Bár a jelenlegi állás szerint a teljes béke Ukrajnában igencsak valószínűtlen, az ellentétek mérhetetlenül elmélyültek minden szinten. Ha a politika meg is egyezik, esetleg Trump nyomást gyakorol Zelenszkijre, hogy akassza fogasra harci pulóverét, Putyin pedig megelégszik az eddig elértekkel, még akkor is marad az egyszerű emberekbe beleoltott gyűlölet.
Egy kézfogás a nemzetközi sajtó színe előtt és egy memorandum ünnepélyes aláírása nem feledteti el a halottakat, a megsemmisült otthonokat, tönkre ment életeket.
Természetesen az idő enyhíthet a lobogó érzelmeken, ezt látjuk Grúzia és Oroszország közt is például, de közel sem álltak helyre a kapcsolatok, viszont nagyságrendben az orosz-ukrán háború kiterjedtebb minden tekintetben. Világos, hogy a béke a legjobb megoldás, a vérontás felfüggesztése, a pusztulás megállítása mindennél előrébb való. Ahogy mondani szokták, egy rossz béke is jobb, mint egy jó háború.
A világ a feje tetejére állt az elmúlt egy-két évtizedben, s ez nem feltétlenül az Ukrajnában dúló háború miatt történt, bár szorosan összefügg vele. Az a világrend, mely a hidegháborút lezárva kialakult a Szovjetunió szétesésével és bukásával, ahol az Egyesült Államok, szuperhatalommá nőtte ki magát, s egyedül foglalta el a világ trónusát, már nem volt működőképes. Amellett, hogy a megcsonkult orosz birodalom olyan irányítás alá került Putyin érkeztével, ami újra versenyhelyzetet teremtett a nagy riválissal egy-egy területen, néhány más szereplő is egyre hangosabban kopogtat az irányító terem ajtaján bebocsájtást várva a bent ülő amerikaiaktól.
Itt elsősorban Kínát és Indiát szükséges kiemelni, akik szerepe egyre jelentősebb a globális folyamatok alakulásában.
Előbbi már most is súlyos fejfájást okoz Washingtonnak, hiszen Peking tulajdonképpen az amerikaiaknak köszönhetően juthatott el arra a magaslatra, ami már veszélyes. De hát valamit valamiért, tudta az USA, hogy Kínával még meggyűlik majd a baja, amikor komoly gazdaságserkentő folyamatokat indított el a szegényes országban annak érdekében, hogy elválassza a Szovjetuniótól, s azt letaszítsa társuralkodói posztjáról. Akkor ez hosszú időre sikerült is, ám most újra szembe kell néznie Oroszországgal, de saját teremtményével is, Kínával, ráadásul jelenleg úgy tűnik, ők ketten jobban megértik egymást, mint az amerikaiakat.
Az ukrajnai háború nem okozója a világban bekövetkezett hatalmi változásoknak, hanem sokkal inkább eredménye, katalizátora, mely mindössze felgyorsította az amúgy is ránk váró folyamatokat.
Mindezt megértve világossá válik az is, hogy maga a béke esetleges megkötése nem fordítja vissza az eseményeket, s nem állítja vissza a 2000-es évek globális felépítését. Nem teszi semmissé az USA hibás közel-keleti politikáját Iraktól Afganisztánig, Szíriától az Arab Tavaszig, ahogy a globalizmus és liberalizmus sem lehet újra a vezetői pozíció fenntartásának eszköze. Kína sem állítja meg gazdasági, katonai, informatikai, pénzügyi és demográfiai fejlődését, ahogy Oroszország sem elégszik meg a nagy múltú, ámde meggyengült vén róka szerepével. Ez természetesen csak pár szösszenet abból a halmazból, mely a nagyhatalmak és középhatalmak közti évtizedes kölcsönhatásokból született.
Az, hogy a béke változtat-e bármit is az elmúlt években drasztikus átalakuláson átesett világon, erősen kérdéses. (Fotó: X / President of Russia)
Így tehát nem csoda, hogy a béke aktív közéleti témája erőteljes passzivitást vált ki a gazdasági és azon belül energetikai piacokból. Mondhatni közömbösek a tárgyalások kimenetelére, s ez is azt mutatja, hogy bolygónk pragmatikus szereplői alkalmazkodtak a világ új felépítéséhez, a friss energiapiaci körülményekhez, de legalábbis az irányvonalakat már látják, s ebben nem szerepel a visszaút. A 2022. február 24-én elindított orosz hadművelet Ukrajna ellen, ahogy már írtam felgyorsította az amúgy is bekövetkező történéseket a világban.
Egyértelmű volt, hogy Európa egészségtelenül függő szövetségi viszonya az Egyesült Államokkal nem fogja megtűrni a szoros orosz-európai kooperációkat, mely leginkább az energetikai szektorban eredményezett gyümölcsöző együttműködéseket mindkét fél számára, nézzük csak meg a német ipar orosz gázra épülő stabil fejlődését a mai stagnáló, vagy éppen romló állapotokhoz képest.
Törvényszerűen tereli be Európát az Egyesült Államok saját ernyője alá, azzal a hozzáállással, hogy ha már egy védelmi rendszerben, s egy politikai platformon vagyunk, akkor a gazdaságunkat is hangoljuk már amerikaira. Ugyanez a törekvés vette kezdetét a kínai-európai kapcsolatok fellazításában is, ám ez már keményebb dió, hiszen ha az orosz-európai kapcsolatok nyáriasra kötött lenge hálót alkotnak, akkor a kínai-európai kapcsolatok sűrűre szőtt pulóvert. Ennek felbontása komoly feladat, bár katalizátort itt is lehet találni, például Tajvan személyében, ez azonban Európától erősen távoli ügy Ukrajnához képest. Még törni kell az amerikai stratégáknak a fejüket, hogy megtalálják azt a gyújtóanyagot, ami fellazítja, akár elszakítja a szövevényes gazdasági és pénzügyi kapcsolatokat a két hatalom közt.
