Történelmi bejelentést tett május 6-án az Európai Bizottság: legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagokról. A cél, hogy az energiaellátás soha többé ne lehessen politikai fegyver az EU ellen. De miközben Brüsszel egységes cselekvési tervet sürget, a tagállamok kiinduló helyzete korántsem azonos. Magyarország esetében különösen érzékeny a kérdés, hiszen energiaellátásunk továbbra is nagymértékben épít az orosz forrásokra. Holoda Attila energetikai szakértőt kérdeztük arról, mi a realitás, hol húzódnak a valódi technikai és gazdasági határok, mekkora mozgástere van a régiónak, és mit jelenthet ez a fogyasztói árak, a finomítók működése és az ellátásbiztonság szempontjából. Interjúnkból az is kiderül, mire lenne szükség ahhoz, hogy megtudjuk, képes lehet-e az Adria kiváltani a Barátság kőolajvezetéket.

Általánosságban véve reális célkitűzés az EU teljes leválasztása az orosz energiahordozókról?

Amikor ilyen döntések születnek, sosem a realitás a kérdés. Gondoljunk csak arra, mennyire tűnt irreálisnak 2022 elején, hogy Németország lemond az orosz vezetékes gázról. Pedig az ő kitettségük is 60% felett volt, mégis megtették. Ugyanez igaz a nukleáris erőművek leállítására – politikai döntés született, és végrehajtották.

Éppen ezért nem is abból az aspektusból közelíteném meg a kérdést, hogy reális-e, hanem abból, hogy van-e politikai akarat mögötte. A politikai döntések mögött ugyanis egyre kevesebb a racionális megfontolás.

Korábban jellemző volt, hogy készültek hatástanulmányok, felmérték, milyen hatással van az adott lépés a gazdaság szereplőire. Ma ez már sokszor elmarad – és nemcsak nálunk, ez tágabb európai jelenség.

Az orosz energiahordozókkal szembeni kitettség még mindig jelentős. A Russian Fossil Tracker valós időben mutatja, mennyit fizetett az EU Oroszországnak a háború kitörése óta.

A beszélgetésünk pillanatában ez 209 milliárd eurónál jár – ebből 49% nyersolaj, 48% földgáz, 3% szén.

És ez csak a hivatalosan címkézett orosz energia. Az átcímkézett szállítmányokról most nem is beszéltünk. Szóval hiába hallani ennek ellenkezőjét, az orosz fosszilis energiahordozók exportja még korántsem szűnt meg – és ez nem csak Magyarország vagy Szlovákia „hibája”, akikre sokszor mutogatni szoktak.

„Amikor ilyen döntések születnek, sosem a realitás a kérdés” – mondta Holoda Attila az EB bejelentése kapcsán. (Fotó: Holoda Attila)

Ha nem születne uniós szintű döntés az orosz energiahordozókról való leválásról, a tengerparttal nem rendelkező országok – Magyarország, Szlovákia és Csehország – saját elhatározásból valaha meglépné?

Nem valószínű. Történelmileg alakult úgy, hogy számunkra az orosz – vagy korábban szovjet – energiaszállítás egy stabil, megbízható kapcsolatot jelentett. De ha kicsit tágabban nézzük, ez egész Európára igaz.

Az orosz nyersanyag termelők már a Szovjetunió idején is arra törekedtek, hogy bizonyítsák: ők megbízható partnerek, akik megfelelő mennyiségben, jó minőségben, határidőre és versenyképes áron szállítanak. És ez valójában így is volt. A rendszerváltás után pedig kifejezetten arra építettek, hogy ezt az üzleti hitelességet megerősítsék.

A közép-európai országok, így Magyarország, Szlovákia vagy épp Csehország, földrajzi helyzetükből adódóan „zsákországok” voltak: adottak voltak a vezetékek, még a KGST idejéből, ezért nem volt több csatlakozási pont sem kőolaj, sem földgáz terén. Emiatt kialakult egy olyan hosszú távú kapcsolat, amely nemcsak üzleti, hanem technikai szinten is jól működött. Ha például probléma volt a rendszerben – nyomásingadozás, műszaki zavar –, a felek gyorsan tudtak egyeztetni, szükség esetén rugalmasan segítettek egymásnak, akár plusz szivattyúval vagy kompresszorkapacitással.

