémaköre is mutatja, ma már nem nemzeti, hanem minimum regionális, de inkább európai szinten jelentkeznek. Márpedig ezeket nem lehet egy szinttel lejjebb, nemzeti szabályozással megoldani. Bármennyire szeretnék is azt a politikusok. Kétségtelen tény azonban, hogy a lakossági energiaárakban meglévő 3-4 szeres különbségek kiegyenlítése a fejletlenebb közép-európai térségben súlyos társadalmi feszültségeket gerjeszthet.
A tagországok közötti szabályozási és érdekellentétekre ráadásul profi módon rájátszik az európai energiapiac egyik főszereplője, Oroszország is. Moszkvának létérdeke,hogy megőrizze az európai piacon kiharcolt pozícióit, mert ez a legfőbb bevételi forrása. Az európai olaj-és gázellátás egyharmada a Kreml kezében van. Európa a legnagyobb vevője, miközben az orosz gazdaság még mindig egy lábon áll, hiszen az olaj -és gázértékesítés fedi le az export kétharmadát és adja a költségvetési bevételek felét.
A Kreml taktikája az, hogy külön-külön tárgyal minden uniós országgal a hosszú távú orosz jelenlétről a piacán, Ugyanakkor hozzálátott a szocialista időszakban kiépített vezetékhálózat kibővítéséhez. Nem azért, mintha az exportálható orosz gáz mennyiségének a növelésére számítana. Az európai gázpiac az utóbbi évtizedben 10 százalékot zsugorodott és a környezetvédelmi szabványok szigorítása további kereslet csökkenést vetít előre. A Fekete- és a Balti-tenger medrében lefektetett gázvezetékek fő célja Ukrajna megkerülése. Moszkva kötött ugyan egy megállapodást Kijevvel tavaly decemberben 5 évre, az idén 65, a továbbiakban pedig 40 milliárd köbméter nyersanyag leszállításáról, de egyáltalán nem biztos, hogy tartani is fogja magát ehhez az egyezséghez. Az Északi Áramlat második vezetékpárjának elkészültével ide irányíthatja át az eddig Ukrajnán keresztül szállított gázmennyiséget, megfosztva ezzel Kijevet a tranzitbevételektől. A Kreml viszont ezzel a német piacot közvetlenül elérő vezetékkel két legyet üt egy csapásra. A nyersanyag európai elosztó központja ugyanis áttevődik Németországba. Moszkva az uniós piac jövőjéről – Budapestet és Varsót átugorva – közvetlenül Berlinnel szeretne egyeztetni.