Az Európai Unió a szén-dioxid-leválasztásra és -tárolásra (CCS) alapozza a nehézipari kibocsátók dekarbonizációját. Az unió ambiciózus kapacitási célokat tűzött ki ennek érdekében. 2030-ra évente 50 millió tonna CO₂, 2040-re pedig 280 millió tonna az irányszám. Ez azonban hatalmas léptékű bővítést igényel.
A CCS (Carbon Capture and Storage) vagyis szén-dioxid-leválasztás és -tárolás egy olyan technológia, amely során az ipari létesítmények és erőművek szén-dioxid-kibocsátását különválasztják, cseppfolyósítják, majd szállítás után mély geológiai rétegekben – például kimerült olaj- és gázmezőkben vagy sótartályokban – tárolják, megakadályozva ezzel a légkörbe jutást és az éghajlatváltozást okozó hatását.
Jelenleg mindössze öt működő CCS-projekt van Európában, amelyek összesen 2,7 millió tonna CO₂-t fognak be évente. Ebből 1,7 millió tonna (az összes kapacitás 63 százaléka) Norvégiában, a földgáz-feldolgozás során történik, ami az EU-n kívül esik.
A stratégia tehát egy komplex infrastruktúra-hálózat kiépítését igényli a semmiből, jelentős költségek mellett. Az Európai Bizottság szerint Európának 19000 km hosszú CO₂-csővezetékre lehet szüksége 2050-ig a célok eléréséhez. Az Institute for Energy Economics and Financial Analysis szerint ezek a tervek akár 140 milliárd euróba is kerülhetnek az adófizetőknek 2050-ig.
Európai hírügynökségek közös vizsgálata azonban már most arra mutat rá, hogy három nagyobb CO₂-szállítási és -tárolási projekt esetében is visszatérő problémák vannak a magas költségekkel és a műszaki kihívásokkal.
A stratégia egy komplex infrastruktúra-hálózat kiépítését igényli a semmiből. (Fotó: Unsplash)
Ez megkérdőjelezi a jelenlegi uniós klímastratégia megvalósíthatóságát, amely nagymértékben a CCS-re épít. Egy olyan technológiára, amelyet az olaj- és gázipari cégek előnyben részesítenek, ám történetileg ritkán érte el a kitűzött célokat.
2023-ig a kormányok és a vállalatok világszerte több mint 73 milliárd eurót költöttek CCS-projektekre, a Bloomberg szerint. Ugyanebben az évben a technológia csupán a globális kibocsátások körülbelül 0,1 százalékát fogta be.
Ahhoz, hogy Európa elérje a céljait, a kapacitásnak drámaian kell növekednie. Az utóbbi pályázati körben az Emissziókereskedelmi Rendszer (ETS) bevételeinek 40 százalékát az Innovációs Alapban CCS- és szén-dioxid-hasznosítási projektekre fordították.
Az ETS az EU üvegházhatású gázok kibocsátására vonatkozó kvótarendszeréből származó bevételek által finanszírozott, alacsony szén-dioxid-kibocsátású technológiákat támogató alap.
Ez az „egypályás” megközelítés azt eredményezheti, hogy más dekarbonizációs eszközök – például a tiszta energia bővítése és az energiahatékonyság javítása – háttérbe szorulnak, figyelmeztet a World Wide Fund for Nature (WWF) jelentése.
Jó példa erre a cementgyártás: az Innovációs Alap támogatásai – egy kivételével – mind CCS-projektekhez kapcsolódnak, ahelyett, hogy a gyártási folyamatban történő közvetlen CO₂-csökkentés lehetőségeit vizsgálnák. Az IRPI, a Follow the Money, a L’Humanité és a Mondiaal Nieuws közös vizsgálatában három, az EU által támogatott projektet elemeztek.
