Felmerül a kérdés, hogy vajon mi a célja Irán ilyen szintű ledózerolásának? Az eddig be nem bizonyított nukleáris fegyver gyanúja? Ilyet már láttunk az iraki vegyi fegyverek esetében is. Talán a terrorszervezetek finanszírozása? Ez is volt már ok az USA afganisztáni háborújakor. Ellenszegülő elnök? Nincs új a nap alatt: Szaddám, Kadhafi, Maduro és a többi.
Igen lehet, hogy ez az oka, vagy ez is az oka, de van valami, ami közös nevezőre hozza az USA közelmúltbeli geopolitikai kicsapásait: Kína.
Venezuela olajjal látja el a sárkányt, aki számos befektetéssel terjeszkedik Latin-Amerikában, mindez destabilizálja az USA helyzetét a kontinens déli fertályában. Grönland kijutási lehetőség Peking számára a régóta áhított Északi-sarkra, ami a nagyok geopolitikai játszmáinak legújabb színtere, ráadásul mérhetetlen mennyiségű nyersanyaggal és természeti erőforrással rendelkezik.
E tekintetből még többet tud a Közel-Kelet; Kína legnagyobb olaj beszállítói között találjuk véletlenül pont Szaúd-Arábiát, Iránt, Irakot, Ománt, és az Egyesült Arab Emírségeket, akik a teljes import kb. 50%-át adják együttesen.
Cseppfolyósított földgáz tekintetében sem szerénykednek az adatok, Katar az egyik legdinamikusabban növekvő beszállítója.
Van valami, ami közös nevezőre hozza az USA közelmúltbeli geopolitikai kicsapásait: Kína. (Fotó: The White House)
A fenti logika alapján felkészül Oroszország, Türkmenisztán, Kazahsztán és Mianmar, mint legnagyobb vezetékes földgázszállítók; Ausztrália, Oroszország, Indonézia, Malajzia LNG szállítók; továbbá Brazília, Angola és Oroszország, mint maradék legnagyobb olaj beszállítói Kínának.
Ezek az országok igencsak feszenghetnek a legnagyobb kínai beszállítók listáján, sejtik, hogy ma – amikor az amerikai vezetés sorra fejezi le ezeket az országokat – nem előnyös itt tartózkodniuk.
Minden esetre a következő egynéhány évben szegezzük szemünket rájuk, vajon lesz-e következő skalpja az amerikaiak Kína energiaellátásának ellehetetlenítésére szolgáló műveleteinek?
Moszkva helyzete egészen különleges a felsoroltak közül. Bár az amerikai külpolitika súlyos csapásokat idézett számára elő az elmúlt évtizedekben országon belül és a határok mentén egyaránt, mégis most profitálhat belőle.
Annak ellenére, hogy az oroszok kapva kaptak az amerikaiak bosszantásán Venezuela vagy éppen Irán támogatása kapcsán, mégis a kettő kiiktatása markáns bevételi többletet jelent neki a kőolaj piacon.
Ráadásul a fogyatkozó kínai beszállítók hatására az eddig komoly kedvezményekkel, szinte a kínaiakra rátukmált orosz fosszilis energiahordozók is visszatérhetnek a megtérülő kategóriába. Meglátjuk, de most nagyon úgy néz ki a helyzet, hogy egy közös ügy mentén mozog a két hatalom. Az USA felmérte, hogy Oroszország úgysem tudja megközelíteni világvezetői pozícióját, míg Kína veszélyesen a nyomában jár.
Azonban Kínát Oroszországgal együtt, egy szövetségben legyőzni lehetetlen, túl sok minden van a tarsolyukban, egyszerre a kettővel megküzdeni, pláne ha még össze is tartanak, veszett fejsze nyele.
Az amerikai-orosz érdekek egy jelentős része és a köztük kimondatlan szénhidrogén-koalíció teljesen ellentétes a kínai zöld uradalom feltörésével, vagyis vissza kell nyesni Peking önállósodási folyamatait, ha még lehet. De vajon lehet?
