Az Egyesült Államok és Irán közötti újabb konfliktus szinte már meglepő lenne, ha nem következne be. Trump jelenlegi elnöki ciklusában gyakorlatilag teljesen elvesztette szavainak hitelességét: annyiszor tett fennkölt, békét hozó ígéreteket Ukrajnával és a Közel-Kelettel kapcsolatban, hogy talán már ő maga – egyetlenként – el is hiszi őket. Mindenki más szemében azonban egy egyre hitelteltelenebb, összevissza puffogtató amerikai elnök benyomását kelti.
Ha a célja a világ összezavarása, akkor ez sikerült, azonban, közben az Egyesült Államok lassan elveszíti azt a globális erkölcscsősz szerepet, amelyet az elmúlt száz évben épített fel magának. A világ rendőréből a világ önkényes rendfenntartójává válik még saját szövetségesei szemében is.
Várható volt, hogy a fél évszázada ellenálló iráni vezetés és az amerikai-izraeli koalíció között fennálló súlyos ellentétek egyhamar nem oldódnak meg a tárgyalóasztaloknál. Washington és Teherán kölcsönösen egymást tekinti a Közel-Kelet legnagyobb biztonsági kockázatának, miközben a konfliktusuk következményei messze túlmutatnak Irán határain. Az természetesen elvitathatatlan, hogy a perzsa állam súlyos veszteségekkel szembesül nap, mint nap, hiszen a háború és a szankciók miatt az iráni gazdaság súlyos válságban tengődik. Mindazonáltal globális szinten ennek a szembenállásnak a gazdasági és politikai következményeit éppen Washington legnagyobb riválisai, Kína és az Európai Unió szenvedik meg. A legkényelmetlenebb kérdés így az, hogy ha Washington célja valóban Irán térdre kényszerítése volt, akkor miért éppen Európa és Ázsia fizeti meg ennek az árát?
Ha Washington célja valóban Irán térdre kényszerítése volt, akkor miért éppen Európa és Ázsia fizeti meg ennek az árát? (Fotó: The White House)
Június végén még úgy tűnt, hogy Washington és Teherán egy részleges kompromisszum felé mozdulhat; az Egyesült Államok bizonyos feltételek mellett engedélyezte az iráni olajexport folytatását, Irán pedig enyhítette a Hormuzi-szoros körüli korlátozásokat. Mindez azonban tiszavirág életűnek bizonyult. A megnyugodni sem tudó fegyverek akkor kerültek újra kézbe, amikor Irán támadásokat hajtott végre a Hormuzi-szorosban közlekedő kereskedelmi hajók ellen.
Washington állítása szerint az iráni erők többek között egy katari és egy szaúdi érdekeltségű tartályhajót támadtak meg. Teherán ezzel szemben azzal hárított, hogy fellépése mindössze válasz volt az Egyesült Államok Iránt sújtó katonai akcióira.
Az amerikai Központi Parancsnokság ezt követően újabb támadásokat indított Irán ellen. Washington közlése szerint az akciók célja az iráni katonai képességek gyengítése volt, különösen azon eszközöké, amelyeket a hajózás veszélyeztetésére használtak. Az amerikai hadsereg iráni hajókat, légvédelmi rendszereket, radarokat, parancsnoki központokat és hajóelhárító rakétarendszereket támadott. Irán válaszul amerikai érdekeltségű célpontok elleni akciókról számolt be Bahreinben, Kuvaitban és Jordániában. A Forradalmi Gárda azt állította, hogy amerikai katonai infrastruktúrát, Patriot légvédelmi rendszereket, HIMARS rakéta-sorozatvetőket és kommunikációs központokat is támadott.
A véget érni nem akaró konfliktus egyik központi kérdése továbbra is az iráni atomprogram. Az Egyesült Államok azt szeretné elérni, hogy Irán tartósan korlátozza nukleáris képességeit, míg Teherán a dúsított uránt olyan stratégiai eszköznek tekinti, amelyről csak megfelelő biztonsági garanciák mellett hajlandó tárgyalni. Irán számára ma a nukleáris program nem csupán katonai kérdés, hanem a nemzeti szuverenitás szimbóluma is.
A másik alapvető konfliktuspont a Hormuzi-szoros ellenőrzése.
Ez a világ egyik legfontosabb energiaútvonala, amelyen a háború előtt a globális olaj- és LNG-szállítások jelentős része haladt keresztül. Az Egyesült Államok és szövetségesei a szabad hajózás biztosítását tekintik elsődlegesnek, míg Irán számára a szoros ellenőrzése az egyik legfontosabb nyomásgyakorlási lehetőség. Emiatt ugyanazt a helyzetet a két fél teljesen eltérően értelmezi: Washington szerint Irán fenyegeti a világ energiaellátását, Teherán szerint viszont saját biztonsági érdekeit védi és az USA miatt pang a piac. Ami tény: a háború előtt a szoros járható volt, ma az USA és
A konfliktus harmadik fontos eleme, ami súlyosan nehezíti a kiegyezést, az információs és politikai küzdelem. Mindkét fél saját sikerét próbálja kihirdetni. Washington azt hangsúlyozza, hogy a gazdasági és a katonai nyomás engedményekre kényszeríti Iránt, míg Teherán azt állítja, hogy ellenállásával megakadályozza az amerikai feltételek kikényszerítését. Emiatt a kompromisszum politikailag mindkét fél számára nehéz, mert a visszalépés vereségként értékelhető a nagyvilág szemében.
