Az iráni nukleáris ambíciók komolyan fenyegetik a regionális hatalmak státuszát, elsősorban Izrael nem nézi jó szemmel a folyamatokat, hiszen talán legnagyobb ellensége a perzsa ország. A regionális érdekek érvényesítéséhez azonban minden félnek elengedhetetlenül szüksége van a nagyhatalmak valamilyen mértékű és fajtájú támogatására, így vált napjaink egyik legkritikusabb globális sakkjátszmájává az iráni-izraeli konfliktus, az USA, Oroszország és Kína közt is.
Az 1979-es, nagy fordulatot jelentő iráni forradalomig, az USA és Nagy-Britannia támogatását élvező Mohamed Reza Pahlavi sah vezette az országot. Hatalmának elsősorban erősen diktatórikus jellege vetett véget, s miután elűzték az uralkodó családot, helyére egy új, erősen vallási alapú rendszer került, mely drasztikus, konzervatív reformokat vezetett be, ezzel párhuzamosan elfordult a Nyugattól, s új szövetségesek után nézett. A nagy tömegek által támogatott, újonnan megalapult Iráni Iszlám Köztársaság élére Homeini ajatollah került, aki külpolitikájában határozott távolságtartásra szólított fel az Egyesült Államokkal szemben, főként az amerikaiak korábbi beavatkozásai miatt az iráni belpolitikába (többek között az 1953-as puccsban való részvétel miatt, mely az USA-barát sah rezsimet juttatta abszolút hatalomra). A Nyugattól történő elfordulást számos olyan döntéssel pecsételték meg, melyek tovább mélyítették a feszültséget; így nem ismerik el Izrael állam létezését, továbbá olyan csoportokat támogatnak, akik akár fegyveres konfliktusokba is keverednek a Nyugat szövetségeseivel.
Itt gondolhatunk a Hamászra Palesztinában, a Hezbollahra Libanonban, a hútikra Jemenben, vagy Bassár el-Aszad támogatására Szíriában.
Az ötvenes években – amíg az amerikabarát sah volt hatalmon – kezdte meg Irán, az akkor még nyugati támogatást élvező nukleáris programját. Teherán megállapodást írt alá 1957-ben az Egyesült Államokkal Eisenhower „Atoms for Peace” programja keretében a technikai segítségnyújtásról. A sah uralma alatt az USA ellátta Iránt nukleáris technológiával, fűtőanyaggal, szükséges infrastruktúrával. 1958-ra Irán a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség tagja lett, 1963-ban pedig csatlakozott a légkörben, a világűrben és a víz alatti atomkísérletek tilalmáról szóló szerződéshez, majd 1968 nyarán aláírta az atomsorompó-szerződést is. Végezetül 1974-ben létrejött az Iráni Atomenergia Szervezet (AEOI) is. Láthatóan Teherán, a sah uralkodása alatt, szépen lassan integrálódott a nemzetközi nukleáris programok követelményi rendszereibe. 1967-ben épült az ország első, 5 megawatt villamos teljesítményű kutatóreaktora, továbbá a Perzsa-öböl partján kezdték el 1975-ben építeni a Bushehr Atomerőmű két atomreaktor befogadására szolgáló egységét, azonban az 1979-ben kitört forradalom miatt leállt az építkezés.
Az ötvenes években – amíg az amerikabarát sah volt hatalmon – kezdte meg Irán, az akkor még nyugati támogatást élvező nukleáris programját. (Fotó: Unsplash)
A forradalom Irán addig szépen fejlődő nukleáris programjában markáns változást hozott, az első időkben komolyan visszaestek a fejlesztések a szférában, hiszen az újonnan kinevezett vezető, Homeini ajatollah 1984-ig az iszlám vallással szembemenőnek kiáltotta ki a sah által megkezdett atomprogramot. Miután azonban az új forradalmi vezetés belátta, hogy a nukleáris energiára szükségük van, ráadásul az atom békés és nem békés célokra történő felhasználása egyre jelentősebb helyet kapott a hidegháborús világban, ismét megindultak a munkálatok a nukleáris program továbbfejlesztésére.
Csakhogy ekkorra már egy jóval nehezebb terepen kellett lépkedniük, hiszen elvesztették az Egyesült Államok támogatását, ennek eredményeképpen nem fértek hozzá a nyugati szaktudáshoz, alapanyagokhoz, technológiákhoz.
Teherán természetesen nem adta fel célját, s igyekezett hozzáférni a szükséges eszközökhöz; közismert többek között, hogy a 80-as évek végére ismeretlen eredetű centrifugákat kapott urándúsítás céljából. Sokan máig úgy vélik, hogy a segítség pakisztáni eredetű volt. Ezt támasztja alá, hogy 1987-ben Irán hosszú távú együttműködési megállapodást írt alá Pakisztánnal a nukleáris szférában.
