A 2015–2016-os migrációs válság ennek az új német önsorsrontó normateremtési missziónak az egyik legismertebb példája.
Angela Merkel kormányának rendkívül nyitott, „mindenkit szívesen látó” menekültpolitikája, végül egy olyan súlyos tömeges bevándorlási válságba juttatta Németországot és Európát, amelynek biztonságpolitikai, demográfiai, kulturális, szociális és politikai kockázatai immáron végérvényesen megváltoztatják földrészünk életét.
Hasonló radikális példamutatási kényszer fogta el őket a 2011-es fukusimai katasztrófa után is, aminek hatására Németország felgyorsította az atomerőművek kivezetését, és 2023-ban az utolsó reaktorokat is leállította. Még a katasztrófa sújtotta Japán sem vállalt ekkora áldozatot, ahol jelenleg is legalább 11 reaktor termel. Más nagy európai szereplők sem léptek rá a német útvesztőre, Franciaország például ma is nukleáris energiára építi villamosenergia-rendszerének jelentős részét, amiből számottevő mennyiséget éppen a nagy ellenző németek vesznek meg. Hasonló mintázat rajzolódik ki az orosz gáz kapcsán is, hiszen míg Berlin teljesen felbontotta a kétoldalú kapcsolatait az orosz gázipari szereplőkkel, addig tőszomszédjai, mint Franciaország, Hollandia, vagy éppen Belgium továbbra is vígan kereskednek az orosz cseppfolyósított földgázzal, amit aztán természetesen tovább árusítanak Berlin felé is.
Berlin teljesen felbontotta a kétoldalú kapcsolatait az orosz gázipari szereplőkkel. (Fotó: Unsplash)
Azt azonban világosan látni kell, hogy nem egyszerűen Németország döntött úgy, hogy egyik napról a másikra elzárja az orosz gázt; az ukrajnai háború, a szankciók és végezetül az Északi Áramlat felrobbantása együtt vezettek a korábban működő modell összeomlásához. Németország ugyanakkor politikailag tudatosan az orosz energiafüggőség teljes felszámolása mellett kötelezte el magát, és ezzel lényegében azokat a közvetlen vagy közvetett beszerzési lehetőségeket is kizárta, amelyekkel más európai országok pragmatikusabban éltek tovább. Míg egyes uniós államok közvetlenül is vásárolnak orosz eredetű energiahordozókat, mások közvetítő országokon és alternatív kereskedelmi útvonalakon keresztül jutnak olyan gázhoz, amelynek eredete a regionális gázkereskedelem összetettsége miatt nem minden esetben választható el egyértelműen az orosz forrásoktól; Berlin a lehető legteljesebb leválást választotta, még akkor is, ha annak gazdasági következményeit a német ipar súlyosan érzi. Merz a közelmúltban már maga is beszélt az elhúzódó energiaválságról a hiányzó orosz gáz miatt, s a leválás súlyos gazdasági áráról.
A német lejtmenetnek ráadásul hatalmas lökést adott, hogy Berlin szinte egy időben vezette ki az atomenergiát, számolta fel az olcsó orosz gázra épülő korábbi energiamodelljét, növelte rohamos ütemben az időjárásfüggő megújulók arányát, illetve a világpiaci áraknak és folyamatoknak jóval inkább kitett LNG-importkapacitását, miközben a szénalapú villamosenergia-termelést is ki akarja vezetni.
Vagyis nem egyetlen energiahordozót cserélnek le, hanem rövid történelmi időszakon belül gyakorlatilag az energiarendszer több alapvető pillérét is. A német jogszabály ráadásul kimondja, hogy mindezt úgy kell megvalósítani, hogy közben az energiaellátás biztonságos és megfizethető maradjon, ami így önmagában erős paradoxon. Vajon miért vállalja Németország újra és újra az éllovas szerepével járó költségeket és áldozatokat olyan ügyekben, amelyekben más európai országok jóval pragmatikusabb utat választanak? Franciaország megtartotta az atomenergiát, miközben több uniós ország továbbra sem mondott le teljesen az orosz energiahordozókról. Ennek egyik legszembetűnőbb példája az LNG: Franciaország, Spanyolország és Belgium továbbra is jelentős mennyiségű orosz cseppfolyósított földgázt fogad, így Oroszország a háború és az európai leválási törekvések ellenére is Európa második/harmadik legjelentősebb LNG-beszállítója maradt.
Bár az EU szigorú szankciós politikája és az évről évre érkező újabb oroszellenes szankciós csomagok nagyrészt közös irányt szabnak a tagállamoknak, a német eset különlegessége mégis elsősorban a nagy horderejű döntések halmozódásában rejlik: a migrációs fordulat, az atomenergia kivezetése, az energetikai átállás felgyorsítása, a szénkivezetés és az orosz energiára épülő korábbi modell felszámolása szinte egymásra torlódott. Mindez különösen súlyos terhet ró egy olyan exportorientált ipari gazdaságra, amelynek versenyképessége évtizedeken át nagymértékben a stabil és viszonylag olcsó energiaellátásra épült, így a következményeket nemcsak a piaci szereplők, hanem az államháztartás is egyre erősebben megérzi.