A vizsgált projektek – a Northern Lights Norvégiában, a Pycasso Franciaországban és a Callisto Franciaországban és Olaszországban – a 14, az Európai Bizottság által a közös érdekű projektek (PCI) közé sorolt kezdeményezés közül csupán három, ám jól mutatják azokat a problémákat, amelyek a CCS európai bővítését nehezítik.
A Norvégiában, várhatóan idén induló Northern Lights projektet három fosszilis energiacég – a francia Total Energies, a brit székhelyű Shell és a norvég állami többségi tulajdonú Equinor – vezeti. A projekt néhány éven belül 1,5 millió tonna kibocsátást kíván tárolni, kezdetben a műtrágyagyártó Yara, a dán Orsted és a cementipari Heidelberg Materials kibocsátásával. A Follow the Money vizsgálata szerint azonban a projektet rendkívül magas költségek és szállítási kapacitásproblémák sújtják.
A Northern Lights két speciális hajóra támaszkodik, amelyek a dániai, hollandiai és norvégiai kibocsátóktól gyűjtik és szállítják a cseppfolyósított CO₂-t. Ezután az Øygarden kikötőjébe – Bergen városától nyugatra – viszik, majd egy 100 kilométer hosszú csővezetéken keresztül pumpálják a tengerfenék alatti geológiai rétegekbe a CO₂-t.
A Wood Mackenzie elemző cég szerint a Northern Lights projekt első szakaszában egy tonna CO₂ szállításának és tárolásának átlagos költsége 128 euró. Ezen költségek mellett a helyszíni CO₂-leválasztás költségei is jelentősek, iparágtól függően. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) becslései szerint az ammónia – amely főként műtrágyagyártáshoz szükséges – esetében a költségek tonnánként 27 euró körül alakulnak. Ezek alapján a Yara évente 123–178 millió eurót fizethet csak egy telephely kibocsátásának egy részének csökkentéséért. Ez jelentős összeg egy olyan cég számára, amely tavaly Európában 229 millió dolláros adózás és kamatok előtti eredményt ért el.
A Northern Lights más kihívásokkal is szembesül. A projekt a CO₂ szállítását hajókkal tervezi, de csak két ilyen speciális hajó áll rendelkezésre, mindkettő 8000 tonna CO₂-t képes szállítani egy fuvarral. A jelenlegi szerződések szerint a Northern Lights évente 1,63 millió tonnát fogadna be. A projekt most két újabb cseppfolyósított CO₂ szállító hajót rendelt meg, amelyek várhatóan 2026-ra készülnek el, de nem világos, mikor kezdik meg a kibocsátások szállítását. Még ha mind a négy hajó üzembe áll is, a projekt bővítésével hamarosan további hajókra lesz szükség, állapította meg a vizsgálat. Az időjárás miatti késések vagy a hajók műszaki hibái tovább nehezíthetik a projekt céljainak teljesítését.
A CO₂ szállítása – akár hajóval, akár csővezetékkel – további problémákat vet fel. A földgázzal ellentétben a CO₂ vízzel érintkezve korróziót okoz. A hajók tartályait minden kirakodás után száraz CO₂-gázzal kell tisztítani, hogy elkerüljék a nedves levegővel való szennyeződést.
A tervek akár 140 milliárd euróba is kerülhetnek az adófizetőknek 2050-ig. (Fotó: Pixabay)
A Callisto projekt, amely a francia ipari kibocsátóktól származó CO₂-t kívánja Olaszország Adriai-tenger partján található tárolóhelyére szállítani, hasonló problémákkal küzd.
A Callisto, amelyet az olasz Eni, az infrastruktúráért felelős Snam és a francia Air Liquide közösen működtet, a Földközi-tenger legnagyobb multimodális CCS-hálózatát szeretné létrehozni. A projekt célja a szén-dioxid-dioxid teljes ellátási láncának kialakítása a dél-nyugat-európai régióban. A tervek szerint az olasz kibocsátók CO₂-ját csővezetéken keresztül szállítanák, míg a francia vállalatok kibocsátásait délkelet-franciaországi kikötőkből, Olaszországot megkerülve, hajóval vinnék az Adriai-tengerre, számolt be róla az Irpi media. A dedikált infrastruktúrák – csővezetékek és hajók – kiépítése és fenntartása, valamint a szállítási és leválasztási költségek jelentős beruházást igényelnek.
