Az elmúlt hónapok fejleményei ismét rávilágítottak arra, milyen mértékben függ a világgazdaság az energiahordozók árának alakulásától. Joggal merül fel a kérdés: vajon egy új korszak küszöbén állunk, amelyben tartósan 80–100 dollár feletti olajárakra kell berendezkedni? Az energiaszállítási útvonalakat érintő háborúk, a Hormuzi-szoros körüli feszültség, a Vörös-tengeren zajló támadások, Venezuela elhúzódó válsága, valamint az egyre gyakoribb geopolitikai konfliktusok első pillantásra ezt a forgatókönyvet látszanak alátámasztani.

Sokan attól tartanak, hogy ismét beköszöntött a százdolláros olaj korszaka, de a valódi változás nem az árakban, hanem a kiszámíthatatlanságban keresendő. A magas árak nem azért alakultak ki, mert hirtelen elfogyott volna az olaj vagy mert a világgazdaság robbanásszerű keresletet támasztana, hiszen a kereslet növekedése érezhetően lassul, a kínálati kapacitások egy jelentős része pedig továbbra is rendelkezésre áll.

Vagyis az olaj árát ma elsősorban nem a fizikai hiány, hanem a geopolitikai kockázat hajtja felfelé.

A fegyveres konfliktusok és a bizonytalan ellátási útvonalak megdrágítják a tengeri szállítást, megemelik a biztosítási díjakat, növelik a kitermelés és a logisztika költségeit, miközben a háborús károk helyreállítása és a kritikus infrastruktúra védelme is egyre nagyobb terhet ró az iparágra. Az olaj hordónkénti árában ezért ma már a nyersanyag értéke mellett, egyre nagyobb arányban jelenik meg a biztonság, az ellátási láncok sérülékenysége és a geopolitikai bizonytalanság költsége is.

Az olaj árát ma elsősorban nem a fizikai hiány, hanem a geopolitikai kockázat hajtja felfelé. (Fotó: The White House)

A bizonytalanság lett az új normalitás

A jelenlegi olajválság talán legfontosabb sajátossága, hogy ma már nem az a döntő kérdés, képesek-e a nagy kitermelők – például Szaúd-Arábia vagy az Egyesült Arab Emírségek – növelni a termelést, hanem az, hogy a kitermelt olaj biztonságosan eljut-e Ázsiába és Európába.

Egyetlen tengeri szoros blokkolása, néhány dróntámadás vagy egy regionális katonai konfliktus is elegendő ahhoz, hogy a szállítás akár teljesen ellehetetlenüljön, vagy arra, hogy a kereskedők néhány nap alatt több milliárd dollárnyi kockázati prémiumot építsenek be az árakba.

Ez az úgynevezett geopolitikai prémium várhatóan akkor sem tűnik el teljesen, ha a közel-keleti feszültségek idővel enyhülnek. Ennek oka, hogy a globális energiaellátási láncok biztonsága tartósan sérülékenyebbé vált. Míg korábban a piac elsősorban a kitermelő országok politikai stabilitását árazta, ma már legalább ugyanekkora figyelmet kell fordítson a teljes ellátási láncra: a kikötők, finomítók, csővezetékek, tankerhajók és stratégiai tengeri útvonalak biztonságára. Ennek árát a piac valószínűleg hosszabb távon is beépíti majd az árakba.

Az elmúlt időszak egyik fő tanulsága az, hogy az energia és a geopolitika ismét elválaszthatatlanná vált.

Hiába tűnt úgy sokáig a hidegháború után, hogy a globalizáció képes lesz leválasztani a gazdaságot a politikai konfliktusokról, újfent bebizonyosodott, hogy a kettő kéz a kézben jár. Elég csak arra gondolni, hogy ma egy diplomáciai megnyilvánulás gyakran nagyobb hatással van az olajárra, mint egy új kőolajmező felfedezése: egy fenyegető Trump-poszt, és az olaj ára máris dollárokkal ugrik feljebb, ha pedig a béke esélyéről ír, ugyanilyen gyorsan engedhet. Az energiapiac számára úgy tűnik a készletszintek mellett, a kormányfők közösségi médiás tevékenysége is fontossá vált.

A jövő nagy valószínűséggel nem a tartósan drága olajról, hanem a tartósan ideges piacról szól majd: egy-egy rakéta, dróntámadás vagy politikusi poszt is elég lehet ahhoz, hogy néhány óra alatt átírja az árfolyamokat.

Ebből kifolyólag nem csoda, hogy a gazdasági eszközök már nem tudják elég hatékonyan szabályozni a piacot: az Egyesült Államok stratégiai készleteinek felszabadítása vagy az OPEC+ kitermelési kvótáinak változtatása sem hat markánsan az árakra. Az ilyen intézkedések csak részben képesek kezelni a problémát, hiszen annak gyökere nem gazdasági, hanem elsősorban biztonságpolitikai és geopolitikai.

Válaszút előtt Európa

Ebben a helyzetben az öreg földrész energiapolitikája sem mentes az ellentmondásoktól. Miközben a klímavédelmi célok jegyében egyre nagyobb hangsúlyt kap az elektromos közlekedés és a megújuló energiaforrások terjesztése, rövid és középtávon az európai gazdaság továbbra is jelentős mértékben a fosszilis energiahordozókra támaszkodik. Sőt, több kulcsfontosságú ágazatban egyelőre hosszú távon sem látszik olyan, széles körben alkalmazható technológiai megoldás, amely teljes egészében kiválthatná azokat. Ennek egyszerű oka van: az energiaátmenethez is energia kell, és ezt ma még döntően kőolaj, földgáz és részben szén biztosítja.

