Az amerikai elnök kártyáit ügyesen forgatja, partnereit és ellenségeit ugyanabban a bizonytalan feszültségben tartja fáradásig. Néha váratlanul lecsap egy légitámadással, vagy ellenkezőleg: egy békemegállapodással. Nyilatkozataival, ha régebben szürreálisnak és túlzónak is tűntek, ma nincs az az ország, aki ne foglalkozna.
Mindezt azokkal a lépésekkel érte el, amelyek azt hitetik el mindenkivel, hogy az Egyesült Államok előtt nincs lehetetlen, legyen szó nemzetközi jogról, országhatárok megváltoztatásáról, államok elfoglalásáról, szövetségek felbontásáról, vagy újak megkötéséről, ősellenségek közti béketeremtésről, vagy szövetségesek közti szembenállások felserkentéséről.
Ezzel a meglehetősen vehemens és zabolátlan magatartással ellenséget és barátot is egyaránt összezavar. Az Európai Unió már Ukrajnánál elvesztette a fonalat, de még Kína lassan hömpölygő habitusát is kínos tehetetlenségbe tereli időről-időre.
2026 még szinte el sem kezdődött, ám az Egyesült Államok másfél hét alatt egy évnyi történést zongorázott le Venezuela megtámadásával és az azt követő további fenyegetéseivel. (Fotó: The White House)
A kérdés azonban az, hogy mi a célja Trumpnak. Vajon az erődemonstráció ilyen mértékű kilengései nem valamiféle vergődésre utalnak egy olyan világhatalom részéről, aki óhatatlanul is észrevette napjának leáldozását? Elrémítés, időhúzás, menteni a menthetetlent? Kicsit olyan érzése van az embernek, mint amikor a sarokba szorult farkas mindenfelé kikap, hogy mentse eldőlt sorsú irháját.
Az világosan látszik az elmúlt évtized történéseiből, hogy az Egyesült Államok mint szuperhatalom egyre nehezebb helyzetbe kerül, hol önmagát sodorja nehéz helyzetbe, hol egyre erősödő és önállósuló vetélytársai fokozzák lejtmenetének dőlésszögét.
Az afganisztáni és szíriai kudarc, az orosz határ kitolódása, a kínai pénzügyi és infrastrukturális hódítás, és a hatalmasra duzzasztott államadósság csak néhány a jelentős tényezőkből, amelyek az amerikai álmot cserélik rémálmokkal teli, rideg fekhellyé. Most azonban Trump kiváló üzletemberként kockáztat; összezavart ellenfeleivel elhiteti, hogy Amerika bármit megtehet, bárkivel, bármikor, ehhez pedig megvannak a valós eszközei is, haderejével az élen.
Azonban a csak erővel fenntartott hatalmi pozíció hosszú távú működése erősen kérdéses.
A lényeges különbség nem Irak, Szíria, vagy Venezuela megtámadásának amerikai kivitelezésében van, hanem a szövetségi rendszerek alakultak át és a hatalmi pozíciók. Irak idejében Kínának még nem volt sok hozzátenni valója a nemzetközi folyamatokhoz, az Európai Unió pedig hűséges szövetségesként nem kérdőjelezte meg Washington döntéseit. Mostanra azonban ez megváltozott, már Szíria kapcsán is fordulatot láttunk például Kína és Oroszország esetében, utóbbi hadserege odavezénylésével terelte ki gyakorlatilag az országból mind az Iszlám Államot, mind a nyugati erőket. Venezuela kapcsán azonban nem látunk ujjongó, mindent jóváhagyó szövetségeseket az USA körül, még ha erre most nincs is feltétlenül szüksége.
Venezuela mindössze megerősítette a nyilvánvalót: a nemzetközi jog a hatalmasokra sem most, sem máskor nem vonatkozik, a legbefolyásosabb és legerősebb geopolitikai szereplők azt szabadon értelmezhetik. Erre látunk ma bőven példát szinte minden földrészen.