Irán nyomorgatásával az USA palira vette a világot? (Fotó: The White House)
Ahogy az már megszokott, az energiaárak azonnal reagáltak az újabb katonai eseményekre. A Brent olaj ára 85–87 dollár fölé emelkedett hordónként, a WTI ára pedig 79 dollár fölé került. A piac fő félelme a Hormuzi-szoros tartós akadályozása. Ha ezen az útvonalon megszűnne a tankerforgalom, az komoly kínálati problémát okozna a világpiacon. Az újabb eszkaláció ráadásul könnyen regionális háborúvá is válhat, hiszen a jemeni húszik például már újabb tengeri blokádot helyeztek kilátásba a Báb el-Mandeb-szorosnál, emiatt Szaúd-Arábia ismét katonai műveleteket indított Jemen ellen.
A Vörös-tenger blokádja még súlyosabb következményekkel járna, hiszen itt már nem csak a Perzsa-öböl energetikai termékei lennének érintettek, hanem a teljes Ázsia és Európa közötti szállítmányozás.
A Goldman Sachs elemzőinek frissen megjelent elemzése szerint, ha a Perzsa-öbölből érkező export nem áll helyre, a Brent olaj ára az év végére akár 110 dollár fölé is emelkedhet. A befektetők ugyanakkor óvatosan kezelik az eseményekre adott válaszokat, mert a konfliktusban sok fenyegetés politikai nyomásgyakorlásként szolgál, és nem minden bejelentett lépés valósul meg ténylegesen. Erre a legékesebb példa az amerikai elnök kommunikációs tevékenysége.
A földgázpiacon Európa különösen sérülékeny helyzetbe került. Az európai gázárak 2026-ban tartósan magasabb szinten stabilizálódtak. Míg korábban a 300–350 dollár/ezer köbméteres ár számított megszokottnak, addig az iráni háború kitörése óta az átlag gyakran 500 dollár körül alakult. A jelenlegi bizonytalanság az európai TTF gáztőzsdén 640 dollár/ezer köbméter körüli szintre emelkedett gázárakat eredményezett. Ráadásul az európai árakat jelenleg egyszerre több tényező is felfelé hajtja: a hőhullámok és a pazarló fogyasztói szokások miatt nőtt az energiaigény; a Hormuzi-szoros körüli bizonytalanság veszélyezteti a katari LNG-szállításokat, az európai gázpiaci szerkezetátalakítás miatt jelentősen nőtt a drágább és bizonytalanabb hozzáférhetőségű cseppfolyósított földgáz aránya; továbbá a gáztározók téli feltöltésének fő időszakában vagyunk.
Ha a Hormuzon keresztül érkező katari LNG-mennyiségek nem térnek vissza teljes mértékben, akkor a világpiacon tovább fokozódik a verseny a rendelkezésre álló gázmennyiségekért Európa és Ázsia között.
Európa helyzetét tovább nehezíti, hogy a gáztárolók feltöltése lassabban halad a vártnál. A vállalatok a magas árak miatt egyelőre kivárnak, abban reménykedve, hogy később olcsóbban vásárolhatnak, ez azonban lassítja a készletek feltöltését és veszélyezteti az ellátásbiztonságot. Az Európai Unió 2027-től tervezett orosz LNG-importtilalma pedig további kérdéseket vet fel a jövőre nézve, mert az így kieső mennyiségeket más forrásokból kell majd pótolni.
Ha a felszínen zajló eseményeket vizsgáljuk csak, az Egyesült Államok számára az iráni konfliktus eddig drága és kevés eredményt hozó vállalkozásnak bizonyult. Az első hadjárat hivatalosan mintegy 30 milliárd dollárba került, a teljes költséget azonban egyes becslések 80–100 milliárd dollárra teszik. Bár az amerikai cél hivatalosan ez lett volna, Irán még sem omlott össze, se nem kapitulált, a Hormuzi-szoros körüli feszültségek pedig még súlyosabbak lettek.
Trump láthatóan nem akarja, hogy az amerikai költségvetés viselje a teljes terhet, ezért másokat is próbál belekényszeríteni a finanszírozásba, például a Hormuzi-szoroson áthaladó hajók díjaival és az öböl menti arab államok nagyobb hozzájárulásával.
Irán számára a cél viszonylag egyszerű: túlélni az amerikai „ámokfutást”. Ehhez pénzre van szüksége, ezért ragaszkodik a szankciók feloldásához, a befagyasztott vagyonának felszabadításához és a Hormuzi-szorosból származó bevételekhez. Washington viszont előbb iráni engedményeket akar, például a nukleáris program terén, és csak utána enyhítene állítólag a szankciókon. Teherán éppen fordítva gondolkodik. A helyzet olyan, mint két kecske a keskeny hídon: egyik fél sem akar engedni, mert attól tart, hogy a kompromisszum vereséggel érne fel.
Az amerikai–iráni konfliktus legnagyobb ellentmondása az, hogy miközben Washington és Teherán egymást tekinti fő ellenfélnek, a konfliktus gazdasági árát jelentős részben más országok fizetik meg.
Európa magasabb energiaárakkal, Ázsia drágább importtal, a világgazdaság pedig nagyobb inflációs kockázatokkal szembesül. Minden egyes nap, melyen a Hormuzi-szoros amerikai és iráni blokád alatt áll, hozzájárul az európai gazdaság versenyképességének és függetlenségének csökkentéséhez, a kínai gazdasági növekedés fékezéséhez és az ázsiai és közel-keleti középhatalmak többszintű gyengítéséhez.
Kiemelt kép forrása: Unsplash
Erbszt Adrienn
