Európa nagy bajban van, és az EU tekintélye épp csak egy hajszálon függ. Az energia-vészhelyzet ugyanis könnyen előre látható volt, attól a pillanattól kezdve, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. A közelmúltban Olaszországban és Svédországban aratott választási győzelmek, amelyeket a még mindig EU-szkeptikus politikai jobboldal aratott – még akkor is, ha nem támogatják nyíltan a kilépést – ezt a meggyengült pozíciót támasztják alá.
Európa gyakorlatilag mély és nehéz recesszióban van. Még nem tudni, hogy politikai katasztrófa nélkül át tudja-e vészelni ezt az időszakot, miközben az energiatakarékosság, a megújuló energiaforrások gyors kiépítése, a korábban leselejtezett szén- és nukleáris létesítmények felhasználása, valamint az Ázsiából rendkívül magas áron vásárolt cseppfolyósított földgáz felhasználása centrista politikai kombinációjára támaszkodik.
Az USA gondjai nem olyan nyilvánvalóan mélyek vagy azonnali megoldásért kiáltóak, mint az európaiak problémák, de ettől még léteznek – foglalja össze publikációjában a szakértő. Először is fennáll a veszélye annak, hogy ez a túlfegyverzett és aluliparosított ország nem fogja könnyen megtanulni, hogy kevesebbet vásároljon és többet termeljen magának. Különösen most, hogy úgy tűnik: itt is reális a recesszió.
És ahogy Brüsszelben, úgy Washingtonban sem látszik, hogy a politikai döntéshozók tisztában lennének azzal, hogy milyen pozíciót foglaljanak el az energetikai átállásban.
Az USA legalább jó helyzetben van, már ami a fosszilis tüzelőanyagokat illeti: annyit tud belföldön termelni, amennyire épp szüksége van, és nem függ annyira az exporttól, hogy gazdaságát veszélyeztetné a fosszilis tüzelőanyagokról való leállás.
Az Egyesült Államok nagy energetikai problémája nem az, hogy az olaj- és gázkitermelők nem hajszolják elég lelkesen a hosszú távú projekteket – amelyek amúgy magas költségekkel járnak, és nem térülnek meg, mielőtt az olaj és a gáz hanyatlásnak indulna, ahogy ezt egyesek vélik.
A gond inkább az, hogy a megújuló energiatermelő berendezések tekintetében túlságosan másoktól függ az ország. A Biden-kormányzat fenyegetése, miszerint a délkelet-ázsiai napelemekre megfizethetetlen vámokat vet ki, (amelyeket majd később felfüggesztettek, amíg megpróbálják ösztönözni a hazai napenergia-berendezésgyártás kiépítését), azt jelzi, hogy a probléma létezik. Ez a napenergia-berendezések elterjedését legalább egy évig megakasztotta, és nem kevés költséggel járt. Az elektromos járművek (EV-k), a napenergia, a szélerőművek és a villamosenergia-tárolás egyéb új támogatásai hasonló időigényes tervezési hibákat rejtenek.
Európa és Észak-Amerika is erősebb majd öt-tíz év múlva a most botladozónak tűnő erőfeszítések eredményeként. De elég nagy rá az esély, hogy addigra olyan világháttér veszi körbe őket, amelyben „a Nyugat” már sokkal kevésbé lesz domináns pozícióban globálisan. Az a pofon, amelyet az Egyesült Királyság a Nemzetközi Valutaalaptól kapott a Thatcher-stílusú adócsökkentések miatt, némi ízelítőt ad abból a keserű ízből, amelyet ez a meggyengült helyzet okozhat.
Egy másik alternatív lehet a szintén egyoldalú, ám kínai szabályokon és pénzen alapuló rend. Nem egyértelmű azonban, hogy Kína akarja-e a globális gazdasági hegemón szerepét, tekintettel arra, hogy milyen korlátokkal és nehézségekkel járna ez a belpolitikájára nézve, és Peking minden bizonnyal felértékelte egy ilyen szerep hátrányait.
Kína jelenlegi gazdasági problémái – a masszívan túlépített és alultőkésített ingatlanpiac és a zsákutcába vezető Zero Covid-19 politika – szintén abba az irányba mutatnak, hogy Kína nem tud ebbe az egyoldalú világhatalom szerepkörébe beugrani. Jelenleg amúgyis a belső gazdasági kereslet kiépítésére és az állami tulajdonú vállalatok megerősítésére összpontosítja figyelmét.
Kína azonban erősnek tűnik az energetika terén. Világviszonylatban hatalmas előnyre tett szert a napenergia-gyártás és -felhasználás terén, és a tengeri szélerőművek és akkumulátorok terén is rohamléptekkel halad előre. Az elektromos autók eladásai szárnyalnak, és az elektromos autók gyártói olyan exportpiacokra lépnek be, amelyeket a kínai autógyártók korábban elkerültek. És ugye a bizonytalan időközben valószínűleg előnyös áron juthat hozzá orosz fosszilis tüzelőanyagokhoz is.
Mindez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Kína erős regionális hatalommá váljon, de nem olyan globális vezetővé, amely a 20. század végi USA-t felváltaná. Az USA előretörése a kőolaj terén, először otthon, majd a Közel-Keleten, sokat segített abban, hogy az USA a világ királyává váljon. A napelemgyártás azonban nem fog megfelelő tekintélyt hozni Kínának.
Az úgynevezett Brics-országok – Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika, valamint Argentína, Irán és nemrégiben Algéria – viszont egy fontos csapat, amelyre viszont érdemes figyelni Sarah Miller szerint.
A tagok közepes szintű gazdasági fejlettsége, mind társadalmi és politikai sokszínűségük miatt ez a lazán szervezett csoport jó irány lehet a 21. században.
Kölcsönösen tolerálják a többpárti demokráciákat, az egypárti államokat, az autokráciákat és az egymásra vicsorgó államokat is. Egyes tagok gazdaságilag prosperálnak, mások stagnálnak vagy visszaesnek. De mindegyikük jelezte, hogy hajlandó megkerülni a dolláralapú nyugati kereskedelmi rendszer korlátait és a szankciók sűrűjét, alkalmanként vagy akár gyakran.
Ami az energiát illeti:
A lényeg tehát nem az, hogy ez az öt ország egyedülállóan jó helyzetben van ahhoz, hogy az elkövetkező évtizedekben uralja szomszédait, vagy globális szinten hatalmi politikát folytasson. Hanem éppen ellenkezőleg: a geopolitikai és energetikai átmenet bizonytalan vizein vadul eltérő erősségekkel, gyengeségekkel és történelmi gondolkodásmóddal hajóznak. Ám hajlandóságot és képességet mutattak arra, hogy beszéljenek és időnként cselekedjenek együtt – ami talán egy, a múltnál kevésbé geopolitikai központú és energiában sokszínűbb jövőt vetít előre.
Sarah Miller a Petroleum Intelligence Weekly, a World Gas Intelligence és az Energy Compass korábbi szerkesztője.
fotó: pixabay