Willem H. Buiter közgazdász vélekedése szerint hiába állt az idei davosi Világgazdasági Fórum középpontjában a klímavédelem, a kilátások továbbra sem túl jók és a valódi megoldások három jelentős akadályba is ütköznek.

(A Világgazdaság jelentette meg Willem H. Buiter, a Citigroup volt vezető közgazdászának írását, az NRGreport ebből idéz röviden, a teljes írás pedig itt olvasható el.)

Ez a három akadály pedig egyrészt a klímatagadók, másrészt az üvegházhatású gázkibocsátás csökkentésének közgazdasági alapjai, harmadrészt a gázkibocsátás csökkentését célzó szakpolitikák, amelyek jellemzően igen regresszívek – idézi a közgazdászt a Világgazdaság.

Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) szerint ahhoz, hogy a globális felmelegedés mértéke az iparosodás előtti szinthez képest ne haladja meg az 1,5 Celsius-fokot a 2010-es szén-dioxid-emisszió mértékét 2030-ig 45 százalékkal kell csökkenteni, és 2050-re teljesen meg kell szüntetni. Globálisan.

Az ENSZ legfrissebb jelentése (Emissions Gap Report) szerint „vagy azonnal cselekszünk, vagy a párizsi klímamegállapodás legfeljebb 1,5 Celsius-fokos felmelegedésre vonatkozó célkitűzése elérhetetlen távolságba kerül.” AW. H. Buiter szerint ugyanakkor – ha meg is valósulnának a 2015-ös párizsi célkitűzések – a kibocsátás mértéke 2030-ban 38 százalékkal lesz magasabb a szükségesnél. Így a jelenlegi globális kibocsátás mellett az átlagos globális hőmérséklet 2100-ra 2,9-3,4 Celsius-fokkal fog nőni, aminek katasztrofális következményei lesznek. Az 5 évvel ezelőtt meghatározott párizsi célszámokat meg kellene háromszorozni ahhoz, hogy a felmelegedés 2 Celsius-fokot alatt maradjon és ötszörösére kellene növelni, hogy elérhessük a legfeljebb 1,5 Celsius-fokos emelkedési célt.

De a tendenciák ennek ellentmondani látszanak – folytatja a Világgazdaság írása. A szén-dioxid-kibocsátás mértéke 2014–2016 között ugyan stagnálni látszott, de a globális szén-dioxid-projekt (GCP) szerint a kibocsátások 2018-ban 2,7 százalékkal, 2019-ben 0,6 százalékkal nőttek.

Az ENSZ decemberi klímakonferenciája sem tudott érdemi javulást elérni, hiszen nem sikerült kitűzni új vállalásokat.

A közgazdász szerint a klímatagadás és a befolyásos klímatagadók fellépése az egyik fő gátja az érdemi változásoknak, de a klímaváltozás egyre többe fog kerülni mindenkinek, és ez előbb-utóbb hatással lesz a hozzáállásra is. Példaként említi, hogy a Yale Egyetem 2019 novemberben készített felmérése alapján az amerikai szavazók 62 százaléka már most támogatna egy olyan elnököt, aki rendkívüli állapotot vezetne be a globális felmelegedés miatt

A második legfőbb kihívás az, hogy a káros kibocsátás mindenkit elér, nem ismeri a határokat, ezért a saját gazdasági érdeküket szem előtt tartók mindig találnak rá érvet, hogy a „többiek” kibocsátáscsökkentésére hagyatkozzanak, a saját fellépés helyett. Tehát irreális vágyálom csupán, hogy valódi globális erőfeszítés várjunk az úgynevezett közjó érdekében.

A harmadik előttünk tornyosuló akadály pedig az, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátását csökkentő intézkedések aránytalan mértékben sújtják, illetve sújtanák a szociálisan hátrányos helyzetűeket  (globálisan és az egyes országokon belül is). A szénkibocsátásra kirótt egységes globális adó valószínűleg a legjobb megoldás lenne a klímaváltozás kezelésére, de az átlagos háztartási áramár a következő évtizedben összességében 45 százalékkal, a benzin ára pedig 15 százalékkal emelkedne, ami még a fejlettebb gazdasággal rendelkező országokat is megrendítené, nemhogy a a fejlődő országokat. Ennek megfelelően India vagy a szubszaharai országok várhatóan nem fogják feláldozni a gazdasági növekedésüket az emisszió csökkentése érdekében.

A szakértő szerint egyetlen út látszik lehetségesnek, mégpedig ha növekednek az azoknak a fejlődő és feltörekvő gazdaságoknak nyújtott pénzügyi támogatások, amelyek elkerülhetetlenül energiaintenzív fejlődésen mennek keresztül. Mivel sok esetben az egyes országokon belüli fiskális szolidaritás is hiányzik, a határokon átívelő kölcsönösségre még kevesebb az esély.

Amíg ezek a tényezők nem változnak meg, az általunk előidézett, létünket fenyegető válság csak súlyosbodni fog – összegezi Willem H. Buiter, közgazdász.