Venezuela megtámadása után a cowboy stílusban diktáló Washington több irányba is kifejezte már nemtetszését; Közép-Amerika, Kanada, Irán és Grönland is a fenyegetések célpontjai lettek. Stephen Miller, Trump egyik legbizalmasabb tanácsadója és a Fehér Ház politikai kabinetfőnöke fogalmazta meg az amerikai stratégia vezérfonalát; a CNN-nek adott interjújában arról beszélt, hogy a jelenlegi valóságban az erő és a hatalom irányít. Az elmúlt héten Donald Trump és az amerikai kormányzat több tagja is egy sor súlyos kijelentést tett Grönland hovatartozása kapcsán, ami igencsak nagy megdöbbenést okozott. Bár az amerikai elnök már korábban is célzott arra, hogy a hatalmas kiterjedésű sziget Európa és Amerika közt az amerikai érdeklődés különleges figyelmét élvezi, az utóbbi egy hétben elhangzott nyilatkozatok felgyorsíthatják az eseményeket.
Trump, Miller, Rubio is amellett, hogy megkérdőjelezték Dánia jogát Grönland felett, egyértelmű üzenetet küldtek a világnak, hogy a szigetre Washingtonnak fáj a foga.
Grönland Földünk legnagyobb szigete, mely Dánia fennhatósága alatt, mint autonóm terület működik. Az itt élők európai állampolgároknak minősülnek, akik számos kedvezményt kaptak a dán kormánytól. Többek között saját hatáskörbe kerültek természeti kincseik. A sziget a fémek mellett szénhidrogéneket és más ásványkincseket is bőségesen rejt magában; jelentős kőolaj, földgáz, lítium és urán tartalékokkal rendelkezik. Különösen hangsúlyt az utóbbi kap ma, amikor az uránfinomítás és bányászat ennyire orosz kézbe összepontosul, bár a dán hatóságok betiltották az uránbányászatot a szigeten.
Ami viszont stratégiailag még fontosabbá teszi Grönlandot, az az Északi-sark.
Politikai felosztása alapján az Északi-sark nyolc országhoz tartozik, ők az úgy nevezett Arktiszi Nyolcak: USA, Oroszország, Kanada, Norvégia, Finnország, Izland, Svédország és Grönland nyomán Dánia. Mindazonáltal ennél szűkebb körben születnek a legfontosabb döntések a térséget illetően; az Arktiszi Ötök azon országokat foglalja magába, akik rendelkeznek kijárattal az Északi-sarki-óceán felé: USA, Oroszország, Kanada, Norvégia és újfent Dánia. Az Arktika gazdag természeti kincsekben és erőforrásokban, beleértve a halakat, ásványokat, szénhidrogéneket. Geológiai tanulmányok szerint Földünk ásványkincseinek akár 20%-ka is a jégtakarók alatt rejtőzik.
A régió óriási energia és nemesfém tartalékokkal rendelkezik; a kutatók előzetes becslései szerint a világ felfedezetlen kőolajkészleteinek 13%-ka és földgázkészleteinek 30%-ka található a térségben. Egyes számítások szerint a sarkkörtől északra körülbelül 90 milliárd hordó olaj és 1670 ezermilliárd köbméter földgáz áll rendelkezésre. Az eddig ismeretlen jég alatti világ komoly tartalékokat rejteget, mely új erőforrásokkal ruházza fel az azt felfedező országot.
Nem véletlen, hogy mindhárom nagyhatalom – USA, Kína, Oroszország – egyre komolyabb figyelmet fordít a térségre.
Kína, aki földrajzilag egyáltalán nem tartozik a sarkvidéki nemzetek közé is szemet vetett a perspektivikus energiaforrásokra, ásványi kincsekre és új logisztikai lehetőségekre. Peking számára nagyszerű lehetőség lenne, ha betehetné a lábát a zord sarkvidékre – még ha területileg nincs is rá jogalapja. Számára ez nemzetbiztonsági kérdés, hiszen ha kimarad a sarki területek felosztásából, energiafüggősége még inkább nőni fog Oroszországtól és az Egyesült Államoktól. Ennek elérése érdekében komoly pénzügyi befektetésekkel rendelkezik számos térségbeli orosz projektben, illetve nagyon komoly jelenlétet épített ki Grönlandon is.
A kínai ambíciók, illetve a világgazdaságban és más területeken mutatott, Amerikára igencsak veszélyes térhódítási folyamatok miatt nem csoda, hogy az Északi-sark az USA stratégiai aggodalmai középpontjába került.
