Fémek nélkül elfelejthetjük az energiaátmenetet, de kérdés, hogy a piac a jelenlegi befektetési szint mellett képes lesz-e ellátni az egyre inkább növekvő igényeket.

A karbonlábnyom csökkentése és végsősoron a karbonsemlegesség elérése egyre inkább hangoztatott szólamok, bár nem meglepő módon nem éppen rövid távú célok vonatkozásában hallunk róla. Legutóbb például épp a világ egyik legnagyobb mértékben fosszilis üzemanyag függő országa, Dél-Korea jelentette be, hogy 2050-re teljesen karbonsemleges lesz. Kína vállalása 2060, míg Svédország 2045-re tűzte ki a nulla nettó kibocsátás elérését.

A karbonmentes technológiák és infrastruktúra kiépítése fémek nélkül nem megy, gondoljunk csak a szélturbinákra, a napelempanelekre vagy az elektromos autók akkumulátoraira vagy a töltőállomásokra. Az energiaátmenethez szükséges öt legfontosabb fém a réz, a kobalt, a nikkel, az alumínium és a lítium, de a pontos igényeket felbecsülni az energiacélok tükrében sem egyszerű vállalkozás. Julian Kettle, a Wood Mackenzie kutató és tanácsadó cégcsoport fémek és bányászat kutató divízió alelnöke a Forbes hasábjain elemezte a fémbányászati szektor előtt álló lehetőségeket és kockázatokat.

Kettle a Wood Mackenzie kutatásaira hivatkozva akár 200%-os vagy 600%-os igénynövekedést is prognosztizál egyes fémek, mint például az akkumulátorgyártáshoz használt lítium esetében, de a kereslet kielégítéséhez jelentős forrásbevonásra és ösztönzőkre lesz szükség. Az viszont kérdéses, hogy a koronavírust követő kedvezőtlen gazdasági környezet hogyan és mikor fordulhat át jövedelmezővé a bányászati beruházások tekintetében, mivel nehéz meghatározni, mikor ugorhat meg ténylegesen az igény a már említett fémek iránt az energiaátmenet távlati célkitűzései mellett. Egy új bánya beindítása 5-7 évet is igénybe vehet, kockázatot vállalni pedig nem sokan akarnak. Kettle szerint így átlátható szabályozásokkal lehet a leginkább növelni a befektetési hajlandóságot, és ezáltal valóban eljöhet a bányászat aranykora.

Fotó forrása: Pexels