Az orosz-ukrán háború, a klímaváltozás gyorsulása, valamint az Egyesült Államokkal és Kínával fennálló kereskedelmi feszültségek mind rávilágítottak arra, hogy Európa energetikai válaszúthoz érkezett – írja az Euronews.
Az Európai Unió energiafüggetlenségének erősítése érdekében 2025-re további 89 gigawatt (GW) megújuló energia kapacitást kíván beépíteni – ez 10 GW-tal több, mint 2024-ben, és nagyrészt új napelemprojektekből származik.
Ez a lépés várhatóan elősegíti az EU 2030-ra kitűzött klímacéljainak elérését, amelyek szerint az évtized végére legalább 55 százalékkal kell csökkenteni az üvegházhatású gázok nettó kibocsátását az 1990-es szinthez képest. Egy szuperhálózat továbbá csökkentené az EU gázimport-függőségét is. Ugyanakkor a Spanyolországban és Portugáliában történt áramszünethez hasonló események azt jelzik, hogy a kontinensnek strukturálisabb energetikai megoldásra lehet szüksége. Egy szuperhálózat lehet a válasz?
Egyes szakértők úgy vélik, hogy a megoldást egy európai szuperhálózat jelentheti.
Ez egy határokon átnyúló, nagyfeszültségű villamosenergia-hálózat kiépítését jelentené, amelyet minden feszültségszinten megfelelő infrastruktúra egészít ki. Egy ilyen rendszer akár egész Európa – beleértve Törökországot és Észak-Afrika egyes részeit – energiaellátását is biztosíthatná.
Az éves szinten növekvő villamosenergia-igény egyik legfőbb kihívása az ellátásbiztonság fenntartása. Bár Európa egyre többet fektet megújuló energiaforrásokba – például nap- és szélenergiába –, ezek nem mindig állnak rendelkezésre.
A szélturbinák nem termelnek áramot szélcsendben, a napelemek pedig éjszaka nem működnek. Emiatt ezek az erőművek nem képesek folyamatos villamosenergia-ellátást biztosítani. Máskor épp fordítva: a megújuló termelés túllépi a keresletet – főként szeles vagy napos időszakokban. Ez nemcsak az áram árának csökkenéséhez vezethet, hanem arra is késztetheti a termelőket, hogy inkább eladják, mint exportálják vagy tárolják a fölösleget.
Michael Ashley Schulman, a Running Point Capital Advisors társalapítója és befektetési igazgatója szerint: „Ahogy a kontinens egyre nagyobb mértékben támaszkodik a megújulókra, világossá válik, hogy az északi szél, a déli nap és a szétszórt vízenergia találkozási pontot igényelnek.”
„Egy szuperhálózat lehetővé tenné a zöld energia hatékony áramlását a határokon át, kiegyensúlyozva a kínálatot és keresletet; csökkenthetné az árakat, növelhetné a rugalmasságot, és elősegíthetné a fosszilis energiahordozók gyorsabb kivezetését Európában.”
Az éves szinten növekvő villamosenergia-igény egyik legfőbb kihívása az ellátásbiztonság fenntartása. (Fotó: Pixabay)
Hubert de la Grandière, a SuperGrid Institute vezérigazgatója szerint nem biztos, hogy egyetlen európai szuperhálózatra van szükség.
„Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Olaszország már több többvégpontú nagyfeszültségű egyenáramú (HVDC) hálózatot tervez. Ezek valójában ‘kis szuperhálózatok. Ahogy a múlt században az autópályák, úgy a szuperhálózat is fokozatosan, több HVDC összeköttetés és többvégpontú hálózat összekapcsolásával alakulhat ki, ha ezek bővíthetőre vannak tervezve.”
De la Grandière kiemeli, hogy a tengeri szuperhálózatok – amelyek a szuperhálózatok első formáit képviselik Európában – hatékony eszközök lehetnek a tengeri szélerőművek integrálására, CO₂, költség és anyagmegtakarítással.
Alexandros Fakas Kakouris, a Renewables Grid Initiative energia- és szakpolitikai vezetője rámutat, hogy a villamosenergia-hálózatok lehetővé teszik az elektrifikációt, a megújulók beépítését és a piacok integrációját, így kulcsfontosságúak a költség- és erőforrás-hatékony energiaátmenet megvalósításában.
„Ez növelni fogja az EU energiabiztonságát, versenyképességét, és lehetővé teszi a társadalmak és iparágak számára, hogy kihasználják az ebből fakadó előnyöket.”
Ugyanakkor a szuperhálózat nem jelent önmagában megoldást – csupán egy szélesebb átalakulás része lehet.
Therese Guttmann, a Bécsi Közgazdasági Egyetem Ökológiai Gazdaságtan Intézetének kutatója szerint a szuperhálózatnak szolgálnia kell az ökológiai integritást, a társadalmi igazságosságot és az energiademokráciát – nem csupán a gazdasági hatékonyságot vagy a vállalati méretet. Összekötni kell a régiókat, nem pedig központosítani a hatalmat.
Azok az országok, amelyek jelenleg is nagymértékben támaszkodnak fosszilis rendszerekre, nehezebb átállással szembesülnek. (Fotó: Unsplash)
A klímaváltozás – áradások és hőhullámok formájában – jelentős kockázatot jelent a hagyományos energia-infrastruktúrákra, miközben fokozza a nap- és szélenergia termelésének változékonyságát. Egy szuperhálózat növelheti az energiarendszer ellenálló képességét azáltal, hogy diverzifikálja az átvitel útvonalait, és különböző országokat kapcsol össze eltérő energiaforrásokkal.