Ez a fajta működés több volt puszta kereskedelmi kapcsolatnál – volt benne egyfajta bizalom és kiszámíthatóság is.

Emiatt gondolom úgy, hogy Magyarország és Szlovákia önállóan, saját elhatározásból nem valószínű, hogy meglépték volna a teljes leválást. A csehek esete némileg eltér: bár nekik sincs tengerük, de sokkal közelebb állnak a német energiarendszerhez, így ha a németek megoldanak valamit, ahhoz ők sokkal könnyebben tudnak csatlakozni, mint mi vagy a szlovákok.

Gáz vagy kőolaj tekintetében jelentene nagyobb kihívást Magyarország számára az orosz energiahordozóktól való leválás? Hol van nagyobb a kitettség és kisebb a mozgástér?

A földgáz ellátási vezetékek esetében, ha ezt 25 évvel ezelőtt kérdezik, azt mondtam volna: egy vezetékünk van, az ukrán kapcsolat és kész – különösen földgáz esetében. Azóta viszont forradalmi változások történtek: kiépült az osztrák, a horvát, román és szlovák kapcsolat, valamint a Török Áramlat is. Ma már a magyar gázrendszer teljes értékű része az európai infrastruktúrának, és ezt aktívan használjuk is. Jelenleg is több irányból érkezik földgáz – Törökországból, Ausztriából, Horvátországból és egyre nagyobb mennyiségben Romániából is.

Emellett a beérkező gáz közel 40-45%-át tovább is szállítjuk Szlovákia és Ukrajna irányába, tehát valódi tranzitországgá váltunk – ez stratégiai előny.

A kőolaj más történet. Itt csak két beszállítói útvolnal lehetőségünk van: a Barátság és az Adria kőolajvezeték. Ez sokkal nagyobb kitettséget jelent: hiszen, ha az egyik kiesik, az azt jelenti, hogy a kapacitás 50%-kal csökken. Ráadásul az Adria vezeték esetén a műszaki paraméterek, valós szállítási képességek nem egyértelműek – sosem próbáltuk ki élesben, nagy mennyiségben. A MOL – nem véletlenül – ezt gyakran vitatja is.

Történelmileg is úgy alakult, hogy az Ural típusú olaj lett a fő ellátási forrás, mivel megbízható forrásból jött, és kedvező volt az ára is. A MOL százhalombattai és pozsonyi finomítóit ehhez a minőséghez optimalizálták termékkihozatali szempontból. Ez az optimalizálás figyelembe vette a dízelkihozatal maximalizálását is, ami a régió mezőgazdasági és ipari jellemzői miatt fontos.

Természetesen vannak B és C forgatókönyvek is, hiszen a MOL egy profi nemzetközi cég, mindig kalkulál a lehetséges kockázatokkal – de az, hogy létezik egy B és egy C terv, nem jelenti azt, hogy érdemes azonnal áttérni rájuk.

A jól bejáratott, optimalizált rendszer adta versenyelőny még mindig erős szempont a nyereségesség fenntartása érdekében.

A hazai kőolajtermelés is sokféle olajminőséget ad – legalább öt különbözőt –, amit a MOL finomítói rugalmasan kezelnek. Tehát a finomítói szakmai felkészültség egyértelműen megvan ahhoz, hogy más olajfajtákkal is dolgozzunk, de ehhez idő kell. Összességében tehát a kőolaj területén jóval kisebb a mozgástér és nagyobb a kitettség, mint a földgáz esetében.

Ha az Adria vezeték valóban szűkületekkel küzd, ahogy a MOL állítja, mik lehetnek a reálisan kivitelezhető bővítési/modernizálási megoldások, és mennyi időbe telne a megvalósításuk?

A horvát fél szerint az Adria vezeték alkalmas a szükséges mennyiség továbbítására – ők úgy vélik, ez alapvetően csak szivattyúkapacitás és nyomás kérdése. Elvileg igazuk van: ha kisebb az átmérő, nagyobb nyomással, nagyobb löketszámmal ugyanúgy át lehet tolni ugyanazt a mennyiséget. A valós kérdés inkább az, hogy ez tartósan is működőképes-e.

Itt jön be a kipróbáltság kérdése. Az, hogy papíron mit bír el a vezeték, nem elég – ki kell próbálni.

