Karanténban lesz mit ennünk?
A magyar társadalom egyik első, ám talán a legmarkánsabb reakciója a járványügyi veszélyhelyzetre a „bespájzolás”, azaz az élelmiszerkészletek felhalmozása volt. Az üres polcok láttán aztán többekben felvetődött a kérdés: egy elhúzódó karantén alatt vajon lesz mit ennünk? Meglepő. Egy Magyarországhoz hasonló mezőgazdasági adottságokkal rendelkező országban fel sem kéne merülnie annak, hogy nem lesz elég élelmiszer! Csakhogy a kérdés egyáltalán nem ördögtől való! A globalizáció ugyanis a magyar mezőgazdaságot sem kímélte. Elég, ha végig sétálunk egy magyar falu főutcáján, hogy lássuk a hatásokat: a legtöbb porta udvara üres. Baromfi még csak-csak akad, de sertést és pláne szarvasmarhát csak mutatóban látni. A konyhakertek jó része díszkertté alakult. A statisztikák szerint a magyar agrártermelés zömét ma már professzionális nagygazdaságok adják, az általuk előállított termékek jelentékeny részét külföldön dolgozzák fel. Eközben határainkon túlról nagy mennyiségű élelmiszer érkezik az országba. Brazíliából csirke, Marokkóból paprika, Kínából fokhagyma – hogy csak néhány példát említsünk.
Emiatt fogalmazódhat meg sokakban, hogy amikor a járványügyi intézkedések miatt lezárják a határokat és akadozni kezd a globális ellátási lánc, akkor nem fog-e hiányozni tartósan egy-két termék a boltok polcairól? Az agrárkamara persze azóta választ adott a sokakat nyugtalanító kérdésre: lesz bőven mit ennünk, hiszen a magyar mezőgazdaság kibocsátása jóval nagyobb a belföldi szükségleteknél!
Miért baj, ha spanyol paradicsomot veszünk?
A piac törvényei építették ki a mostani rendszert. A spanyol termelő olcsón, egész éven át, megfelelő minőségben és tetszetős kiszerelésben képes paradicsommal ellátni a piacot. Mivel erre a magyar gazdálkodók jó része nem volt képes, a fogyasztók zöme és emiatt a kereskedők is a spanyol termelőtől vásárolnak, a versenyképtelen magyar gazda meg kénytelen-kelletlen felhagyott a paradicsomtermeléssel. A következményekkel, az elszegényedő helyi termelőkkel, az elnéptelenedő falvakkal, a globális élelmiszer ellátási lánc óriási környezeti lábnyomával és a minőséggel, ízekkel sokszor elégedetlen vásárlókkal kevesen törődtek. Eddig.
A mostani járvány, a nyomában járó, várhatóan elég súlyos gazdasági problémák azonban nem csak nehézséget jelenthetnek, hanem lehetőséget is. Lehetőséget arra, hogy változtassunk a szemléletmódunkon, hogy sok mindent másképpen csináljunk mint eddig. Az élelmiszer kereskedelemben is. Gazdálkodóként és fogyasztóként egyaránt. A példa már létezik. Egy angliai 140 ezres kisváros után Preston-modellnek hívják.
Preston a globalizáció nagy vesztesének tűnt. A helyi ipar nem bírta a versenyt és teljesen leépült, multinacinonális cégeket nem sikerült a térségbe csábítani. Aztán a városvezetés 2005-ben szemléletet váltott és 2018-ra Preston lett Nagy-Britannia legtöbbet fejlődő városi régiója, ugyanis az egész országban itt javultak legtöbbet az élet- és munkakörülmények. Hogyan csinálták? Az agráriummal kezdték. A városi önkormányzat a hatáskörébe tartozó intézményeknek (óvodáknak, iskoláknak) előírta, hogy helyi termelőktől vásároljanak élelmiszert. Mivel a helyi vállalkozásoknak túl nagy falat volt elnyeri egy-egy pályázatot, azokat „feldarabolták” és külön-külön tendert írtak ki az egyes nyersanyagok (tej, tojás és zöldség) beszerzésére. Ezeken már sikerrel indulhattak a környékbeli termelők. További részletek a prestoni kezdeményezésről, itt, a blogban.
Címlapkép forrása: Pexels.com