Elemzés

Így vált szép csendben függővé az orosz energiától Európa

Major András | 2022.04.11. 04:00

Oroszország az olaj, a gáz és a szén fő beszállítójának számít az Európai Unióban, messze megelőzve a sorban utána következő országokat. Az orosz energiaexportra való európai ráutaltság kialakulása a hidegháború enyhülésével kapott igazán lendületet.

Az Európai Unió az általa fogyasztott energia több mint felét importból szerzi be, melynek több mint kétharmadát az olajtermékek tették ki 2020-ban, körülbelül negyedét a földgáz, míg a szén aránya kevesebb mint 5 százalék volt. Utóbbi aránya ugyan 2021-ben nagyrészt a gázpiaci kínálati szűkület és az árak elszállása miatt emelkedhetett, ezzel együtt az olaj és a gáz jelentősége továbbra is jelentősen nagyobb, ezért cikkünkben ezekre fókuszálunk. Oroszország mindhárom kategóriában a fő beszállító messze megelőzve a sorban utána következő országokat.

Gázszállítások: 1984-ban kezdődött minden

Oroszország rendelkezik a világ legnagyobb bizonyított földgázkészletével, de csak viszonylag későn, az 1970-es években vált az energiahordozó nagy termelőjévé és exportőrévé – még mint Szovjetunió -, miután szibériai gázmezői és a nyugat felé húzódó vezetékek fejlesztése nagyban elkezdődött. A nagy mennyiségű gázszállítások 1984-ben indultak az európai országok felé, abban az évben, amikor az Urengoj-Ungvár gázvezeték, vagyis az Ukrajnát átszelő, Testvériség nevű tranzitvezeték megépült.

A következő jelentős állomást a Belaruszon és Lengyelországon áthaladó Jamal-gázvezeték üzembe állítása jelentette 1996-ban. Hosszabb kihagyás után 2011-ben épült meg a következő jelentős, kifejezetten az orosz gáz Nyugat-Európába, azon belül is közvetlenül Németországba szállítását szolgáló csővezeték, a Balti-tenger alatt húzódó Északi Áramlat 1.

Közben Törökország ellátására 2003-ben elkészült a részben a Fekete-tenger alatt fektetett Kék Áramlat gázvezeték is, majd 2020-2021-ben a részben szintén Törökországot, részben a dél-kelet-európai országokat kiszolgáló Török Áramlat vezeték. Az utóbbihoz hasonló nyomvonalra tervezett, az orosz gázmezőket a Fekete-tenger alatt közvetlenül Bulgáriával összekötő Déli Áramlat gázvezeték megépítése 2014-ben meghiúsult, miután az Európai Bizottság kifogásolta, hogy nem felel meg az európai szabályozásnak.

A Déli Áramlat egyébként az Európai Unió által tervezett, az orosz vezetékekkel szemben az Egyesült Államok által is támogatott Nabucco gázvezeték rivális koncepciója volt, amely nagyban szolgálta volna Európa orosz gáztól való függetlenedését. A vezetéken – amely Magyarországon is áthaladt volna – keresztül ugyanis közép-ázsiai (azeri, türkmén), észak-afrikai (egyiptomi), illetve közel-keleti (iraki) gáz is érkezhetett volna az EU-ba a tervek szerint, amelyek aztán finanszírozási problémák miatt nem valósultak meg.

Az orosz gázt szállító vezetékek mindegyike az orosz állami gázvállalat Gazprom és leányvállalatai tulajdonában vannak és ezek üzemeltetik őket. A Gazprom ugyan nem az egyetlen orosz gázipari vállalat, de a legnagyobb termelő, amely monopóliummal rendelkezik a teljes orosz vezetékes gázexportra (a cseppfolyósított földgáz – LNG – kivitelére ugyanakkor nem).

Forrás: Európai Bizottság

Kölcsönös függésben

Az először elkészült, Ukrajnát átszelő Testvériség vezeték évente 146 milliárd köbméter szállítási kapacitással rendelkezik vagy rendelkezett, mert a Gazprom szerint jelentős mértékű korszerűsítés nélkül a jelenlegi évi 40 milliárd köbméter körüli tranzit érdemben nem növelhető. A Jamal éves szállítási kapacitása 33, a Kék Áramlaté 11, a Török Áramlaté 32, az Északi Áramlat 1 és a 2021-ben elkészült, de talán már soha üzembe nem álló Északi Áramlat-2 pedig 55-55 milliárd köbméter földgázt képes évente továbbítani. Összességében tehát az orosz vezetékek több mint 300 milliárd milliárd (332 milliárd) köbméter földgázt tudnának Európának szállítani, de a ténylegesen szállított mennyiség soha nem közelítette meg az Északi Áramlat-2 nélküli kapacitást sem.

