Holoda Attila energetikai szakértő exkluzív elemzésben fejti ki az NRGreport-nak, miként determinálja az egy főre jutó GDP képesség az energiatudatosság kialakulásának lehetőségeit és az energiarendszer szereplőinek hajlandóságát az energiafogyasztás csökkentésének irányába.
A szakértő szerint egy harmonikusan működő rendszerben értelemszerűen minden szereplő előre akar jutni és boldogulni, nem lehet tartósan egyik, vagy másik szereplőt megkülönböztetéssel helyzetbe hozni, és ésszerű tehermegosztással, de mindenkinek részt kell vállalni a klímacélok megvalósításában is.
Ahhoz, hogy egy ország konzisztens és átlátható energiapolitikáját megérthessük, először is szükség van arra, hogy beazonosítsuk az együttműködő energiarendszer legfőbb szereplőit: az energiatermelők, a energiatárolók/tartalékolók (földgáz esetén), az energiaszállítók (nagynyomású gázvezetékek, nagyfeszültségű hálózatok), hálózati rendszerirányítók, energia-elosztók (kinyomású vezetékek, kisfeszültségű elosztói hálózatok), az egyetemes szolgáltatói kereskedők, az elosztói és szabadpiaci kereskedők, a fogyasztók (lakosság, közüzem és ipari fogyasztók), a szabályozó és felügyeleti hatóságok és a magyar állam.
(nrgreport)
A fogyasztó elérhető, megfizethető és garantált energiát akar, az ezt biztosító vállalatok pedig az energiaüzletük megtérülését.
Az együttműködő energiaellátó rendszerek létrehozásának és fenntartásának alapvető célja tehát a fogyasztók energiával történő ellátása, úgy, hogy a rendszerben közreműködők -az állam és a szabályozó hatóságok által előírt energiaellátási, energiatudatossági és klímavédelmi céloknak való megfelelőség, a fokozódó környezetvédelmi és energiahatékonysági elvárások mentén – de befektetési és működési szempontból is egyfajta „win-win” helyzetet érhessenek el. Magyarul: úgy kell a vevői oldal szociális és gazdasági elégedettségét elérni, hogy az eladói oldalnak is megérje, azaz a jól ismert nagy tőkeigényű beruházások megtérülése éppen úgy a rendszer velejárója kell legyen, mint az aránytalan szerep-, és áldozatvállalás elkerülése.
Az Európai Unió államainak közösen kinyilvánított célja: „Fenntartható, biztonságos, megkülönböztetés nélküli és megfizethető energiaellátást biztosítani a fogyasztók számára.”
Az állami és szabályozói felelősség körében történő beavatkozások szolgálhatnak
Egy felelős szabályozó törekszik arra, hogy a rendszerben résztvevőket a tőkeképességük és a termelői/fogyasztói szokásuk és képességük alapján megkülönböztesse és a rájuk rakódó terheket ennek megfelelően szabályozza és folyamatosan aktualizálja. Amint egyik vagy másik irányba ettől eltér a szabályozás a törvénykezés iránya, azaz egyik szereplőt a másik ellenében, vagy kizárólag annak kárára kivételezett helyzetbe hozza az állam, vagy a hatóság, az – a rendszer harmóniájának megborulása mellett – protekcionista jellegű diszkriminációt eredményezhet, amely nem csupán a rendszer szereplői közötti feszültséget gerjeszti, de gátja lehet a jövőbeli célok, azaz a magasabb energiahatékonyság és az energiatudatosság elérésének is.
A rendszer hosszútávú fenntarthatóságának záloga maga a harmónia, mind az elérendő célok, mind a szereplők, mind pedig gazdasági elvárások és a teherbíró képességek mentén. Természetesen, ahogy „ez erőben”, úgy a harmóniában is támadhat időről-időre zavar, vagy eltérítés, de minden szereplőnek előre látnia kell, hogyan tér vissza majd a rendszer, a köztes célok elérését követően a harmonikus együttműködés rendszeréhez.