Ráadásul egy ennyire kifeszített és sérülékennyé vált energiarendszer jóval nehezebben képes tompítani a világpiaci és ellátási sokkokat – legyen szó a Hormuzi-szoros lezárásához hasonló geopolitikai válságok nyomán megugró kőolaj- és földgázárakról, vagy az időjárási szélsőségek okozta termelési zavarokról az atomenergia és a megújulók esetében.
Ráadásul Németország azon feltételezése, hogy ha zászlóvivőként magára vállalja egy politikai vagy gazdasági átállás összetett költségeit és áldozatait, akkor mások szükségszerűen követni fogják, és példájában a jövő útmutatását látják majd, a jelek szerint korántsem biztos, hogy megalapozott. Ha ugyanis a többiek nem követik ugyanilyen elszántsággal és mértékben, a német áldozat aligha válik nemzetközi normává, miközben annak gazdasági és társadalmi költségei Németországban megmaradnak. Vajon Németország az elmúlt másfél évtizedben nem akart-e túl sokszor erkölcsi és politikai éllovassá válni, miközben túl kevés figyelmet fordított arra, hogy versenytársai és partnerei valóban követik-e ezen az úton? És vajon kellőképpen számol-e azzal, hogy gazdasági versenytársait nem csupán Európa határain és azon kívül kell keresnie, hanem saját partnerei között is – olyan országok között, amelyek az együttműködés mellett évszázadok óta egymás riválisai is?
Bár az EU szigorú szankciós politikája és az évről évre érkező újabb oroszellenes szankciós csomagok nagyrészt közös irányt szabnak a tagállamoknak, a német eset különlegessége mégis elsősorban a nagy horderejű döntések halmozódásában rejlik. (Fotó: Unsplash)
Berlin elsietve mondott le a megbízható és szabályozható energiatermelés jelentős részéről az időjárásfüggő megújuló energiaforrások javára, miközben meggondolatlanul szállt versenybe a világpiacon elérhető LNG-kapacitásokért olyan óriási felvevőpiacokkal, mint Kína vagy Japán. Ezzel lényegében felborította az energetikai átállás biztonságos sorrendjét: még azelőtt kezdte kivonni a rendszerből a stabil és szabályozható termelőkapacitásokat, hogy kiépítette volna azok teljes értékű és versenyképes helyettesítését.
Most, a magas energiaárak mellett, súlyos összegeket kell fordítania arra, hogy részben újrateremtse azokat a biztonsági tartalékokat és szabályozható kapacitásokat, amelyekről korábban maga mondott le – ennek árát pedig végső soron a német gazdaság fizeti meg.
Merz ennek jegyében ismét kiállt új gáztüzelésű erőművek építése mellett, és tervbe vették egy, az ország teljes gáztároló-kapacitásának közel 10 százalékát kitevő állami stratégiai gáztartalék létrehozását is. Mindez azonban továbbra sem ad választ az alapvető kérdésre: honnan és milyen áron szerzi be Németország azt a versenyképes árú földgázt, amelyre ezeknek az erőműveknek és tartalékoknak szükségük lesz? Az elmúlt évtized német energiapolitikájának legnagyobb hibája túlmutat az atomenergián vagy az orosz gázon. Berlin egyszerre változtatta meg az energiatermelés szerkezetét, a felhasznált energiahordozók összetételét és az energiarendszer felépítését, miközben a hálózatok, az energiatárolók és a szabályozható termelőkapacitások fejlesztése elmaradt. Merz most lényegében utólag akarja ezeket létrehozni, azonban mindez az olyan nemzetközi feszültségek közepette, mint a közel-keleti és ukrán háborúk meglehetősen drága mulatság lesz.
A német példa ugyanakkor fontos tanulság lehet Közép-Európa számára is: nem feltétlenül követni kell, hanem okulni belőle, és elkerülni ugyanazokat a hibákat. Ez azonban korántsem egyszerű feladat. A régió gazdaságai ezer szállal kötődnek a német iparhoz, beszállítói láncokhoz és piachoz, ezért Németország gazdaságpolitikai és energetikai döntéseinek következményei óhatatlanul begyűrűznek Közép-Európába is. Ráadásul az Európai Unió egyre központosítottabb klíma- és energiapolitikai szabályozása számos területen ugyanabba az irányba tereli a tagállamokat, ami tovább szűkíti az önálló mozgásteret.
Közép-Európa számára ezért talán éppen az a legfontosabb tanulság, hogy az energetikai átállásban ne a példamutatás gyorsasága, hanem az ellátásbiztonság, a megfizethetőség és a gazdasági versenyképesség legyen a sorrendet meghatározó szempont.
A német gazdaságtól való erős függés miatt a régió aligha tudja teljesen kivonni magát Németország problémáinak következményei alól; annál fontosabb azonban, hogy ahol még rendelkezik saját mozgástérrel, ne automatikusan másolja azokat a döntéseket, amelyek kedvezőtlen következményei ma már magában Németországban is egyre világosabban kirajzolódnak. Ehhez elengedhetetlen lehet a közép-európai regionális együttműködés erősítése: Magyarországnak és szomszédainak közösen kellene felmérniük, miként érhetők el az európai energiapolitikai célok úgy, hogy az átállás ne váljon gazdasági önsorsrontássá.
Kiemelt kép forrása: Unsplash
Erbszt Adrienn