A jelenlegi, ETS alapján fizetett szén-dioxid-kvótaár körülbelül 80 euró tonnánként, ami túl alacsony ahhoz, hogy a vállalatok számára gazdaságossá tegye a CCS alkalmazását.
„Még azonos leválasztási egységköltségek esetén is a távoli forrásokból történő szállítás költségei annyira magasak lennének, hogy az ETS-kvóták jelenlegi értékei mellett nehezen lennének összeegyeztethetők” – mondta Roberto Bencini, az Európai Bizottság CCS-szakértője az IRPI médiának.
Az ETS ára nemcsak alacsony, de ingadozó is, ami azt jelenti, hogy a szállítási költségek gyorsan megnehezíthetik a tárolás gazdaságosságát, veszélybe sodorva a projektek jövedelmezőségét.
„A fő probléma az, hogy az ár ingadozó. Senki sem fektet be 15 évre, hacsak nincs valamilyen garancia arra, milyen áron fogják megvenni a szén-dioxidot” – mondja Eadbhard Pernot, a CCS-projekteket összefogó Zero Emissions Platform (ZEP) főtitkára.
Azok a projektek, amelyek mégis megvalósulnak, jellemzően szén-dioxid-díjkompenzációs szerződésekre – vagyis a kormány és a vállalat között létrejött, adott időszakra vonatkozó, garantált szén-dioxid-árat rögzítő megállapodásokra – támaszkodnak – mondja Pernot.
Végül a francia Pycasso projekt egy másik, de hasonlóan sürgető problémára világít rá a CCS-infrastruktúrával kapcsolatban. A Pycasso az ipari kibocsátók közelében történő tárolással próbált költséget csökkenteni. A projektet azonban tavaly elvetették a helyi lakosság ellenállása miatt. Egy parlamenti képviselő a L’Humanité-nak elmondta, hogy a Pycasso veszélyeztette volna a Lacq-i gázmező 1700 munkahelyét, miközben csak mintegy 80 új munkahelyet teremtett volna. A CCS-pártiak szerint a technológia gazdasági kihívásai azt jelzik, hogy több állami támogatásra lenne szükség.
„Egy új technológiát próbálunk kereskedelmi léptékben elindítani. És itt vannak kockázatok, amelyeket a magánszektor valószínűleg nem vállal, hacsak a kormányok nem nyújtanak valamilyen kockázatcsökkentő támogatást” – mondja Chris Davies, a CCS Europe vezetője.
A kritikusok azonban attól tartanak, hogy Európa túlzottan a CCS-re mint csodamegoldásra támaszkodik, miközben figyelmen kívül hagyja a nyersanyag-felhasználás és az iparosítási minták megváltoztatásának szükségességét.
„Ez egy példa arra, hogyan támaszkodunk elsősorban a technológiára a kibocsátáscsökkentés érdekében. Ez nem lehet az egyetlen megoldás. Része lehet a csomagnak, de nem szabad ekkora hangsúlyt kapnia” – mondja Maury.
A gazdasági és megvalósíthatósági problémák miatt sokan attól tartanak, hogy a CCS-re helyezett hangsúly elvonja a figyelmet a valódi klímaintézkedésekről.
„A CCS legnagyobb kockázata, hogy elpazarolunk egy évtizedet és több milliárd eurót anélkül, hogy olyan klímaintézkedéseket tennénk, amelyekről tudjuk, hogy működnének” – mondta Rachel Kennerley, a Center for International Environmental Law munkatársa az Euronews Greennek.
Kiemelt kép: Unsplash
S.Rita