Az 1990-es évektől Irán új együttműködésekbe kezdett, elsősorban Kínával és Oroszországgal. Kezdetnek hosszú távú nukleáris együttműködési megállapodást írt alá Pekinggel, melynek keretein belül a kínaiak egy 27 kW-os kisméretű reaktort hoztak létre Iránban. 1992-ben az orosz és iráni kormány megállapodott az atomenergia békés célú felhasználása terén folytatott együttműködésről, s az oroszok vállalták a Bushehrban félbe maradt erőmű befejezését. Ugyanebben az évben megkezdte működését az a kutatóközpont, melynek fő tevékenysége az urán lézeres dúsítására irányult.
Az évtized közepére már egyértelműen Oroszország játszotta a fő szerepet Irán nukleáris programjában, többek között azzal, hogy négy VVER-1000 típusú atomreaktort adott el Iránnak.
A feszültség világszerte nőtt Irán nukleáris programjával kapcsolatban, s egyre többen gyanakodtak arra, hogy a perzsa ország ambíciói közt az atom nem csak békés célú felhasználása is szerepel. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség 1991-ben végül ellenőrzést tartott az iráni nukleáris létesítményekben. A kedélyeket azonban nem nyugtatta meg a vizsgálat, főleg miután 1994-ben Irán meglebegtette a kilépési szándékát az Atomsorompó-szerződésből.
A kilencvenes években az USA egyértelmű szuperhatalomként gátolni tudta az iráni törekvéseket, az sem okozott különösebb nehézséget, hogy a Szovjetunió romjain búsuló, elgyengült orosz kormányt és a maitól még messze gyengébb gazdasági alapokon álló kínai vezetést megakadályozza Teherán nukleáris támogatásában. 1995-ben, először Jelcin tagadta meg hivatalosan az urándúsítási technológia és berendezések szállítását Iránba, 1997-ben pedig Kína jelentette be, hogy leállít minden futó nukleáris együttműködést Teheránnal. 1996-ban Irán végül aláírta (bár nem ratifikálta) az Átfogó nukleáris kísérleti tilalomról szóló szerződést (CTBT), mely minden környezetben betiltja az atomfegyverek kísérleti robbantásait, továbbá minden más nukleáris robbanást, legyen az polgári, vagy katonai célú.
Az iráni nukleáris fegyverprogram kérdése számos vakfoltot rejt magában, melyekre nehéz válaszokat, vagy egyértelmű tényeket találni. A 2000-es évektől különösen felfokozódtak az események az állítólagos iráni atomprogram miatt, többek között az Egyesült Államokban székelő iráni ellenzék hozott nyilvánosságra olyan dokumentumokat, melyek azt hívatottak alátámasztani, hogy Teherán titokban nukleáris létesítményeket épít. Irán, hogy megnyugtassa a nemzetközi közösséget, engedélyezte a NAÜ nagyobb fokú ellenőrzését az ország nukleáris folyamatai felett. Ennek legnagyobb áttörése az volt, hogy Irán beleegyezett abba, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség vizsgálódhasson a síita állam területén is.
Mindez azonban nem szüntette meg az aggodalmakat, elsősorban az USA és Izrael mutattak további bizalmatlanságot. Irán 2003-ban kezdeményezte a tárgyalások megkezdését a kérdésben Washingtonnal, az USA azonban ezeket visszautasította.
Az európai hatalmak nem csukták be teljesen Teherán előtt az ajtót, a németek, britek és franciák fontos eredményre jutottak ugyanebben az évben. A négyoldalú külügyminiszteri tárgyalások során a perzsa ország elsőként ismerte el, hogy az 1990-es évek elején titkos urándúsítási kísérleteket végzett. 2004-ben a négy fél aláírta a Párizsi Megállapodást, melyben Irán vállalta az urándúsítással és feldolgozással kapcsolatos összes tevékenység ideiglenes korlátozását. Az új megállapodás azonban nem hozta meg a várva várt sikert egyik fél számára sem. Az európaiak ajánlata szerint Irán tíz évre legalább le kellett volna állítsa urándúsítási tevékenységét, de Teherán ezt egyértelműen visszautasította, arra hivatkozva, hogy ez azt is megakadályozná, hogy az ország békés célú nukleáris tevékenységét fejlessze.
Miután Irán kijelentette, hogy nem hajlandó teljesíteni a korábban önkéntes alapon vállaltakat, a vita végül az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt kötött ki, s 2006. július 31-én elfogadták azt az 1696. számú határozatot, mely alapján Irán köteles egy hónapon belül beszüntetni mindennemű urándúsítással kapcsolatos tevékenységét. A határozat ellenére az iráni elnök augusztusban egy nehézvíz-előállító üzemet avatott fel ünnepélyes keretek közt a fővárostól észak-nyugatra található Arakban. Ezen kívül bejelentette más, új nukleáris létesítmények építését is. Mindez megindította a máig is tovagyűrűző szankciós folyamatokat, elsőként az ifjabb George Bush által vezetett Egyesült Államok szavazta meg azt a törvényt, mely lehetővé tette a gazdasági szankciók bevezetését azokkal az országokkal és személyekkel szemben, amelyek Iránt nukleáris programja fejlesztésében segítik. Ezt követően az ENSZ Biztonsági Tanácsa az 1737. számú határozattal életbe léptette a Teherán elleni szankciók első csokrát, ez alapján betiltották a nukleáris technológia Iránba történő átadását, továbbá befagyasztották azon jogi, vagy természetes személyek külföldi bankszámláit, melyek köthetők voltak Irán atomprogramjához.
