A Svájcban lezajlott legutóbbi tárgyalási forduló és az azt követő ideiglenes megállapodások azt a képet láttatják, hogy Irán a korábbi évtizedekhez képest új pozícióba is kerülhet. Teherán az eddig szankciókkal sújtott, elszigetelt „fekete bárány” szerepből egy olyan aktív szereplővé léphet elő, amely immár a nemzetközi olajkereskedelmi rendszer alakításában is meghatározó befolyással bír. Ráadásul mindezt úgy érte el, hogy politikai irányvonalát és kormányzati struktúráját sem kellett megváltoztatnia, ugyanakkor mindez rendkívül súlyos áldozatokkal járt, mind emberéletekben, mind pedig a háború okozta gazdasági és infrastrukturális károk tekintetében.
Tagadhatatlan, hogy a konfliktus súlyos veszteségeket okozott Iránnak: sérült infrastruktúrák, jelentős gazdasági károk, valamint az állami és katonai struktúrák meggyengülése. Ugyanakkor az ország – több más közel-keleti állammal ellentétben – nem omlott össze, sőt megőrizte működését és önrendelkezését. Fogalmazhatunk úgy is, hogy kiállta a próbát.
Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok és Izrael viszonylag csekély közvetlen háborús veszteségről számolhat be, ugyanakkor az eredeti katonai és politikai célkitűzések teljes körű megvalósítása elmaradt. Ennek fényében a tűzszünet nem tekinthető amerikai–izraeli győzelemnek, sokkal inkább egy kompromisszumos, több bizonytalanságot és nyitott kérdést maga után hagyó lezárásként értelmezhető.
A napokban megkezdődött amerikai–iráni tárgyalási folyamat nem pusztán egy regionális konfliktus lezárásának kísérlete, hanem egy szélesebb, a világgazdaság és a geopolitikai erőviszonyok újrarendeződését is érintő fordulópont. (Fotó: The White House)
Az egyik legfontosabb változás várhatóan az olajpiac szerkezetében figyelhető majd meg. A korábbi modellben az árakat elsősorban a kitermelési kapacitások, az OPEC döntései és a kereslet–kínálat egyensúlya határozta meg. A háború kitörésével azonban olyan szűk keresztmetszetek váltak jelentős ár befolyásoló tényezőkké, mint az energiaszállítási útvonalak, illetve a szállítóhajók és rakományok biztonsága. A tengeri forgalom részleges helyreállítása, a blokád feloldása és a tankerforgalom növekedése mind arra utaló jelek, hogy a felek legalább ideiglenesen a deeszkaláció irányába mozdultak.
Ugyanakkor a szoros ellenőrzése továbbra is fontos vitapont. Az Öböl-államok számára ez az energiaexport életbevágó útvonala, Irán számára pedig potenciális nyomásgyakorlási eszköz, amely markáns geopolitikai és regionális súlyt biztosít a számára.
A mindenkit izgató kérdés a megállapodások fényében így nem csoda, hogy a Hormuzi-szoros jövője, amelyen keresztül halad át a világ olajkereskedelmének jelentős része. Az itt kereskedők – beleértve vevőket és eladókat egyaránt – azt szeretnék tudni, ki ellenőrzi majd a szorost és milyen feltételek mellett lehet majd rajta áthaladni. Irán e tekintetben kulcsfontosságú pozícióba került: nem csupán kitermelő országként, hanem olyan stratégiai szereplőként is jelen van, amely képes közvetlenül befolyásolni az energiaárakat a tengeri forgalom és a tranzitbiztonság révén. Ez pedig komoly aggodalmakat váltott ki a Perzsa-öböl többi szénhidrogén-exportra szakosodott országából. Ráadásul Irán a tranzitdíjak és egyéb bevételek révén, hosszabb távon gyengítheti Szaúd-Arábia hagyományos, OPEC-en belüli ármeghatározó szerepét is, mivel a súlypont az eddigi kitermelésről a szállítási lánc feletti kontroll irányába tolódik.
Különösen figyelemre méltó az amerikai vezetés szankciós politikájának szokatlan rugalmassága: az elmúlt időszakban több alkalommal is ideiglenes mentességet vagy feloldást biztosított olyan államok számára is, amelyekkel szemben korábban kemény gazdasági nyomásgyakorlást alkalmazott – legyen szó Oroszországról vagy éppen Iránról.
A háborús konfrontáció és a médiában zajló éles retorika árnyékában egyfajta meglepő együttműködés rajzolódik ki Washington és Teherán között.
Ez a kettősség azért is szokatlan, mert az Egyesült Államok korábban inkább a teljes izoláció eszközével élt az általa ellenségesnek minősített államokkal szemben, amely nemcsak gazdasági, hanem sok esetben kulturális és sportkapcsolatokra is kiterjedt. Ma azonban Irán még az amerikai szervezésű labdarúgó világbajnokságon is játszhat. Hogy mik vannak? Tehetnénk fel a kérdést például a legutóbbi Olimpia tapasztalataira hagyatkozva. Egy ideje Amerika szelektív, időszakos „feloldozásokra” épülő rendszerrel működik, amelyben geopolitikai érdekei időnként felülírják a teljes elszigetelés logikáját.