Az energiahatékonyság növelése, a tudatos fogyasztói szemlélet kialakítása, az „okos rendszerek” és az „okosmérők” bevezetése, az energiatermelés és fogyasztás környezeti lábnyomának megtervezett és ütemezett csökkentése révén hatékonyabb lesz a felhasználás, és szélesedő kényelmi szint mellett is az energiafogyasztás abszolút csökkenésével járhat.
Az eredményesen működtetett „okos rendszerek” azonban „okos”, de minimum érdeklődő fogyasztókat feltételeznek, akik többé-kevésbé pontosan ismerik és követik saját fogyasztási szintjüket, fogyasztásuk ütemezettségét, miközben nagyjából tisztában vannak a saját maguk által használt rendszerek hiányosságaival, előnyeivel és fenntarthatóságuk feltételeivel is, és képesek arra, hogy az energiahatékonyság érdekében fejlesztői beruházásokat hajtsanak végre. Ehhez elengedhetetlen, hogy a tőkeképességük hiányosságait -, szociális és financiális képességükhöz mérten – részben, vagy egészben támogassa a jóléti állam, amennyiben önerőből képtelenek túllendülni a hiányosságaik által meglévő elmaradásukon.
A jóléti állam optimális esetben ugyanis sokkal inkább karmestere egy harmóniára törekvő zenekarnak, de semmiképpen sem a kedvencei zsebébe titokban csokoládészeleteket dugdosó nagymamát játszó mellékszereplő.
Egy adott állam egy főre jutó GDP képessége döntő mértékben determinálja az energiatudatosság kialakulásának lehetőségeit, az energiarendszer szereplőinek készségét, lehetőségeit és ezáltal hajlandóságát arra, hogy hatékonyabb felhasználással az energiafogyasztás csökkentése irányában lépéseket tegyen. Ezért (is) eredendő cél, hogy a GDP növekedése minden egyes rendszerszereplő személyes előrejutását és hosszú távú boldogulását is kell, hogy jelentse, nem lehet tartósan egyik vagy másik szereplőt a többiekétől eltérő megkülönböztetéssel helyzetbe hozni. A tetszetős „látványtámogatások” helyett sokkal fontosabb teendő lenne egy olyan szociális nyilvántartás megteremtése, amelyre alapozva a szabadon elérhető forrásokhoz való hozzájutás széleskörűvé tehető lehetne – például az energiaszegénységgel leginkább sújtott szereplők irányába tett pozitív diszkriminatív intézkedésekkel. Meg kell találni és kidolgozni az energiaszegénységtől szenvedő társadalmi rétegek elérésének módját és támogatási rendszerét, mert ezek az érintett fogyasztók maguktól sosem fognak aktívan részt venni az ilyen források hatékony elérésében és felhasználásában, ugyanakkor bármilyen piaci áremelkedés őket érinti leginkább szociálisan, miközben képtelenek arra, hogy érdemben befolyásolják saját energiafelhasználásukat, illetve a rossz szigetelésből adódó energiapazarlást is.
Az EU által kitűzött energiapolitikai célra, miszerint meg kell teremteni a fogyasztók egyenlő esélyeinek megteremtését, nem jó válasz volt a „rezsicsökkentés” gyakorlata, mert az nem egyelő esélyeket ad, hanem egyelő árakat biztosít valamennyi fogyasztók számára – holott a fogyasztók szociális és financiális teherbíró képességükben jelentősen eltérnek egymástól, így az igazságosnak tűnő intézkedés valójában a kevésbé rászorulóknak is kedvez – ami nem lenne feltétlenül baj – csak közben nem orvosolja az energiaegyenlőtlenség megszüntetését, hanem növeli a rászoruló társadalmi rétegek állammal szembeni kiszolgáltatottságát, és konzerválja a meglévő energiapazarlás fenntartását.
Tehát az egyenlősdi ebben a formában igazságtalan, mert nem veszi figyelembe a fogyasztók eltérő szociális helyzetét, és méltánytalan is, mert nem tesz azért, hogy ez az eltérő helyzet megszűnjön.