Ehhez minimum egy két-három hónapos próbaüzemre lenne szükség, amely során ugyanannyi olajat hozunk be az Adrián, mint korábban a két vezetéken összesen, és megnézzük, hogy bírja-e ezt tartósan a rendszer. Előjönnek-e technikai vagy technológiai problémák, mit bírnak a horvát oldalon a szivattyúk, mi történik, ha például hirtelen 15%-kal meg kell növelni, vagy lecsökkenteni a hozamot.

Ehhez viszont nagyon fontos lenne a jó horvát-magyar kapcsolat, hogy a felek közösen, nyíltan, üzemi körülmények között teszteljék le a rendszert. Meg lehetett volna ezt tenni már az elmúlt három évben is, hiszen régóta sejthető, hogy előbb-utóbb napirendre kerül az orosz olajról való leválás. Taktikailag és technológiai szempontból bölcsebb lett volna elébe menni a politikai nyomásnak, nem utólag reagálni és nehezen hihető finanszírozási és technológiaia indokokkal előjönni.

A jó horvát-magyar kapcsolatnak alapfeltétele lenne, hogy a Janaf ne a piaci árhoz képest négyszeres tranzitdíjjal dolgozzon. Mit gondol erről?

Teljesen egyetértek. A Janaf jelenlegi díjszabása messze túlmutat a piaci logikán – lényegében visszaélnek azzal, hogy monopol helyzetbe kerültek. Nem történt olyan kapacitásfejlesztés, ami indokolná a négyszeres áremelést, és az Európai Bizottság eddig érdemben nem foglalkozott a kérdéssel, pedig itt igazán lenne helye a politikai beavatkozásnak.

A MOL természetesen felkészült a technológiai alkalmazkodásra, de a helyzet különösen annak fényében súlyos, ha figyelembe vesszük, hogy a tengeri forrásból származó olaj feldolgozása önmagában is kihívás, minőségi keverést és finomítói technológiai átállást is igényel –, ami négyszeres tranzitdíj nélkül is elég terhet jelent.

Hogyan alakulhatnak az árak, ha kénytelenek leszünk tartósan drágább, nem-orosz energiahordozókra átállni? Előfordulhat olyan forgatókönyv, hogy ellátási zavarok lépnek fel?

Földgáz esetén nem számítok ellátási zavarra. Az LNG-termelői kapacitások gyorsan bővülnek világszerte – az USA-tól Afrikáig –, és egyre több új szereplő lép piacra. A Török Áramlat stratégiai jelentősége is nő, mivel közép-ázsiai országok (Azerbajdzsán, Kazahsztán, Türkmenisztán) felől újra aktívvá váltak az exporttörekvések. Emellett igen fontos piaci körülmény, hogy az európai földgázfogyasztás is csökken, részben a megújulók térnyerése, részben az épületenergetikai korszerűsítés miatt. Mindez összességében azt eredményezi, hogy a kínálat bővül, a kereslet viszont mérséklődik – vagyis ellátási zavar nem várható, sőt: az erősödő verseny akár a fogyasztóknak is kedvezhet.

Az üzemanyagárakra sem feltétlenül lesz hatással az átállás, mivel a MOL termékei piaci versenyben jelennek meg, más termelőkkel és értékesítőkkel versenyezve.

Ezért mégha a beszerzési és feldolgozási költségek 5-15%-kal nőnek is, ez nem biztos, hogy az árakban megjelenhet, mert a versenytársak nem feltétlenül dolgoznak orosz olajjal, és nem emelik az áraikat. A költségnövekedés inkább a MOL eredményességében és a profittermelő képességében jelenhet meg, sokkal kevésbé a fogyasztói árakban. Az ellátás pedig technikailag megoldható nem-orosz forrásokból is, de amíg nem zajlik le az Adria vezeték teljes kapacitású próbaüzeme, marad némi bizonytalanság.

Ezért okos stratégiai lépés lehetne, ha Magyarország és Szlovákia ideiglenesen megemelné a stratégiai olajtartalék szintjét a jelenlegi kötelező 90 napról például 100-110 napra. Ez elegendő fedezetet nyújthatna arra az esetre, ha a próbaüzem során technikai problémák merülnének fel.

Kiemelt kép forrása: Holoda Attila