A globális energiaátalakításról alkotott általános nézet szerint az átmenetet a szénalapú üzemanyagok szénmentes alternatívákkal való felváltásának diszkrét, jól körülhatárolt feladataként gondoljuk el. Az átmenet látszólagos sürgőssége kb. olyan költséges kihíváshoz hasonlítható, mint amikor az Egyesült Államok elindult a náci Németország elleni nukleáris fegyverkezési versenyben vagy a Szovjetunióval szembeni űrverseny megnyerésére – írja Vaclav Smil közgazdász elemzésében.

A Manhattan-projekt három év alatt állította elő az atombombát, az Apollo-projekt pedig 1969 júliusában juttatott két amerikai állampolgárt a Holdra, nyolc évvel azután, hogy Kennedy elnök bejelentette a célt.

De bármennyire is nehéz és költséges volt ez a két vállalkozás, a gazdaságnak csak kis részét érintették, költségeik viszonylag szerények voltak, és az átlagpolgárok életét alig érintették. Az energiaellátás szén-dioxid-mentesítésével éppen fordítva van.

A mi civilizációnk túlnyomórészt fosszilis tüzelőanyagokkal működik, és az üzemanyag-kitermelés, -feldolgozás, -elosztás, -tárolás és -átalakítás kiterjedt szuper-rendszerének mérete és összetettsége azt jelenti, hogy ennek teljes körű kiváltása közvetlenül érint minden embert és minden iparágat, nem utolsósorban az élelmiszertermelés és az áruk és emberek távolsági szállítása terén. A költségek elképesztőek lesznek.

A gazdag országoknak éves gazdasági termékük 15-20 százalékát kellene a gazdaság szén-dioxid-mentesítésére fordítaniuk.

Természetesen senki sem tud megbízhatóan számot adni a globális energiaátalakítás esetleges költségeiről, mivel nem ismerjük az új primerenergia-ellátás végső összetételét. Azt sem tudjuk, hogy milyen arányban származik majd a természetes megújuló energiaforrások átalakításából, hogy hidrogén vagy szintetikus üzemanyagok előállítására fogjuk-e használni őket, és hogy milyen mértékben támaszkodunk majd az atommaghasadásra (és egyesek reményei szerint a fúzióra) vagy más, még ismeretlen lehetőségekre – elmélkedik Smil.

De az ilyen költségek becslésére tett legutóbbi kísérlet a kategória hibájának nagyságát bizonyítja. A McKinsey Global Institute egy igen konzervatív becslésében a költségeket 275 billió dollárra teszi 2021 és 2050 között. Ez nagyjából évi 9,2 billió dollárt jelent, a 2021-es globális gazdasági termékkel összevetve.

Forrás: vaclavsmil.com

94 billió dollár. Ezek a számok a mai világgazdasági termék mintegy 10 százalékának megfelelő éves kiadást jelentenek. És mivel a világ alacsony jövedelmű országai nem tudnának ilyen terheket viselni, a jómódú országoknak éves gazdasági termékük 15-20 százalékát kellene erre a feladatra fordítaniuk. Ez az arány csak a II. világháború megnyeréséhez szükséges kiadásokhoz hasonlítható.

(Források: CTBTO előkészítő bizottság; ScienceDirect; McKinsey Global Institute.)

Címlapfotó: Vaclav Smil (forrás: Umanioba//David Lipnowski)