Kínát Oroszországgal együtt, egy szövetségben legyőzni lehetetlen, túl sok minden van a tarsolyukban, egyszerre a kettővel megküzdeni, pláne ha még össze is tartanak, veszett fejsze nyele. (Fotó: Kreml)
Sok tekintetben nem, Kína óriási ütemben fejlődik számos területen – technológia, megújuló energia, digitalizáció, haderő, pénzügyi szektor, nemzetközi befektetések – de egy valamiben még nem tud egy jó darabig a saját lábára állni, mégpedig az energiaellátásában.
A zöld átmenet hátralévő évtizedeiben jelentősen rászorul a gáz, olaj és szénimportra, hiszen ennek köszönheti nagyszabású fejlődését.
Itt van lehetőség őt, ha nem is megállítani, de jelentősen fékezni. A felsorolt országok esetleges eszkalálása további lehetőség az USA számára, de erős ütőkártyának még megmarad Tajvan és a belső etnikai feszültségek provokálás – Tibet és Belső-Mongólia.
Talán kijelenthetjük, hogy nincs semmi meglepő az olaj és gázárak hirtelen megugrásában, hiszen a nyersanyagpiacok mindig is érzékenyen reagáltak a háborúkra, illetve a szállítási útvonalak bizonytalanságaira.
A kérdés most nem is az, hogy miért ugrott meg a szénhidrogének ára, hanem inkább az; meddig tart mindez, illetve tud-e a piac alkalmazkodni ehhez.
Jelenleg a legnagyobb kockázatot a Hormuzi-szoroson keresztüli szállítás ellehetetlenítése és a térségbeli energetikai infrastruktúra sérülései jelentik. A konfliktus első gazdasági hatása az olajárak gyors emelkedése volt, a Brent ára rövid idő alatt körülbelül tíz százalékkal nőtt: egy hónappal korábban még 68 dollár körül mozgott hordónként, míg a konfliktus idején már 85 dollár fölé emelkedett. Ez az érték azonban egyelőre nem kirívó, 2024 nyarán is tapasztalhattunk ilyen árakat.
Globális válságra akkor számíthatunk elsősorba, ha a 100 dollár fölé emelkedett olaj tartóssá válik.
Azonban a tartósan magas ár olyan világgazdasági válságot von maga után, ami már nem kedvező a megmaradt olaj és gázexportőröknek sem, hiszen előbb utóbb nem lesz elegendő vevőjük. Washingtonnak és Moszkvának is az az ideális forgatókönyv, ha Irán, Venezuela és az Öbölmenti államok kiesnek egy időre az exportőr országok közül, és az árak beállnak egy magasabb, de még megfizethető szintre. Ennek a célnak megfelel az iráni háború, mely magával hozza a szállítási útvonalak ellehetetlenülését és az arab országok energetikai infrastruktúrájának lerombolását.
Az érintett közel-keleti országok és Venezuela együttesen a világ olajkereskedelmének nagyjából 35%-át adják, míg a gázkereskedelemnek közel 30%-át. Jelentős számok ezek, és mind Amerika, mind Oroszország rendelkezik elég szénhidrogén tartalékkal ahhoz, hogy pótolja a világkereskedelemből kiesett mennyiségeket.
A kínai gazdaság jelentős függése a Közel-Keletről érkező olaj- és gázáramlásoktól, azt feltételezi, hogy az egész káosz elsősorban Kína geoökonómiai pozícióinak meggyengítéséről szól. A Trump kormányzat lépéseiből úgy tűnik, ez az Egyesült Államok számára a legfontosabb, minden más csupán járulékos következmény, még ha káros is. Mindez megmagyarázza azt is, hogy miért nem látunk Washington részéről világos terveket Irán jövőjével kapcsolatban?
Kiemelt kép forrása: The White House
Erbszt Adrienn
