Elemzés

Az olajipar már tudja, hogy nincs visszaút a normalitáshoz

Takács Csongor | 2023.01.09. 01:50

Mára egy mindent felforgató bizonytalanság és szorongás lett úrra a világon. Ha még az újra felbukkanó világjárvány, az orosz-ukrán háború és a globális recesszió sem lenne rá elég indok, van itt még valami, amit a fosszilis világban dolgozók már világosan érzékelnek: nincs többé normalitás az olajban.

 

Valahogy mindenki érzi, hogy nemcsak 2022 volt rossz év, de könnyen lehet, hogy 2023 még rosszabb lesz. Ez az előérzet nem alaptalan, hiszen Ukrajnában dúl a háború, Kínában ismét tombol egy elhúzódó világjárvány, sok országban recesszió fenyeget, és a 40 éves globalizációs folyamat látszólag visszafelé halad, mivel széttöredeznek az eddigi gazdasági és társadalmi struktúrák. De van még valami más zavaró a levegőben, ami túlmutat ezeken a szilárd, racionálisan megmagyarázható és megszámlálható fenyegetéseken, amit Sarah Miller energetikai szakértő szerint az olajcégek már világosan látnak.

Az egzotikus helyekre utazás repülővel azért is tud vonzó lenni, mert azt is tudjuk, hogy utána visszatérhetünk a megszokott kis világunkba. De mi van, ha ez az érzés egyszerűen eltűnik, és soha többé nem tér vissza? Talán az ettől a gyökértelenségtől való félelem az, ami ennyira drámaian hat mindannyiunkra. Hogy nem jön el újra a régen élt, megszokott világunk rendje.

Olajban sem minden a régi

Az olajipar számára egyre világosabbá válik, hogy nincs visszaút a normalitáshoz. Amióta 2020-ban a világgazdaság nagy része leállt, és ezzel együtt az olajfogyasztás és az olajipar profitja is, az olajvállalatokon belül sokak számára éppúgy nyilvánvalóvá vált, hogy a termékeik iránti kereslet sem korlátlan – pláne, hogy az energetikai átmenet is mára tagadhatatlanul valóságossá vált.

A 2022 volt volt az az év, amikor ennek az átmenetnek a teljes valósága és gyorsasága bebizonyosodott. Már semmi sem hozza vissza a régi szép napokat a texasi olaj- és gázmezőkön, Szibéria nagy kiterjedésű területein, vagy az arab sivatagokban. A tánc még nem állt meg, de mindenki tudja, hogy már a vége felé jár.

A felismerés mögött még mindig ott lappang a bizonytalanság, hogy ami az olajiparral történik, az elszigetelt eset-e, vagy valami nagyobb dolog előjele.

Lehet, hogy az olaj – a szénnel és a földgázzal együtt – pusztulása csak egy apró, bár létfontosságú tünete egy még alapvetőbb gazdasági és társadalmi változásnak és gyökeresedésnek? Ezt egyelőre lehetetlen megmondani, de a változásnak számtalan megnyilvánulása van: vegyük például az időjárást.

Őszintén az LNG-ről

Az LNG-terminálok önmagukban is nagy környezetszennyezők, függetlenül a gáz által az erőművekben vagy az otthonokban történő elégetése során keletkező kibocsátástól, mivel a földgáz mínusz 260 Fahrenheit-fokra történő lehűtésével történő cseppfolyósításához energiára van szükség- hangsúlyozza Miller az elemzésében.

Az Egyesült Államokbeli Sabine Pass, az ország legnagyobb terminálja a Környezetvédelmi Ügynökség szerint 2021-ben 5,6 millió tonna szén-dioxidot bocsátott ki, ami körülbelül annyi, mint 1,5 átlagos méretű szénerőmű kibocsátása.

E terminálok működésének globális kibocsátásra gyakorolt hatását nehezebb kiszámítani. A gázipari vállalatok azzal érveltek, hogy az LNG-export valójában csökkentheti a globális kibocsátást, ha segít a tengerentúli szénerőművek kiváltásában.