Oroszország északi területein legfeljebb szankciókkal nyomhatja vissza az kínai befektetői kedvet, Grönlandon azonban nagyobb mozgástere van, és az világosan látszik, hogy innen páros lábbal kívánja kiebrudalni a kínaiakat. Az is világos Washington számára, hogy ebben határozott állásfoglalásra nem számíthat nem hogy Dániától, még Európától sem. Tulajdonképpen amerikai szempontból érthető, hogy a meglehetősen tesze-tosza európai politikai elitre nem bízhatja egy ennyire súlyos kérdés megoldását.
Az Európai Unió egyre kínosabb világpolitikai helyzetében, amikor már nem csak létező és nem létező ellenségeivel kell megküzdjön, hanem szövetségeseivel is – legyenek azok kívül, vagy belül – megint a semmitmondó, politikai nyilatkozatokban tud csak hinni. Ráadásul most az ellenfél a világ legerősebb haderejével, politikai, gazdasági, energetikai és technológiai befolyásával rendelkező Egyesült Államok, aki mellesleg az elmúlt évtizedekben módszeresen elérte, hogy az öreg földrész óriási függőségebe kerüljön tőle.
Ráadásul az USA olyan viszályt szított Európa és a vele esetleg összeálló riválisok között – például Oroszország (Ukrajna) és Nagy-Britannia (BREXIT) – hogy most már magabiztosan garázdálkodhat saját akarata szerint.
A legvalószínűbb Grönland jövője szempontjából, hogy valamilyen formában az Egyesült Államok fennhatósága alá fog kerülni, katonai beavatkozásra azonban meglehetősen kicsi az esély. És nem azért, mert Dánia NATO tag, s emiatt az egész észak-atlanti szövetség sorsa kérdésessé válna, hiszen tudjuk az új Nemzetbiztonsági Stratégia alapján, hogy mennyit ér Donald Trumpnak a NATO. A hadsereg bevetését nem is a nemzetközi jog figyelembe vétele akadályozza.
A katonai akció éppen az olyan váratlan és letaglózó lépések miatt nem valószínű, hogy megvalósul, mint a venezuelai hadművelet.
Kellő zavart és félelmet eredményeznek ezek az uniós országokban, s a rettegés az esetleges amerikai támadástól a mihamarabbi megállapodás felé fogja terelni Európát. Nem is tehet mást, Oroszország kelet felől liheg a nyakában, míg energiaellátása elsősorban az Egyesült Államoktól függ, ahogy biztonsága is. Nincsenek szövetségesei, s valljuk meg őszintén Grönland kissé túl nagy érték tényleg egy még Európában is súlytalan Dániának. Legalább lenne az EU központi fennhatósága alatt. Az, hogy az USA hivatalosan is megkérdőjelezte Dánia jogát Grönlandhoz a mai geopolitikai feszültségben, érthető. Grönlandon nem dánok élnek, a sziget nem a partjainál van, arra hivatkozni, hogy valaha dán gyarmat volt, pedig nem túl divatos manapság.
Az Egyesült Államoknak egy független Grönland, vagy csak névleges dán fennhatóság is megfelelőbb lenne az ő irányítása alatt, mondjuk egy szabad társulási megállapodás kereteiben. A Trump kormány gyaníthatóan jelentős amerikai befektetéseket, pénzügyi támogatás és biztonsági garanciákat ígér majd Grönlandnak a sziget feletti ellenőrzésért cserébe. Ezzel pedig Dániának nehéz lesz versenybe szállnia, ahogy Trump megjegyezte ironikusan Dánia erőfeszítései Grönland nemzetbiztonságának megerősítésére kifulladnak abban, hogy újabb kutyaszánokat küldenek a szigetre.
Az Európai Unió hibás geopolitikai stratégiája és gazdaságpolitikája miatt egyre súlyosabb veszteségeket halmoz fel, s a listát valószínűleg Grönland elvesztésével folytathatja, ráadásul úgy, hogy annak természeti kincseit ki sem aknázta.
Pedig valljuk meg őszintén igencsak szüksége lenne rá. Mindezzel pedig egyre távolabb kerül a világpolitikát alakító bennfentesek tárgylóasztalától.
Kiemelt kép forrása: The White House
Erbszt Adrienn