A következő években a szankciók listája folyamatosan gyarapodott, ezek érintették a fegyverkereskedelem korlátozását, illetve a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok leépítését.
2006. július 31-én elfogadták azt az 1696. számú határozatot, mely alapján Irán köteles egy hónapon belül beszüntetni mindennemű urándúsítással kapcsolatos tevékenységét. (Fotó: Unsplash)
Ekkorra világossá vált, hogy az iráni nukleáris program kérdésköre túlmutat az európai hármak hatáskörén, ezért egy másik (nagyhatalmi) hármas is bekapcsolódott a megoldási folyamatokba; Kína, Oroszország és az USA. A szankciós politika mellett az Egyesült Államok rendkívül aktív támadásba lendült a kibertérben is az iráni atomprogram akadályozása végett. Ettől függetlenül világossá vált, hogy a tárgyalóasztalokhoz is vissza kell ülni, különösen amiatt, hogy Moszkva és Peking egyre kevésbé állt ki határozottan az iráni nukleáris program ellen.
2008-ban ennek egyik kézzelfogható jele volt, amikor az ENSZ BT nem tudott újabb szankciókat bevezetni Iránnal szemben az oroszok és a kínaiak vétója miatt.
2009-ben Teherán tájékoztatta a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséget egy újonnan épülő földalatti dúsítókomplexumról, annak helyét azonban nem árulta el. A pontos helyről végül az USA, Franciaország és Nagy-Britannia nyilatkozott később, továbbá Oroszországgal kiegészülve új, együttes üzemanyagcsere tervet javasoltak az iráni vezetésnek, akik ezt visszautasították. Egy évvel később az előbbi javaslattal sok tekintetben megegyező megállapodást írt alá Irán Brazíliával és Törökországgal, amit az elsőként kezdeményező országok nem néztek jó szemmel. Az újabb szankciókat (negyedik csomag) is tartalmazó ENSZ BT határozat elfogadásához pedig még az is megadta az egységet, hogy Teherán 19,75%-ra növelte urándúsítási szintjét. Mindehhez kiegészítő információ, hogy az atomerőművekben villamosenergia termelése céljából felhasznált urán esetén elegendő a 3-5%-os dúsítás.
A 2010-es évektől tovább fokozódott a feszültség Irán körül. Az Egyesült Államokban és az Európai Unió újabb szankciókat fogadott el Iránnal szemben. A szankciókon túl a kibertérben is komoly támadásokkal gátolták Teherán nukleáris törekvéseit az Egyesült Államokból (egy jelentősebb kibertámadás során – melynek elkövetője nem ismert – 15 nukleáris létesítményt ért kár), illetve elkezdődtek a mai napig is tartó hajtóvadászatok az iráni atomprogramban résztvevő, kulcsfontosságú személyek után. Mindeközben Irán tovább folytatta nukleáris tevékenységét, így 2011-ben végül használatba helyezték a régóta épülő Bushehr Atomerőművet. A 2012-es év elején pedig Fordoban beindították az ország második földalatti urándúsító létesítményét. Az Európai Unió ennek hatására azonnali olajembargót rendelt el Teheránnal szemben, és zárolta az Iráni Központi Bank európai bankokban vezetett számláit, ezt követően pedig akkor egyedülálló módon lekapcsolták a legnagyobb iráni bankokat a SWIFT nemzetközi fizetési rendszerből.
2012 tavaszán Isztambulban indultak újra a tárgyalások Irán és az 5+1 csoport között, majd Bagdadban és Moszkvában is folytatódtak. A 2010-es évektől az izraeli kormány is különösen megnövelte aktivitását a perzsa nukleáris program felderítésében és akadályozásában. 2012-ben Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök keményen nyilatkozott; ha Irán fegyverminőségűre dúsít és bombát hoz létre, Izrael csapást mér a perzsa országra. 2011-ben a NAÜ kiadott egy jelentést, amely az iráni atomfegyver-program leállításáról számolt be, azonban számos kérdés továbbra sem volt tisztázott.
2013-tól egyre súlyosabb deficit érte az iráni gazdaságot a kikiáltott nemzetközi szankciók miatt.
Mindezek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy újra induljanak a tárgyalások, s közeledjenek a felek egymáshoz. Az enyhülést segítette Hasszán Rohani megválasztása, aki az Iráni Iszlám Köztársaság hetedik elnökeként nyitottabb politikába kezdett a Nyugattal. 2013 második felére komoly eredményeket sikerült elérni egy hat hónapról szóló egyezmény aláírásával. Ennek alapján Irán teljesen megszünteti 20 százalékig dúsított uránkészletét, s azt is vállalja, hogy nem dúsít 5 százalék feletti uránt, továbbá leállítja nukleáris programjának további fejlesztését. Mindezért cserébe több szankció feloldását garantálták az amerikai és európai tárgyalópartnerek.
Kiemelt kép forrása: Unsplash
Erbszt Adrienn
