Az Egyesült Államok és Irán közötti konfliktus lezárására tett tűzszüneti kísérlet inkább stratégiai patthelyzetként értelmezhető, semmint bármelyik fél világos győzelemként. Nehéz nyertesekről és vesztesekről beszélni, hiszen Irán nem vallott kudarcot, de az USA sem győzött. Bár az Egyesült Államok katonai és gazdasági fölényt élvez, Irán – extrém nyomás alatt is – megőrizte politikai rendszerének stabilitását és képes maradt válaszcsapásokra is, ami jelentős eredmény, ám ez nem szimmetriát, nem győzelmet, hanem csupán a vereség elkerülését jelenti egy aszimmetrikus erőviszonyban.

Részleges sikerek és veszteségek mindkét oldalon

A perzsa államot súlyos veszteségek érték, beleértve a haditengerészet, a légierő és a kulcsfontosságú katonai célpontok szinte teljes megsemmisülését, ahogy komoly károk keletkeztek az energetikai és polgári infrastruktúra számos pontján is.

Az iráni nukleáris program fennmaradása körüli viták intenzívek, ugyanakkor a program valódi állapota és jövőbeli kilátásai továbbra is bizonytalanok.

A múlt nyári és a jelenlegi légicsapások következtében egyértelműen célirányos támadások érték, ráadásul az sem világos, hogy a dúsított urán hol található jelenleg: Oroszországban, más országban, titkos földalatti bázisokon vagy a romok alatt? Ami biztos, hogy elvi szinten Teherán még mindig nem mondott le a nukleáris program folytatásáról.

Az viszont már egyértelműbb, hogy az amerikaiak szemét szúró rakétaprogramok, valamint a helyi proxy-haderők támogatása továbbra is zajlik, sőt az iráni hadviselés mozgatórugói a jelenlegi konfliktusban is.

Az amerikai narratíva részleges sikereket hangsúlyoz, a távolba veszett teljeskörű célok visszaismétlése helyett. A nukleáris és katonai képességek jelentős visszavetése a teljes megsemmisítés helyett; a rezsim gyengülése a teljes megdöntés helyett; és a Hormuzi-szoros részleges megnyitása is sikerként van elkönyvelve, pedig a háború előtt teljes nyitottságban és vámmentesen üzemelt.

Mindazonáltal a háború folytatása egyre nagyobb kockázatot jelent gazdasági, politikai és katonai szempontból is mindkét félnek (USA, Irán).

Természetesen az előnyök is ott vannak a másik mérlegtálcán: magasabb eladási árak az olaj és gázpiacon, kiszolgáltatottabb vevők, a piacokról kiiktatott riválisok, háttérbe szorult nagyhatalmak. És ezek nem csak Amerikának kedveznek.

Az USA–Irán–Izrael konfliktusban létrejött igencsak múlékony tűzszünet papíron a harcok átmeneti megszakítását jelenti, valójában azonban az ellenfelek továbbra is fenyegető pozícióban maradnak. Izrael, bár formálisan támogatja a tűzszünetet, folytatja a Libanon elleni légicsapásokat, Irán viszont nem hajlandó lemondani nukleáris programjáról, és az Egyesült Államokkal egyetemben bármikor képes újabb katonai fellépésre.

A nagydobbal kihirdetett Hormuzi-szoros újra nyitása részleges és bizonytalan, a tényleges szállítási aktivitás továbbra is korlátozott, emiatt a globális olaj- és gázszállítás bizonytalansága, valamint a geopolitikai kockázatok fenntartják a piacokon az óvatosságot.

Az instabil tűzszünet a konfliktust valószínűleg csak új szakaszba hivatott áttolni, ami lehet enyhülés, de lehet eszkaláció is. Ha az ukrán-orosz tűzszünet annak idején borotvaélen táncolt, akkor az iráni-amerikai-izraeli alatt még borotva sincs, csak a légüres tér.