A Natural Resources Defense Council 2020-as tanulmánya szerint azonban az LNG-ből származó előnyök a legjobb esetben is szerények. Megállapította, hogy az LNG exportálása az Egyesült Államokból Európába vagy Ázsiába, és annak villamosenergia-termelésre való felhasználása csupán mintegy 30 százalékkal kevesebb éghajlatmelegítő gázt szabadít fel, mint a szén elégetése, ha egy 20 éves időszakot vizsgálunk.

Időjárás: nem vicc

Az időjárás kiszámíthatatlanságával kapcsolatos viccek a világ nagy részén mindennaposak. “Ha nem tetszik az időjárás, csak várj öt percet”. Mára az időjárás-változások már nem az eddig megszokott paramétereken belül kell mozognak, vagyis a sokat emlegetett éghajlatváltozás nem 2050-ben vagy 2100-ban fog bekövetkezni, hanem már most itt van.

Látunk embereket, akik januárban ingujjban sétálnak, folyók száradnak ki egyik héten – majd a következő héten katasztrofális áradásról olvasunk, ami drámai vizuális, gazdasági és érzelmi hatással is jár.

Ez nem csak a biztosítótársaságok számára drága, és az olaj- és gázkitermelők szenvednek tőle, hanem mindenki számára nyugtalanító. Ez azt jelenti, hogy szilárd, ésszerű világunknak van egy nagyon nagy pillére, amelyre többé nem támaszkodhatunk.

Miller szakértői véleménycikkében kitér még arra, hogy elég zavarba ejtő azt is látni, hogy oly sok ember az otthoni munkavégzést választja, és egyszerűen ellenáll az irodába való visszatérés nyomásának. Kínában a fiatalokat már nem érdekli a szakmai mókuskerék, nyugaton pedig a vállalati ranglétrán való felfelé kapaszkodás sem vonzó már annyira mint évekkel ezelőtt.

Vagy azt látni, hogy az idősebbek a korai nyugdíjazást választják a még néhány évig tartó munka helyett. Valami felforgatta a megszokott, szilárd régi munkamorált. És még azt se tudja senki, hogy örökre eltűnt-e.  

Életünk során nagyjából mindenki magabiztosan elfogadta azt a feltevést, hogy a növekedés jó dolog és elkerülhetetlen. A növekedés időnként lelassulhat, és rövid időre visszafordulhat. De a recesszió után gazdasági fellendülés következik.

Nem tudjuk megjósolni a piac fellendülését, de azt tudjuk, hogy a piac helyre fog állni, ahogyan a múltban mindig is tette egy visszaesési ciklus után” –

így fogalmazott az Intel egy nemrégiben kiadott nyilatkozatában a németországi új chipgyártó üzem építésére vonatkozó tervének időzítésével kapcsolatos bizonytalansággal kapcsolatban.

De hogy az Intel közleményének írói részben azért fogalmaztak így, hogy megnyugtassák magukat, vagy tényleg ennyire biztosak lehetünk abban, hogy a fellendülés úgy jön majd, “ahogy a múltban mindig is történt”, azt senki nem tudja. Mint ahogy azt sem tudjuk, hogy a 2023-as recesszió után mi következik. Egyáltalán nem biztos, hogy a szokásos fellendülés újra megérkezik, és nem csak olajipar számára – talán más iparágak számára sem.

Azt biztos, hogy a fosszilis tüzelőanyagok felhasználása az elkerülhetetlennek tűnő csúcspontja felé halad. Talán érdemes elgondolkodni azon az opción, hogy az elmúlt 250 évben tapasztalt tartós gazdasági növekedés a fosszilis tüzelőanyagok fejlődésének velejárója volt, és nem volt megvalósítható a Föld mélyéről kinyert energia nélkül.

Mi van, ha a növekedés és a növekvő globalizáció kombinációja olyan létforma, amely nem tart tovább az olajkorszakon túl?

fotó: pexels

  Takács Csongor
Bejegyzés megosztása
Ajánlott cikkek
Iratkozz fel hírlevelünkre!
©2023 NRGREPORT, Minden jog fenntartva.