A piacok alkalmazkodtak az orosz-ukrán háború diktálta új törvényekhez, metódusokhoz, így a béke megkötésével nem igen kell arra számítanunk, hogy Európa újra importálja majd az orosz energiát. Legalábbis a 2022 előtti mennyiségekben. És ez nem Európának jó – ahogy arról meg akarnak minket győzni tévedhetetlen brüsszeli vezetőink – ez az Egyesült Államok nyeresége a háborúból. Mára olyan szerződések köttetnek Európa és az USA közt, melyek egyértelműen hosszú távú, majd minden versenytársat kizáró, energetikai együttműködésekről szólnak.
A legutóbbi Trump-von der Leyen paktum súlyos függőségi viszony kialakulását alapozta meg az amerikai energiahordozóktól, hiszen a vámalku keretein belül Európa beleegyezett abba, hogy hatalmas összegért – három éven keresztül évi 250 milliárd dollárért – vásároljon energiahordozókat az Egyesült Államoktól.
Ez a teljes európai energiakereskedelem hosszú távú átalakulását vonja maga után, amibe már nem fog beleférni az orosz energiahordozók markáns jelenléte. Ebből kifolyólag akár fel is lehet oldani a szankciókat, hiszen azok fennmaradására az ilyen és ehhez hasonló együttműködési szerződések jelentenek garanciát. Fontos kiemelni, hogy itt a nagy egészről van szó, az eddigi kivételek megmaradhatnak a jövőben is, mint Magyarország orosz földgázellátása, vagy éppen kőolaj importja. Ez valószínűleg a nagyok asztalán dől majd el.
A legutóbbi Trump-von der Leyen paktum súlyos függőségi viszony kialakulását alapozta meg az amerikai energiahordozóktól. (Fotó: The White House)
Azonban nem csak az európai energiapolitikát érintő nagyszabású változások miatt tűnik lehetetlennek, hogy újra visszatérjünk a 2022 előtti mennyiségekhez, vagy csak megközelítsük azokat. Az önállótlan európai politikai döntések eredményeképpen az orosz gazdaságot is súlyos csapás érte, ami azonnali és hatékony válaszokat követelt meg a Kremltől. Sokat beszélünk arról, hogy Európa mekkora függőségben volt az orosz energiahordozóktól, azonban arról már kevesebbet, hogy ez a függőségi viszony némileg kölcsönös, megléte sérülékennyé tette az orosz költségvetést is. Az európai diverzifikációs törekvések az oroszokra is rákényszerítették a diverzifikációt, ami mostanra egy rugalmasabb és biztonságosabb exportstruktúra kialakulását eredményezte Moszkva számára.
Az Európai Unió 2027-re az orosz energia teljes kivezetését tervezi elméletben.
Az orosz gáz a 2021-es 45%-hoz képest jelenleg az európai import mindössze 18%-át teszi ki, köszönhetően a cseppfolyósított földgázipar feltörekvésének, azonban az amerikaiakkal aláírt három éves energiahordozó vásárlási ütemterv ezt is várhatóan hamar visszaveti. Az LNG piacok amúgy is gyorsan bővülnek, folyamatosak az új szállítmányok az Egyesült Államokból, Katarból, Kanadából, Afrikából. Az Európai Unió Oroszországból származó olajimportja 30%-ról 3%-ra esett vissza, ennek visszafordítása sem tűnik megvalósíthatónak jó darabig, hiszen mint globális árucikkre, a kőolajra magas likviditás és kereskedési forgalom jellemző, továbbá számos alternatív fizikai útvonallal rendelkezik. A szinte teljes európai embargó miatt Moszkva átirányította a kőolaj kereskedelmét elsősorban Ázsia felé. Kína, India és Törökország jelentősen növelte orosz olaj behozatalát, a Nemzetközi Energiaügynökség számításai szerint az orosz olaj közel 80 százaléka megy már Ázsiába. A kínai és orosz olajpiac már kiépítette azt a kiterjedt vezeték-, tartályhajó- és biztosítóhálózatot, amely egyelőre sikeresen megkerüli az Oroszországgal, Venezuelával és Iránnal szembeni szankciókat.
A globális energiapiac alkalmazkodik az aktuális helyzethez, új ellátási láncok épülnek, s a vásárlók újra felosztása történik az árusok között. Egyszerűen fogalmazva ma az orosz olaj és gáz keletre, az amerikai meg nyugatra megy. Ahhoz, hogy Brüsszel és Moszkva újra tárgyaljon az energiakereskedelem visszaállításáról, az Európai Uniónak be kellene először is ismernie a szankciós politika kudarcát. Másodszor semmissé kellene tenniük a már megkötött új szerződéseket, és helyre kellene állítaniuk az energetikai infrastruktúrát.
Ilyen költségeket, választott bírósági pereket azonban valószínűleg senki sem vállalna egy ennyire bizonytalan és rossz szájízű üzlet nyélbe ütéséért.
Jól látható, hogy az energiapiacok egyre inkább alkalmazkodnak a geopolitikai történésekhez és egyre inkább közömbösek a hangos politikai csatározásokkal szemben. Ezt mutatják az egyre kisebb és rövidebb ideig tartó ár kilengések, és a gyors strukturális reakciók. Az ukrajnai béke valóban időszerű és lezárhat egy sötét fejezetet, de a gazdaságra és energiapiacra vajmi kevés hatással lesz. Az új valóság az energiapiacokon az Európa és Ázsia közötti versengés lesz az erőforrásokért.
Erbszt Adrienn