A perzsa államot súlyos veszteségek érték, beleértve a haditengerészet, a légierő és a kulcsfontosságú katonai célpontok szinte teljes megsemmisülését, ahogy komoly károk keletkeztek az energetikai és polgári infrastruktúra számos pontján is. (Fotó: The White House)

Irán a felszín, mögötte a globális átrendeződés

Washington számára a konfliktus lezárása főként nem a tényleges katonai eredményekről szól, hanem sokkal inkább arról, hogy mikor és hogyan lehet politikailag úgy lezárni ezt a háborút, hogy azt odahaza, a félidős választások előtti időszakban győzelemként lehessen tovább kürtölni.

A valóságban a kulcscélok – Irán nukleáris programjának felszámolása, a rezsimváltás és a proxy-haderők felszámolása – nem teljesültek. Ugyanakkor felvethető, hogy a Fehér Háznak ennél sokkal szerteágazóbb és hosszabb távú stratégiai céljai lehettek ezzel a háborúval.

Az USA belpolitikai helyzetére nagy hatást gyakorol az iráni háború, de magára az Egyesült Államokra is vajon? A Közel-Kelet az amerikai stratégiai prioritások rangsorában az indiai-csendes-óceáni térség, Európa és a nyugati félteke mögött helyezkedik el. Ez azt jelenti, hogy a Perzsa-öbölben gerjesztett folyamatok valamilyen módon kell, hogy az első háromra is hassanak, különben a fontosabb céloktól von el erőforrásokat.

A Közel-Kelet destabilizálása pedig valóban súlyos hatást gyakorol Ázsia és Európa ellátásbiztonságára: az energiahordozók elérhetőségének bizonytalansága a gazdaság minden területére rosszul hat, ráadásul a térségből származó nagy mennyiségű műtrágya alapanyag az élelmiszeripart, a hélium hiány pedig a digitális ipart károsítja. Mindezen nyersanyagok mágnása pedig az Egyesült Államok is.

Térfélcsere amerikai és orosz módra?

Világosan kirajzolódik, hogy a globális energiarendszer – ezen keresztül a világ is – fokozatos átalakuláson megy keresztül. Az USA egyre inkább dominálja a fosszilis piacot, mögötte pedig mind biztatóbb lehetőségeket kapva tör föl Moszkva az eddigi számkivetettségből.

A Perzsa-öböl konfliktusa új és nagyszerű lehetőségeket teremt Oroszország számára, de természetesen csak az USA dominanciájának elfogadása révén.

A magas olajárak és az ellátási bizonytalanság Moszkva stratégiai szerepét erősíti több térségben is. Kína és India kénytelen ma a már nem is olyan olcsó orosz energiahordozókra, műtrágyára és héliumra építeni gazdasága egy részét, ami létfontosságú stratégiai partnerré teszi őt Ázsiában. Hasonló a helyzet az Egyesült Államokkal az oroszoktól és araboktól megüresedett Európában.

Összességében a Közel-Kelet helyzete továbbra is feszült, tűzszünet ide vagy oda.

Ma bármelyik oldalról, bármi lehetséges, csak a tartós teljes béke nem. A geopolitikai és energiapolitikai viszonyok viszont lépcsőzetes és jólszervezett átrendeződést mutatnak a kétpólusú világrend visszaállítására, egy domináns (USA) és egy ennek alárendelt (Oroszország) részvételével. Ebben a rendszerben pedig nincs helye egy erős Kínának, Európának vagy Indiának. Ukrajna, Irán, Venezuela, Grönland, a NATO és az ENSZ presztízscsökkenése és számos más, jelenleg zajló globális változás mind csupán mozaikdarabjai annak a nagyobb stratégiai képnek, amelyet a világ e két meghatározó hatalma akarhat. Ezek a tényezők a kétpólusú rendszer jelenkori konszolidációját szolgálják. A nagyok tervei köré rendeződve, a felsorolt elemek csak résztvevők a stratégia kibontakozásában, nem pedig a cselekmény irányítói. Kérdés, hogy Kína és Európa beérik-e a statisztaszereppel, vagy maguknak is igényelnek reflektorfényt a világ új rendjének formálásában?

Kiemelt kép forrása: Kreml / The White House