Függetlenül attól, hogy megvalósul-e szuperhálózat, a hálózatok fejlesztésébe történő beruházás sürgető. Az Európai Bizottság szerint az évtized végéig körülbelül 584 milliárd euróra lenne szükség az energiaátmenet céljainak teljesítéséhez.
A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) szerint a hálózatfejlesztés elmaradása – beleértve a bővítést – kockázatot jelent az áramellátás biztonságára, miközben lassítja és drágítja a tiszta energiára való átállást.
A szuperhálózat nem jelent önmagában megoldást. (Fotó: Unsplash)
Kakouris figyelmeztet, hogy a megújulók térnyerése – amelyek gyakran távoli területeken találhatók – miatt a nem elegendő hálózati kapacitás gyorsan szűk keresztmetszetté válhat, mind országokon belül, mind a határokon átnyúlóan, és jelentős működési kihívásokat okozhat. Guttmann ugyanakkor óvatosságra int a szuperhálózatok építésénél, még a klímaváltozás közepette is.
„A sürgősség nem mentség a meggondolatlan infrastruktúrára. Egy elhamarkodottan megvalósított szuperhálózat – ökológiai és társadalmi garanciák nélkül – egy válságot megoldhat, miközben másokat elmélyít. Olyan rendszerekre van szükségünk, amelyek egyszerre dekarbonizálnak és decentralizálnak, gyorsak, de igazságosak” – nyilatkozta az Euronews Greennek.
Doron Shmueli, a MayMaan Research vezérigazgatója szerint a szuperhálózat nem helyettesítheti a kiegészítő elosztási megoldásokat. Véleménye szerint miközben egy szuperhálózat javíthatja a megújuló energia elosztását Európában, csupán kiegészítő megoldásként kell rá tekinteni, nem kizárólagos válaszként.
„A nagyléptékű infrastrukturális fejlesztések és a decentralizált megoldások – például az off-grid technológiák – kombinációja elengedhetetlen a túlterhelt hálózatok tehermentesítéséhez.”
Bár több EU-tagállam – például Dánia, Hollandia és Németország – már dolgozik saját szuperhálózatán, az egész kontinensre kiterjedő rendszer kiépítése az utóbbi években lelassult. Ennek egyik fő oka az eltérő tagállami engedélyezési folyamatok bonyolultsága, valamint a beruházásokhoz szükséges hatalmas forrásigény.
Az uniós és nemzeti szabályozások nem hatékony végrehajtása, valamint a különféle állami és magánszereplők közötti koordináció nehézségei is akadályozzák a közös rendszer létrehozását. A lakossági, önkormányzati ellenállás szintén komoly tényező.
„Tucatnyi nemzeti hálózat összekötése nem csupán mérnöki feladat – ez egy politikai aknamező. Minden ország őrzi energetikai szuverenitását, mint a koronázási ékszert, és senki sem akar új vezetékeket a kertje végébe. Ehhez jönnek még a csillagászati költségek, a hiperösszekapcsolt rendszer kibervédelmi kockázatai, és a jogszabályi útvesztők. Ezért is marad a szuperhálózat inkább egy PowerPoint-álom, mint valóság. Európának nemcsak kábelekre van szüksége – hanem politikai akaratra, bátor költségvetésre és határokon túlnyúló gondolkodásra is.” – fogalmaz Schulman.
A költségek elosztása határokon átnyúló esetekben szintén problémás lehet, mivel a beruházás haszna gyakran máshol jelentkezik, mint ahol az építkezés történik – ez vitákat okozhat a tagállamok között.
A közelmúlt ibériai áramkimaradása arra is rávilágított, hogy egy túlságosan összekapcsolt európai szuperhálózat sebezhető lehet. (Fotó: Unsplash)
Kakouris hosszú távú gondolkodásra szólít fel. Arról beszélt, hogy a rendszer optimalizálása megköveteli, hogy a megfelelő időben az ‘érték alapú’ megközelítés élvezzen előnyt az ‘olcsósági’ szemlélet helyett. Enélkül az elektromos hálózat fejlesztésének alacsony ambíciószintje biztosan meghosszabbítja a fosszilis energiaforrásoktól való függőséget.
További kihívás az átváltók együttműködésének biztosítása különböző gyártók esetén, valamint elegendő munkaerő és ipari kapacitás biztosítása a rendszer fenntartásához. A közelmúlt ibériai áramkimaradása arra is rávilágított, hogy egy túlságosan összekapcsolt európai szuperhálózat sebezhető lehet – akár kibertámadásokkal, akár kiterjedt üzemzavarokkal szemben.
„Egyrészt az áramszünet megmutatta, mennyire sérülékenyek az elszigetelt hálózatok, és rávilágított az összekapcsolt rendszerek válságállósági előnyeire” – mondja Schulman. Másrészt figyelmeztetett arra is, hogy egyetlen helyi hiba akár egész kontinensnyi hatással járhat.
A szuperhálózat növelheti a rugalmasságot – de nagyobb kockázatot is jelent, ha a biztonság, koordináció és tartalékolás nem kifogástalan.
Guttmann emlékeztet: a szuperhálózat nemcsak kábelekről szól, hanem a hatalomról, hozzáférésről és irányításról. Ha nem foglalkozunk a kormányzás, elosztás és legitimáció kérdéseivel, a nagyléptékű projektek megrekednek vagy ellenállásba ütköznek – függetlenül attól, mennyire ‘zöldnek’ vallják magukat.
A valódi kihívás nem technikai – hanem vízió kérdése. Tudunk-e olyan hálózatot építeni, amely támogatja az igazságos átmenetet, tiszteletben tartja a helyi érdekeket, és ökológiai határainkon belül marad? Ha nem, akkor a fosszilis függőség helyére egy újfajta, központosított zöld kizsákmányolás léphet Guttmann szerint.
Kiemelt kép: Unsplash
S.Rita
