Elina Kajosaari nemcsak tech-rajongó és az éghajlatvédelem úttörője, de a Compensate nonprofit szervezet vezérigazgatója is. Az Euronews cikkében részletezte, hogy mik lehetnek a szén-dioxid-kiegyenlítési rendszerek kudarcának okai, amelyek miatt nem felelnek meg a fenntarthatósági előírásoknak.
Kajosaari szervezete szerint a természetalapú megoldásokat alkalmazó szén-dioxid-kompenzációs projektek 90 százaléka – köztük a Verra és a Gold Standard nemzetközi szabványok – nem felel meg a fenntarthatósági előírásoknak. A tanulmány szerint magasabbra kell tenni a lécet ahhoz, hogy a kiegyenlítési rendszerek ténylegesen hatást gyakoroljanak az éghajlatra, miközben pozitív előnyöket biztosítanak a helyi közösségek és a biológiai sokféleség számára.
Gyakori protokoll a piacon, hogy amikor a szén-dioxid-kiegyenlítés érdekében elültetnek egy facsemetét, akkor a potenciálisan megköthető CO2-mennyiséget adják el a vállalkozások számára.
Ezek a jóváírások sokszor pontatlan előrejelzéseken alapulnak, illetve jóval előrevetítik őket, így például a mai kibocsátások csak a következő 50 évben semlegesítődnek.
A Párizsi Megállapodás értelmében azonban mindössze kevesebb mint hét évünk van elérni a karbonsemlegességet. Jelenleg a szén-dioxid-piacon az ügyfeleknek sok esetben üres ígéreteket adnak el.
Az önkéntes szén-dioxid-piac tele van olyan alacsony minőségű szén-dioxid-projektekkel, amelyek nem érik el az ígért éghajlati előnyöket (Fotó: Canva)
Egyes esetekben a szén-dioxid-krediteket termelő projektek létrehozása érdekében a földtulajdonosok (például kormányok) erőszakkal kilakoltathatják a projektterületen élő embereket. A kilakoltatások gyakran az emberi jogok megsértéséhez vezetnek, amint azt 2019-ben láthattuk, amikor az indiai Legfelsőbb Bíróság elrendelte több millió erdőben élő ember kényszerkilakoltatását egy vadvédelmi szervezetek által benyújtott ügyet követően.
Lehet, hogy a projekt nem hozza meg az ígért előnyöket, és a közösségek elégedetlenek a haszonmegosztási folyamattal.
Előfordulhat az is, hogy a szén-dioxid-kreditekből származó bevételeket olyan létesítményekbe (gabona- vagy rizstárolókba vagy malmokba) fektetik be, amelyek csak a közösség néhány tagjának kedveznek, vagy a haszonmegosztás csak a földtulajdonosoknak szól, miközben a közösség tagjai közül sokan földnélküliek.
Sok projekt esetében probléma, hogy a kiindulási kibocsátást mesterségesen felduzzasztják annak érdekében, hogy több szén-dioxid kibocsátási egységet szerezzenek a projekt számára, és így olyan dolgokért kapnak jóváírást, amelyeket a projekt nem tett meg. Az alapkibocsátás azokra a kibocsátásokra vonatkozik, amelyek a projekt nélkül keletkeznének. Egy projekt például egy város vagy tengerpart közelében lévő kis, erősen erdőirtott területet vehet alapul, és ezt használhatja referenciaterületként.
Ezt használhatja fel arra, hogy a következő 30 évre előre jelezze egy teljes, elszigetelt, alacsony népsűrűségű projektterület akár 100 százalékos erdőirtását.
Az eredmény a szén-dioxid-kreditek kibocsátása és értékesítése, ahol egy szén-dioxid-kredit valójában nem felel meg egy tonna, a légkörből eltávolított szén-dioxidnak, ami a piacon általánosan elfogadott kereskedelmi érték.
A projekt befejezése után az erdőkre jelentős kockázatok leselkednek, mivel a megkötött szén-dioxid valószínűleg visszakerül a légkörbe. Ez a kockázat többféleképpen jelentkezhet, a természeti katasztrófáktól kezdve az illegális fakitermelésig – különösen az instabil politikai helyzetű országokban.
A trópusi esőerdők erdőirtásának fő mozgatórugója például a szarvasmarha-legeltetés, valamint a szója- és pálmaolaj-termelés. Ha ezek a tevékenységek a projekt körüli térségben zajlanak, nagy a kockázata annak, hogy a projekt befejezése után a kormány engedélyt ad ezeknek a vállalatoknak az erdő kivágására és a földterület árutermelésre való felhasználására.
A trópusi esőerdők erdőirtásának fő mozgatórugója például a szarvasmarha-legeltetés, valamint a szója- és pálmaolaj-termelés. (Fotó: Canva)
Addicionalitás
A szén-dioxid-projektek kudarcának legfőbb oka az, hogy nem járulnak hozzá további éghajlati előnyök eléréséhez ahhoz képest, mintha a projekt nem létezett volna. Ez akkor fordulhat elő, ha olyan erdők védelmével adnak ki szén-dioxid-krediteket, amelyek soha nem voltak veszélyben. Például az állítás lehet az, hogy a projekt hiányában az erdőtulajdonos egy adott területen lévő fák 100 százalékát öt vagy tíz éven belül kivágná.
Ha azonban ezek az erdők évtizedek óta a földtulajdonos birtokában vannak anélkül, hogy az erdőirtás veszélye fenyegetné őket, akkor ez a fakivágás valószínűleg nem fog megtörténni. A projekt tehát nem hoz létre további éghajlati előnyöket.
Ahhoz, hogy a szén-dioxid-kibocsátási egységek valódiak legyenek, a kibocsátási egységek eladásának további éghajlati hasznot kell hoznia vagy ösztönöznie, ami ezekben az esetekben nem történik meg.
Kiemelt kép forrása: Canva
Devenyi Dalma