A bővülő csővezeték-rendszernek köszönhetően az európai országokba szállított orosz gáz mennyisége fokozatosan emelkedett. Az első nagy, európai vezetékek megépülése előtt, 1973-ban a Szovjetunió még mindösszesen 6,8 milliárd köbméter földgázt exportált a világ többi részének. 2021-ben viszont már az európai uniós import 45 százalékát Oroszország biztosította, a teljes, 400 milliárd köbméter körüli EU-s gázfogyasztásnak pedig a Gazprom 155 milliárd köbméteres exportja (amelyből 15 milliárd köbméter már LNG volt) közel 40 százalékát tette ki, úgy hogy némileg mérséklődött is az előző évekhez képest.

Az orosz gáz teljes európai importja 2018-ban érte el csúcsát több mint 200 milliárd köbméterrel, ami 2019-ben 199 milliárd köbméterre, 2020-ban pedig 175 milliárd köbméterre csökkent nem kis részben a koronavírus-járvány okozta gazdasági válság hatására. Annak ellenére, hogy 2021-ben a gazdasági fellendüléssel a gáz iránti kereslet megugrott, alig nőtt az Európába exportált mennyiség, az év vége felé pedig egyre inkább világossá vált, hogy az államilag irányított orosz gázexport-stratégiát nem pusztán piaci, gazdasági érdekek motiválják. A tavaly szállított mintegy 177 milliárd köbméter körüli mennyiség nem csak a mintegy 183 milliárd köbméteres előzetes tervtől maradt el de különösen attól a korábbi távlati orosz céltól, mely a 2020-as évtizedre évi 200 milliárd köbméteres kivitelt irányzott elő.

Az orosz gáz európai piaci részesedésének növekedéséhez a saját, uniós gáztermelés folyamatos csökkenése is kellett. A 2010-ben még közel évi 200 milliárd köbméteres belföldi termelés az EU gázfogyasztásának körülbelül 40 százalékát adta, 2020-ben azonban a saját termelés már csak kevesebb mint 55 milliárd köbméter volt, miközben a kereslet jelentős hullámzást követően megközelített a tíz évvel korábbit. A termelés fokozásához elengedhetetlen új mezőfejlesztések részben a korábbi évek alacsony gázárai, részben a fenntarthatósággal kapcsolatos növekvő nyomás miatt elmaradtak a klímavédelmi élharcossá váló Európában. Közben azonban a kereslet nem utolsó sorban a szén kivezetése és a megújulók növekvő kiszabályozási igénye miatt nem csökkent, ami automatikusan az importfüggőség növekedését eredményezte. Így, míg 1990-ben az EU gázimport-függősége még csak alig több mint 50 százalék volt, napjainkra 90 százalékra emelkedett.

Forrás: Eurostat

A függőségi viszony azonban nem egyoldalú, sőt, Oroszország függése az európai gázpiacoktól még nagyobb, melyek gázexportja körülbelül háromnegyedének nyújtanak piacot. Ez a kölcsönös ráutaltság fontos érve volt az elmúlt évtizedekben a kétoldalú energiakereskedelem növelését támogató európai politikusoknak, akik az ellátás biztosításának egyfajta garanciáját látták e tényben. Ezzel szemben az Egyesült Államok már az 1980-as évek elejétől igyekezett lebeszélni Európát a szovjet gázvezetékekről és megakadályozni annak megépítését, mivel ennek következményeként Ronald Reagan elnök a Szovjetunió európai befolyásának növekedésétől tartott. (Közben az USA is jelentős kereskedelmi kapcsolatokat alakított ki Oroszországgal, és például az orosz rakétahajtóművek importjától való függősége szakértői vélemények szerint szintén veszélyesen magas szintet ért el.)

Kennedy már aggódott a Barátság miatt

Európa helyzete lényegében az olajellátását tekintve sem kevésbé kiszolgáltatott Oroszországnak. Az EU importfüggősége itt még magasabb, 97 százalékos, és bár az utóbbi pár évben némileg csökkent a behozott orosz olaj mennyisége, az import messze legnagyobb, 27 százalékos része Oroszországból származik, miközben a második legjelentősebb szállító, Norvégia részaránya csak 8 százalék.

