Az őslakosok – más néven őshonosok vagy bennszülöttek – egy adott terület eredeti lakói és leszármazottaik, akik már az államalapítás vagy a gyarmatosítás előtt is ott éltek. Saját nyelvvel, kultúrával és hagyományokkal rendelkeznek.
A világon becslések szerint mintegy 476 millió őslakos él több mint 90 országban, saját területeik pedig a Föld szárazföldi területének közel 28%-át fedik le.
Bár az őslakos közösségek története több ezer évre nyúlik vissza, jogaik nemzetközi elismerése viszonylag későn kezdődött. Ma már az ENSZ-nek több szervezete és mechanizmusa is van, amelyek kizárólag az őslakos népek jogaival foglalkoznak. Ez azonban sokáig nem így volt: egészen az 1970-es évekig kevés figyelmet kapott az őshonos népeket érő diszkrimináció a közpolitikában. Az 1960-as évek polgárjogi mozgalmai és a vietnámi háború elleni tüntetések nyomán világszerte nagyobb figyelem irányult a kisebbségi jogokra és így az őslakos közösségek helyzetére is.
Ennek hatására kaptak ismét nagyobb visszhangot a nemzetközi politikában az őshonos népeket érő kirekesztések és földkisajátítások. 1982-ben jött létre az első, kifejezetten az őslakos népek helyzetével foglalkozó ENSZ munkacsoport (WGIP), majd 2000-ben megalakult az ENSZ Őslakos Ügyek Állandó Fóruma (UNPFII).
A mérföldkőnek számító fordulópont azonban a 2007-ben elfogadott, az Őslakos Népek Jogairól szóló ENSZ nyilatkozat volt, ami elsőként foglalta össze átfogóan az őslakos közösségek jogait.
Miért jelentenek az őslakos közösségek kulcskérdést a klímaváltozás szempontjából? Elsősorban azért, mert ők az egyik, ha nem a legérintettebbek a globális felmelegedés által. Ők függnek a leginkább a környezetüktől: jellemzően elszigetelt, erdős, a modern infrastruktúrától távol eső területeken élnek, ezért mindennapi megélhetésükhöz szükséges erőforrások a természeten alapulnak.
Ezen felül az őshonos közösségek szerepe nemcsak azért kiemelkedő, mert különösen sérülékenyek, hanem azért is, mert olyan területeken élnek, amelyek a klímavédelem szempontjából létfontosságúak.
A Föld természetes szénraktárainak több mint egyharmada őslakosok és helyi közösségek földjein található. Ezek az ökoszisztémák hatalmas mennyiségű szenet kötnek meg és tárolnak. Ha elpusztulnak, ez a szén a légkörbe kerül és akár évszázadokra is szüksége lehet ahhoz, hogy újra ugyanennyi szenet megkössön.
Az ökológiai szemléletük és klímaváltozáshoz alkalmazkodó gyakorlatainak alapját a természet folyamatos megfigyelése és a föld alapos ismerete adja. (Fotó: Pexels)
Mivel az őshonos népek működése szinte teljes mértékben a természetre és az őket körülvevő környezetre épül, teljesen más szemléletet és ökológiai tudást alakítottak ki annak fenntartása érdekében. Ennek eredményeként a klímaváltozás hatásaival is hagyományaikra és egyedi gyakorlataikra támaszkodva alkalmazkodnak, ami jelentősen eltér a nyugati, államilag központosított gondolkodásmódtól.
Míg mi elsősorban jogi és intézményi keretrendszerekben gondolkodunk, ők egy holisztikusabb szemlélettel közelítik meg a természet védelmét.
Talán tudásrendszerük legmeghatározóbb eleme, hogy számukra a környezet védelme nem különálló intézkedésekből áll, hanem az életmódjuk része. Az ökológiai szemléletük és klímaváltozáshoz alkalmazkodó gyakorlatainak alapját a természet folyamatos megfigyelése és a föld alapos ismerete adja. A Nature-ben megjelent antropológiai kutatás szerint a thaiföldi mien nép a hangyafészkek helyzetéből jósolja meg az időjárást – ha a hangyák a fák tetején építik fészkeiket, az a hagyományos tudásuk szerint erős szelek közeledtét jelzi. A csendes-óceáni szigetvilág egyes őslakos közösségei pedig a méhek viselkedéséből következtetnek a közeledő ciklonokra.
Az őslakos közösségek hagyományos földhasználati gyakorlatai a természet regenerálódásához igazodnak.
Sok közösség csak az év meghatározott időszakaiban gyűjt be bizonyos növényeket, hogy azoknak legyen idejük újranőni, egyes erdőrészeket pedig teljesen érintetlenül hagynak. Egyes népcsoportok például a száraz időszakban állataikkal új legelőkre vándorolnak, így a korábban használt területek regenerálódhatnak. Brazíliában például a Xavante közösség évszázadok óta szabályozott égetésekkel csökkenti a pusztító erdőtüzek kialakulásának esélyét.
Bár ezek a gyakorlatok évszázadok alatt alakultak ki, ma is jól mutatják, hogy az őslakos közösségek tudása nem csupán múltbeli hagyomány, hanem egy ma is élő, folyamatosan alkalmazkodó rendszer.
Kiemelt kép forrása: Pexels
S. Luca