A jelenlegi megállapodási folyamat részeként az Egyesült Államok időszakosan felfüggesztette az Irán elleni szankciók egy részét, különösen az olajexport területén. Ez rövid távon levegőhöz juttatja Teheránt, de a rendszer természetesen feltételekhez kötött: Irán tárgyalásokhoz való hozzáállásán múlik.
A felek egy 60 napos ütemtervet is rögzítettek a végleges megállapodás kidolgozására, miközben a nukleáris kérdés továbbra is a legmélyebb törésvonal marad.
Az Egyesült Államok ellenőrizhető korlátozásokat akar, míg Irán szuverenitási kérdésként kezeli programját, és vitatja a nemzetközi ellenőrzés egyes elemeit. Teherán továbbra is azt állítja, hogy a békés atom híve, és ragaszkodik ehhez való jogához.
A vita egyik alapvető furcsasága, hogyha Iránnak valóban nem volt és nincs is tényleges szándéka atomfegyver előállítására, akkor az Egyesült Államok számára viszonylag könnyen kezelhetővé válik a konfliktus lezárása. Ebben az esetben ugyanis nem kell egy valós, bizonyított fegyverkezési programot felszámolni vagy visszafordítani, hanem elegendő „rögzíteni” azt a politikai állítást, hogy ha volt is ilyen törekvés, az most az állítólag ezt célzó bombázásokkal és a megállapodással lezártnak tekinthető. Így a felek lényegében ugyanarról beszélnek két külön narratívában: az egyik oldal szerint volt fenyegetés, a másik szerint nem, de egy a lényeg most már vagy így, vagy úgy, de nincs. A békés atomprogram – amit réges-régen még az USA indított el Iránban – talán visszatérhet egyszer, akár washingtoni ernyő alatt.
A háború, amelyet senki sem nyert meg. (Fotó: The White House)
Az Öböl-menti államok – köztük Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Katar és Bahrein – ahogy korábban az amerikai hadművelet elindításához, úgy a béketárgyalásokhoz is ambivalensen viszonyulnak. Miközben hivatalosan támogatják a diplomáciát, belső szinten több aggodalom is megjelent.
A legfontosabb félelmeik az Iránnal kapcsolatos megállapodásban három fő témára bonthatók: egyrészt attól tartanak, hogy a szankciók enyhítése révén Irán gazdaságilag és politikailag is megerősödik a térségen belül.
Másrészt komoly aggodalom övezi a ballisztikus rakétaprogram korlátozatlanságát, amely veszélyeztetheti ezen államok stabilitását. Harmadrészt pedig ellenérzéseket váltott ki az az egyelőre nem megerősített 300 milliárd dolláros tétel, amely pénzügyi alap Irán újjáépítését és gazdasági stabilizálását szolgálná. A környező arab országok ezt kockázatos lépésnek tartják, mert attól tartanak, hogy a pénzügyi segítség hozzájárulhat az Iránhoz köthető proxy-hálózatok újjáéledéséhez, vagyis az általa támogatott regionális milíciák megerősödéséhez a Közel-Keleten.
A tárgyalási folyamatok az így is megpróbáltatásokat megélő amerikai–izraeli viszonyt is érzékenyen érinti. A korábbi szoros, szinte feltétel nélküli együttműködést nyilvános viták váltják fel Donald Trump és Benjamin Netanjahu között, különösen a háború lezárásának módja és Irán jövőbeni szerepe kapcsán. Izrael attól tart, hogy a megállapodás megerősíti Teheránt, miközben az Egyesült Államokban is csökken az Izrael iránti automatikus politikai támogatás, különösen a fiatal republikánus szavazók körében, egy Pew-felmérés szerint már 57%-a a megkérdezetteknek kedvezőtlenül vélekedik Izraelről.
A Trump óta igencsak hektikus amerikai-iráni iszony-viszonyt felmérve a jelenlegi helyzet sem tekinthető biztos békének, ahogy egyértelmű győztesekről és vesztesekről sem beszélhetünk.
Sokkal inkább egy átmeneti állapot körvonalazódik, amelyben a nyílt katonai konfliktust remélhetőleg a diplomáciai egyeztetések váltják majd fel. Egy dolog azonban biztos: az Egyesült Államok továbbra is meghatározó szereplő marad a Közel-Keleten, miközben Iránnak és Izraelnek továbbra is együtt kell léteznie a Perzsa-öböl és a Levante térségének törékeny erőegyensúlyában.
Kiemelt kép forrása: The White House
Erbszt Adrienn