Az orosz (szovjet) olaj nagyobb mennyiségű európai exportját elsőként az 1959 és 1964 között megépült Barátság kőolajvezeték tette lehetővé. Az Oroszország európai részének keleti felében található Almetyjevszkből induló, több ágra szétváló csővezetéket Nyugat-Szibéria, az Ural és a Kaszpi-tenger mezőiről származó olaj Közép-Európába való továbbítására tervezték. Északi ága Belaruszon és Lengyelországon keresztül éri el Németországot, déli ága (Barátság 2) Belaruszban forul Ukrajna felé, az ukrán-szlovák-magyar hármas határ közelében ismét szétágazva Szlovákia és Magyarország felé. Szlovákián át Csehországot, majd Németországot is eléri, míg a magyarországi szakasz – a százhalombattai finomítót is útba ejtve – Horvátországig tart, a vezeték 1974-es bővítésének köszönhetően. A szállításokat számos elkerülő, mellékvezeték is támogatja.

Forrás: Wikipedia

Az Oroszországból származó olaj zöme azonban nem a világ egyik leghosszabb olajvezetékén (hálózatán), hanem tartályhajókon, illetve kikötőkön keresztül jut el az EU-ba. Így az importált orosz olaj 75-80 százaléka Oroszország nyugati, balti- és fekete-tengeri kikötőiből, kisebb részben pedig sarkvidéki terminálokból érkezik, míg a fennmaradó rész közvetlenül a Barátság kőolajvezetéken keresztül. 2019-ben mindössze az importált olaj 4-8 százaléka került csővezetéken át az Európai Unióba. A Barátság jelenlegi kapacitása napi 1,2-1,4 millió hordó, amely napi 2 millió hordóra növelhető.

A Barátság olajvezeték esetében egyébként az Egyesült Államok hasonló álláspontot képviselt, mint később a Testvériség gázvezeték ügyében. A hidegháború évtizedeiben a Szovjetunióval a világ első számú hatalmának címéért versengő ország egyéb stratégiai aggályok mellett fő szövetségese függőségének növekedésétől tartva  megkísérelte megakadályozni a vezeték megépítését. Ennek érdekében 1963-ban a Kennedy-adminisztráció embargót rendelt el a nagy átmérőjű csövekre a szovjet szövetséges országokba, és saját szövetségeseire is nyomást gyakorolt, hogy csatlakozzanak. A jelentős csőexportőr Nyugat-Németország vonakodva beleegyezett, Nagy-Britannia azonban visszautasította a kérést, a vezeték pedig kisebb késéssel elkészült.

Energiaexport mint fegyver?

A szovjet energiaexport központilag megtervezett felfuttatásával kapcsolatos vélemények még a hidegháború évtizedeiben is megoszlottak azzal kapcsolatban a nyugati világban, hogy azt mennyibben motiválhatták gazdasági megfontolások, és mennyiben az energiafüggőség fegyverként való használatának szándéka. Míg az USA a kezdetek óta biztonságpolitikai veszélyt lát az orosz energiapolitikában, Európai jóval megengedőbb hozzállást tanúsított a kérdésben.

A 20. században energia-termelő és -exportőr nagyhatalommá is váló Szovjetunió, majd Oroszország sokáig megbízható partnernek is bizonyult az energiakereskedelemben. A korábbi pártfőtitkárok és elnökök még tartózkodtak az energiaexport leállításától, vélhetően a kétoldalú ráutaltságot, illetve a saját gazdasági érdekeket jelentős mértékben szem előtt tartva. Oroszország ugyanis nagymértékben támaszkodik az olajból és a földgázból származó bevételekre, amelyek szövetségi költségvetésének 45 százalékára rúgtak 2021-ben.

És bár a mostanra kialakult helyzetből visszatekintve jókora stratégiai biztonságpolitikai hibának tűnik, hogy Európa az évtizedek alatt hagyta, hogy ilyen mértékű függőségbe kerüljön az orosz energia behozatalától, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a hidegháború alatt ideológiailag is kettéosztott kontinens több szempontból kényszerpályán mozgott, hiszen például Európa keleti fele szovjet elnyomás alatt nem is mondhatott volna ellent Moszkva ötleteire. Nyugati fele pedig a hidegháború enyhülésétől egyre inkább pragmatikus gazdasági kapcsolatokra törekedett a katonai nagyhatalommal, amelyektől sokan egyfajta pacifikációs hatást is reméltek. Mint 2022. február 24-én kiderült, nagyrészt alaptalanul.

 

Kiemelt kép forrása: unspash.com

  Major András
Bejegyzés megosztása
Ajánlott cikkek
Iratkozz fel hírlevelünkre!
©2022 NRGREPORT, Minden jog fenntartva.