A megújulók napszak és időjárás függőségük miatt önmagukban egyelőre nem képesek kiváltani a hagyományos energiahordozókat, így kialakult egy – remélhetőleg átmeneti – korszak, amelyben a politikai ambíciók és a piaci realitások mind inkább ütköznek.

Az ugyanakkor aligha vitatható, hogy az Egyesült Államok és Oroszország meghatározó szerepe a szénhidrogénpiacon, valamint az ebből fakadó geopolitikai kiszámíthatatlanság súlyos terheket ró az importfüggő európai és ázsiai gazdaságokra. Paradox módon azonban éppen ezek a válságok – melyek növelik Washington és Moszkva taktikai előnyét – adhatják a legerősebb ösztönzést az energiaátmenet felgyorsítására. Minél inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a kőolaj és a földgáz nem csupán gazdasági termék, hanem geopolitikai eszköz is, annál erősebb lesz a törekvés a függőség csökkentésére és a diverzifikáltabb, kiszámíthatóbb energiarendszerek kiépítésére. Bár számos közel-keleti, afrikai és dél-amerikai állam hatalmas kőolaj- és földgázkészletekkel rendelkezik, ez önmagában még nem jelent meghatározó geopolitikai befolyást.

Az olyan konfliktusok, mint az USA venezuelai és iráni vagy Oroszország szíriai beavatkozása egyértelművé tették, hogy a fosszilis energiahordozók világpiacát és az ahhoz kapcsolódó politikai erőviszonyokat továbbra is ők alakítják, miközben a készletekben gazdag országok jelentős része inkább elszenvedője, mint formálója ezeknek a folyamatoknak.

Az olyan konfliktusok, mint az USA venezuelai és iráni vagy Oroszország szíriai beavatkozása egyértelművé tették, hogy a fosszilis energiahordozók világpiacát és az ahhoz kapcsolódó politikai erőviszonyokat továbbra is ők alakítják. (Fotó: The White House)

Kína nem az olajért harcol, hanem az olaj utáni világért

Kína szokásához híven ezúttal is sajátos stratégiát követ. Nem elsősorban arra törekszik, hogy a maga javára befolyásolja a kőolaj világpiaci árát, hanem arra, hogy hosszabb távon csökkentse annak jelentőségét. A stratégiai készletek bővítése, a közlekedés villamosítása, az akkumulátoripar fejlesztése és a megújuló energiaforrások masszív támogatása egyaránt azt szolgálja, hogy az ország minél kevésbé legyen kiszolgáltatva a szénhidrogénpiacok geopolitikai nagyurainak. Peking azonban ennél még ambiciózusabb célt követ. Nem csupán saját energiafüggőségét igyekszik mérsékelni, hanem technológiai, ipari és ellátási láncain keresztül más országokat is az elektromos átállás irányába terel.

Miközben a világ a kőolajtól próbál függetlenedni, Kína arra törekszik, hogy az átálláshoz nélkülözhetetlen technológiákban – az akkumulátoroktól a ritkaföldfémeken át a napelemekig – olyan meghatározó pozíciót építsen ki, amely új típusú energetikai és gazdasági függőségeket hozhat létre, de most nem az amerikaiaktól, vagy az oroszoktól, hanem tőle.

B-terv nélkül ma már nincs energiapolitika

A legfontosabb tanulság talán az, hogy a jövő energiapolitikáját többé nem lehet merev árprognózisokra és szűk partneri körre építeni. Sokkal inkább folyamatosan frissített kockázatelemzésekre, rugalmas alkalmazkodásra és többféle forgatókönyvre van szükség. Egy olyan világban, ahol egy dróntámadás, egy szankció vagy akár egy politikusi bejegyzés is órák alatt képes átírni a piaci várakozásokat, legfeljebb a hosszú távú stratégiai célok maradhatnak állandók – a hozzájuk vezető utat viszont újra és újra a valósághoz kell igazítani.

Az energiapolitikában ma már nem az a kérdés, hogy lesz-e váratlan fordulat, hanem az, hogy mikor. Ezért nem elég egy jó terv – mindig kell mellé B-, C- és D-opció is.

Nem biztos, hogy a százdolláros olaj lesz a következő évek állandó valósága, de az jó eséllyel kijelenthető, hogy a 2010-es évek viszonylag kiszámítható energiapiaca már nem tér vissza. Ebben a környezetben azok az országok kerülhetnek igazán kiszolgáltatott helyzetbe, amelyek energiaellátása mindössze néhány partnertől függ, miközben geopolitikai mozgásterük is csekély. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a fosszilis energiahordozókkal vagy stratégiai nyersanyagokkal nem rendelkező országok eleve vesztésre lennének ítélve. Az első és legfontosabb válasz a diverzifikáció: több beszállító, több technológia, több energiaforrás és több stratégiai partner. Minél több „vasat tart valaki a tűzben”, annál kisebb az esélye annak, hogy egyetlen szereplő diktálja számára a feltételeket – legyen szó kőolajról, földgázról, nukleáris üzemanyagról vagy éppen a megújuló technológiák ellátási láncairól.

De talán még ennél is fontosabb felismerés, hogy az energiafüggőség önmagában nem dönti el egy ország alkupozícióját.

Ha egy állam más területeken – legyen szó technológiáról, iparról, pénzügyi szolgáltatásokról, mezőgazdaságról, vízgazdálkodásról, logisztikáról, emberi erőforrásról vagy innovációról – képes magas hozzáadott értéket vagy akár meghatározó piaci pozíciót felmutatni, az jelentősen javítja tárgyalási pozícióját a kissé elbizakodott energiaszállítókkal szemben is.

Kiemelt kép forrása: Unsplash