Egy olyan technológia, amelyet eredetileg az olajmezők kiaknázására fejlesztettek ki, nem tűnik a legígéretesebb megoldásnak a klímaváltozás elleni küzdelemben – írja az Euronews. Ennek ellenére a szén-dioxid-leválasztás és -tárolás (CCS) – amely a CO2 kibocsátás közbeni megkötését és tárolását jelenti – egyre hangosabban jelenik meg a kérdésre adott válaszként: hogyan őrizhetjük meg a Föld élhetőségét?
A probléma az, hogy a szakértők szerint a CCS-t túlértékelik, ami hátráltatja a valódi klímaakciókat – mindez a közvélemény hiányos tájékozottságának köszönhető. Az alábbiakban bemutatjuk, hogy mi is pontosan a CCS, honnan indult, és merre tart az iparág.
Jelenleg világszerte 50 kereskedelmi CCS létesítmény működik, amelyek évente körülbelül 50 millió tonna CO2 megkötésére képesek (Mtpa) a Statista szerint.
Ez mindössze 0,1 százaléka a 2023-ban rekordnak számító 36,8 milliárd tonnás kibocsátásnak.
Annak ellenére, hogy eddig gyenge eredmények születtek, és a technológia potenciálja még bizonytalan, a CCS globális klímatervek kulcsfontosságú elemévé vált. A tavalyi ENSZ klímacsúcson a CCS támogatóinak (akik többségében fosszilis tüzelőanyag-iparhoz köthetők) sikerült jelentős győzelmet aratniuk azzal, hogy az „enyhítő és eltávolító technológiákat” elfogadták a megállapodás részeként. Körülbelül 500 CCS-lobbista vett részt a múlt havi COP29 találkozón.
A klímakampányok számára, amelyek éberen figyelik a globális felmelegedést, ez az általános áttérés a nettó kibocsátásról való beszédre – a kibocsátás csökkentése helyett – rendkívül veszélyes.
„A CCS, az iparág mentőkötele és legújabb késleltetési taktikája, egy olyan füstfüggöny, amelynek nem szabad bedőlni” – mondta Lili Fuhr, a Nemzetközi Környezetvédelmi Jogi Központ (CIEL) fosszilis gazdaság programjának igazgatója.
A közvélemény tudatossága a CCS-ről homályos. Azonban a bővítés hatalmas terveivel ez az infrastruktúra fizikailag is egyre inkább jelen lesz az emberek életében. És ami a legfontosabb, mindannyiunknak érdeke, hogy milyen hatással lesz ez a klímaváltozásra.
Az olaj- és gázipari lobbisták elérték, hogy a szén-dioxid-leválasztás és -tárolás az európai klímatervek középpontjába kerüljön. (Fotó: Canva)
A szén-dioxid-leválasztás és -tárolás az a folyamat, amelynek során a nagy ipari források által kibocsátott szén-dioxid egy részét még azelőtt megkötik, hogy az a légkörbe jutna.
Ezután folyékony állapotba sűrítik, csővezetéken (vagy hajón, vasúton, közúti tartálykocsin) szállítják, és föld alatti tárolóhelyre injektálják. A legtöbb hely porózus kőzetekből áll, amelyeket áthatolhatatlan rétegek fednek, hogy megakadályozzák a CO2 kiszabadulását; ilyenek például a kiürült olaj- és gázmezők, szénrétegek és mély sósvízi akviferek.
A CCS-t gyakran más technológiai megoldásokkal együtt emlegetik. Gyakran használják felváltva a szén-dioxid-leválasztás, -felhasználás és -tárolás (CCUS) kifejezéssel, amely magában foglalja a megkötött CO2 felhasználását is termékek, például beton, vegyi anyagok, műanyagok, műtrágyák és üzemanyagok előállítására.
Ezeknek a dolgoknak az előállításához szükséges kibocsátásokkal szemben – amelyek cégek szerint elkerülhetetlen szennyezésnek számítanak – a CCS-t gyakran az egyetlen megoldásként mutatják be.
Amikor a szén-dioxidot elválasztják a „természetes” gáztól, azt általában egyszerűen a légkörbe engedik. 1972-ben a nyugat-texasi olajipari szakemberek rájöttek, hogy az elfogott CO2-t egy olajmezőbe fecskendezve több olajat tudnak kitermelni. Ez az eljárás, az ún. „javított olajkinyerés” (EOR), még mindig az elfogott CO2 felhasználásának körülbelül 73 százalékát teszi ki az Energiaökonómiai és Pénzügyi Elemző Intézet szerint.
1976-ban azonban Cesare Marchetti olasz fizikus egy kedvezőbb irányt javasolt a CO2 számára: föld alatti vagy tengeri tárolást a Föld éghajlatának változása elkerülése érdekében.
Csak 1996-ban indult el az első nagy CCS projekt Norvégiában, amely a kibocsátások csökkentését célozta. Az Északi-tenger közepén található Sleipner gázmező továbbra is a legtöbb CO2-t köti meg Európában. Azóta csak néhány helyszín csatlakozott hozzá: a Snøhvit, egy másik norvég offshore projekt; az Orca Izlandon (DAC+S), és a Ravenna CCS Olaszországban.
Mivel a technológia nem túl népszerű, kérdés, hogy a CCS miért került vissza a figyelem középpontjába, mint a „megmentő” technológia.
Belén Balanyá, a Corporate Europe Observatory (CEO) kutatója 25 éve követi a fosszilis tüzelőanyag-ipar lobbizási erőfeszítéseit – és az utóbbi időben a CCS-re összpontosított.