A közvetlen tulajdonosi állami részvétel ilyen mértéke az energiarendszerek fenntartásában és működtetésében inkább hibás energiapolitikai koncepció, hiszen az állam sosem tud „jobb gazda” lenni az energiapiacot és energiagazdaságot jobban ismerő, annak bizonytalanságait meglévő, széles körű portfoliójuk segítségével kiegyensúlyozni képes energiavállalatokkal szemben.
Márpedig az sosem jó, ha az állam növeli a rendszer szereplőnek együttműködési bizalmatlanságát és működési bizonytalanságát, mert ez az energiaellátó rendszerek hosszútávú fenntarthatóságát veszélyezteti.
Az egyetemes szolgáltatáshoz szükséges import beszerzések és az államilag szabályozott energiaár esetében az állami (vagy részben állami) szereplők előnybe kerülése akkor lehetne elfogadható, ha ahhoz olyan szociális helyzet nyilvántartáson alapuló, szociálpolitikai, vagy ellátásbiztonsági megfontolás társul, ami előre rögzített és átlátható módon fogalmazza meg a támogatott fogyasztói kör számára biztosított árelőny indokait.
Minden egyetemes szolgáltatáson kívüli piaci szereplő számára egyenlő feltételeket kell biztosítani a szabadpiaci versenyen alapuló szolgáltatások terén és ezt átlátható és előre kiszámítható módon kell a nyilvánosság, így a piaci szereplők elé tárni.
Amíg a rezsiköltsége megfizetése, valamint a folyamatos ellátásbiztonság a prioritás, addig a klímavédelemnek és valódi energiahatékonyságnak nem jut sok tér.
Márpedig a klímaváltozás negatív hatásainak csökkentése áldozatokat követel, nemzeti és nemzetközi energetikai rendszerek szereplőitől egyaránt, viszont azok bevállaláskor figyelemmel kell lenni az adott szereplői csoport teherbíró képességeire is, a megvalósításhoz szükséges ismeretek elterjesztésére és fokozatos léptékű, de határozott ütemű megvalósítására.
Nem kérdés, hogy valamennyi közvetve, vagy közvetlenül érintett szereplőnek részt kell vállalnia a klímapolitikai célok megvalósításából. Az is fontos, hogy ezt világos célok közös kidolgozásával és a kölcsönösség betartásával érdemes bevezetni, mert az eltérő érdekek és igények, valamint a pillanatnyi politikai célok mentén megteremtett állami beavatkozás további egyenlőtlen terheket, s ezáltal még erősebb ellenkezést válthat ki. A 2020. januári frissített, 2030-ra, illetve hosszabb távon 2050-re kitűzött klíma-, és energiapolitikai és célok jók, az eszközrendszerek és a források elméletileg rendelkezésre is állnak, ám azt mindenképpen az érintett stakeholderek, a társadalmi, civil és szakmai szervezetek bevonásával, továbbá az együttműködő rendszer szereplőinek közös kidolgozásával lehet eredményesen és viszonylag gyorsan megvalósítani.
Nem elegendő minisztériumi felelősöket kijelölni, hanem az évtizedek óta a témával foglalkozó és hozzáértő civil és szakmai szervezetek közvetlen és felelős részvétele is kívánatos lenne minden olyan kormányzati stratégia megvalósításában, ahol a szakmai tudás és a társadalmi támogatás birtoklása nem a kormányzat kezében van – az energetika az egyik ilyen lényeges terület. Ehhez bizalom szükséges mind a kormányzat irányából a civil és szakmai szervezetek irányba, mind pedig fordítva. Könnyen belátható, hogy a látványosabb és hatékonyabb gesztust a mindenkori kormánynak kell ebben a közeledésben megtennie.
Holoda Attila, energetikai szakértő, korábban a MOL hazai kutatás-termelés divíziójának vezetője, illetve helyettes államtitkár, az Aurora Energy Kft. ügyvezető igazgatója
Megj: az elemzés a 2022.július 13-i kormánydöntés előtt készült (szerk.)
Kép forrása: Aurora Energy