„Ha megnézzük, mi van napirenden, mindig valamilyen kiskapu, hogy az iparág tovább működhessen” – mondta az Euronews Greennek. „Ez az, ahová akkor lépnek, amikor már rákényszerültek – amikor már több a tudás és az elfogadás az éghajlatváltozásról és a szerepükről, valamint arról, hogy dekarbonizálniuk kell.”
A szakértők szerint a CCS-t túlértékelik. (Fotó: Canva)
Balanyá szerint számos tényező áll a CCS elmúlt években tapasztalt „feltámadása” mögött, de elsősorban a nettó zéró kibocsátási célkitűzésekhez köti.
Miközben a klímaválság súlyosbodik – és a kormányok vonakodnak felügyelni a szükséges jelentős kibocsátáscsökkentéseket –, a döntéshozók egyre inkább technológiai megoldásokra támaszkodnak a jövőbeli „klímasemlegesség” érdekében.
A CCS elemzésére kijelölt Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) a technológiát beépítette a legújabb jelentéseibe – ez egyfajta legitimációs visszacsatolási hurkot hozott létre, amelyet az iparág saját érvei megerősítésére használ.
A tudósok azonban úgy vélik, hogy ennek csak korlátozott szerepe lehet az 1,5°C-os célkitűzéssel összehangolt úton, szemben a megújuló energiákkal és más jelentős megoldásokkal.
Figyelemre méltó, hogy csak az elmúlt években kopott le a fosszilis gázról alkotott kép, miszerint az „tiszta” üzemanyag lenne (és ezáltal „híd” a megújulók felé). Az ipari remények most a hidrogénre helyeződtek át – amely csak olyan tiszta, mint az előállításához használt üzemanyagok. A kék hidrogén CCS-t alkalmaz, így segített a technológiát újra előtérbe helyezni – például az Európai Zöld Megállapodás kulcsszereplőjeként.
Ennek részeként az EU ipari szén-dioxid-kezelési stratégiája (ICMS) célul tűzte ki, hogy 2050-re évente 450 millió tonna (Mtpa) CO2-t fogjon meg – ami elképesztő növekedést jelent a jelenlegi évi 1 millió tonnához képest a Corporate Europe Observatory friss „Carbon Coup” jelentése szerint.
Ahogy a Global CCS Institute is hangsúlyozza, ez „óriási méretnövelést” igényel Európa-szerte – a szállítási és tárolási infrastruktúra, a finanszírozás és a közvélemény támogatásának terén.
Összesen a Global CCS Institute jelentése szerint jelenleg 186 kereskedelmi CCS-projekt zajlik Európában. Az EU-ban a CCS újbóli előtérbe kerülése részben az Egyesült Államok Inflációcsökkentési Törvényére adott reakció. Ez jelentősen növelte a szén-dioxid-leválasztási iparág állami támogatását.
Az európai politikusok igyekeztek felzárkózni – jegyzi meg Balanyá –, különösen mivel már elvesztették a nagy tiszta technológiai versenyeket, például a napenergia terén Kínával szemben. A fosszilis tüzelőanyag-ipar és lobbicsoportjai készen álltak arra, hogy megragadják ezt a lehetőséget.
A CEO jelentése kényelmetlen közelségre világít rá az iparág dominálta csoportok és az EU-s testületek között. Az Európai Bizottság által 2021-ben létrehozott CCUS Fórum (jelenleg Ipari Szén-dioxid-kezelési Fórum, ICM Fórum) egy éves esemény, amelynek munkacsoportjai közvetlenül az EU-s döntéshozatalba szólnak bele.
Minden munkacsoportot azonban a fosszilis tüzelőanyag-ipar vagy ahhoz kapcsolódó szervezetek társelnökei vezettek.
Rachel Kennerley, a Center for International Environmental Law nemzetközi szén-dioxid-leválasztási kampányosa, aki részt vett az októberi, a franciaországi Pau kisvárosában tartott legutóbbi ICM Fórumon, egyetértést tapasztalt a kampányolók és lobbisták között: nincs üzleti modell a CCS-re. Annak ellenére, hogy ezt a tényt elfogadják, a lobbisták azt állítják, hogy az EU-nak kell megteremtenie a piacot, például közpénzekkel a fejlesztések kockázatainak csökkentése érdekében.
Az EU ipari szén-dioxid-kezelési stratégiája ígéretet tett arra, hogy az ICM Fórumot a „közvélemény vitáinak ösztönzésére, valamint az ipari szén-dioxid-kezeléssel kapcsolatos ismeretek és tudatosság növelésére” használja.
Ennek ellenére a közvélemény-észlelési munkacsoport első, tavalyi dokumentuma konkrétabb szándékot tár fel: a „CCUS technológia legitimitásának megteremtése a közvélemény körében.”
Ez az eltérés az emberek tájékoztatása és meggyőzése között visszaköszön a CCS-ről szóló más beszélgetésekben is. Pauban Kennerley hallotta, hogy a panelbeszélgetések során a promóterek a helyi közösségek megnyerésére irányuló projektek legjobb időzítéséről és módszereiről egyeztettek.
„A szén-dioxid-leválasztási ipar a „szén-dioxid-kezelés” kifejezést használja füstfüggönyként. Ez ártalmatlannak hangzik, de valójában nem tudjuk ‘kezelni’ a kibocsátásokat. „A CCS infrastruktúrához, amelyre Európa tervei szerint szükség lenne, hatalmas méretű hálózatot kellene kiépíteni, több ezer kilométeres csővezetékekkel szárazföldön, tengerpartokon és mélyvízben. Ezek technikai és biztonsági kihívásai hatalmasak. Az iparág örökké egy sziklát fog felfelé tolni, hogy meggyőzze a közvéleményt arról, hogy ez jó ötlet” – mondja.
Kiemelt kép forrása: Canva
S.Rita
