Az energiabiztonság fogalma az elmúlt néhány évben alaposan kibővült. Korábban elsősorban azt jelentette, hogy rendelkezésre áll-e elegendő termelőkapacitás, biztosított-e a tüzelőanyag-ellátás, és képes-e az infrastruktúra üzembiztosan kiszolgálni a fogyasztókat. Ez ma azonban már kevés. Az egyre gyakoribb európai energiaválságok, az ukrajnai és közel-keleti háborúk, a kritikus infrastruktúrákat érő támadások és a világ – benne az energetika – gyors digitalizációja világossá tette, hogy egyszerre kell fizikai, kiber-, ellátási és geopolitikai kockázatokkal számolni.

Manapság az energiabiztonság sokkal összetettebb megközelítést kíván meg tőlünk; az erőművek mellett az adat, a kommunikáció, az ellátási lánc és bizonyos megközelítésből a kétoldalú nemzetközi együttműködések is kritikus infrastruktúrának számítanak.

Egy modern villamosenergia-rendszer működéséhez nem elegendő, hogy legyen termelés és vezeték, amelyen az energia eljut a fogyasztóhoz, szükség van megbízható távközlésre, szoftverekre, irányítástechnikára, hozzáférhető alkatrészekre/energiahordozókra és olyan beszállítói láncokra is, amelyek válsághelyzetben sem omlanak teljesen össze.

Mindez Európa, és azon belül Magyarország számára különösen fontos. Miközben történelmi léptékű energiaátmenetet hajtunk végre, egyúttal egy jóval digitalizáltabb, decentralizáltabb és kölcsönös függőségekkel átszőtt energiarendszert is építünk. A kérdés ezért már nem egyszerűen az, hogy lesz-e elegendő energiánk, hanem az is, hogy a rendszer mennyire marad működőképes akkor, amikor valami megzavarja – és hogy mennyire tud minket gazdasági versenyképességünkben megtartani.

Az energiabiztonság fogalma az elmúlt néhány évben alaposan kibővült. (Fotó: Unsplash)

Európa két (három) tűz között

Európa energetikai rendszere néhány év alatt olyan változáson ment keresztül, amelyhez korábban hosszú évtizedek kellettek. A Nyugat és Oroszország közötti szembenállás okozta energiaválság, a megújulók térnyerése és az energetika rohamos digitalizációja nemcsak az energiamixet alakította át, hanem az energiabiztonság fogalmát is. Ráadásul világszerte egyre több válsággal szembesülünk, amelyek szinte kivétel nélkül súlyos hatást gyakorolnak az energiapiacokra is.

Ma a Nyugat Moszkva kiszorítására fogott össze, Washington azonban már készíti elő a Kínával szembeni újabb ellenállási frontot, amelyben partnerként szintén számít szövetségesére, az Európai Unióra.

Csakhogy miközben hagyományos energiatermelésünket egyre nagyobb részben zöld technológiákkal igyekszünk felváltani, ezek jelentős hányadát éppen Kínából importáljuk. Egy Pekinggel kialakuló komolyabb szembenállás ezért súlyos kihívás elé állítaná az EU energiaellátásának biztonságát. Az orosz szénhidrogének, a közel-keleti fosszilis energiahordozók és a kínai zöld technológiák egyidejű elvesztése olyan csapást mérne Európára, amely alapjaiban rengetné meg nemcsak energiaellátásának biztonságát, hanem gazdasági versenyképességét is.

Leesett a tantusz: az energia nem csak üzlet

Hosszú időn át komoly nézőpontbéli különbség választotta el az európai gondolkodást az energiaexportáló államokétól, ennek negatív következményeit pedig ma már közvetlenül is érzékeljük. Európa sokáig elsősorban gazdasági kérdésként tekintett az energiaellátásra: a cél az volt, hogy minél olcsóbban, minél több energiahordozóhoz jusson, ezzel támogatva az európai ipar versenyképességét és az életszínvonal folyamatos emelkedését. A nagy energiaexportőrök – így az Egyesült Államok, Oroszország vagy a közel-keleti államok –, illetve az európai tranzit szempontjából megkerülhetetlen országok, mint Ukrajna vagy Törökország, ezzel szemben az energetikai infrastruktúrára és az energiahordozókra nem csupán gazdasági eszközként tekintettek, hanem geopolitikai pozíciójuk megerősítésének eszközeként is.

Mindez az elmúlt néhány viharos évben Európa számára is talán nyilvánvalóvá vált, de az esetleges tisztánlátás azonban önmagában még nem garantálja a jó döntéseket.

Ma az orosz vezetékes földgáz helyett egyre inkább az amerikai és orosz cseppfolyósított földgáz, valamint a kínai zöld technológiák felé fordulunk.

Azzal kapcsolatban pedig ne legyenek illúzióink, hogy Kína – a világ energiapiacainak átalakulását forszírozva – ne törekedne ugyanolyan függőségi rendszer kialakítására és geopolitikai befolyásának erősítésére, mint korábban vagy jelenleg az amerikai és az orosz fél.

Az orosz szénhidrogének, a közel-keleti fosszilis energiahordozók és a kínai zöld technológiák egyidejű elvesztése olyan csapást mérne Európára, amely alapjaiban rengetné meg nemcsak energiaellátásának biztonságát, hanem gazdasági versenyképességét is. (Fotó: Unsplash)

Nem minden támadás robbanásszerű

Az orosz–ukrán háború itt, a közvetlen szomszédságunkban mutatta meg, milyen gyorsan válhatnak erőművek és más energetikai létesítmények katonai célpontokká, és hogyan lehetetleníthető el működésük akár néhány óra alatt. Nem véletlen, hogy az orosz és ukrán támadások is rendszeresen ezeket a különösen fájó pontokat veszik célba.

Az Északi Áramlat vezetékeinek felrobbantása, illetve a Hormuzi-szoros lezárása pedig már az Európai Unió számára is látványosan jelezte: a kritikus energetikai infrastruktúrák elleni támadások többé nem pusztán elméleti forgatókönyvek.

Ráadásul messze nem csak a gázvezetékek sérülékenységéről van szó, hiszen Európa villamosenergia-összeköttetései, tengeralatti kábelei, LNG-termináljai, adatkapcsolatai és kommunikációs rendszerei egyre szorosabban fonódnak össze, ezzel pedig az energiarendszer működéséhez nélkülözhetetlen, egyúttal egyre kritikusabb támadási felületet is teremtenek.

Az energetika digitalizációja kétségtelenül növelte a hatékonyságot: távoli felügyelet, automatizált alállomások, intelligens mérők, aggregátorok, virtuális erőművek, akkumulátoros energiatárolók és egyre kifinomultabb hálózatirányítás segíti a rendszer működését.

Mindazonáltal minden új digitális kapcsolat egyben új támadási felületet is jelent, amely már az egész energiarendszer biztonságát érintheti. Az energetikai kiberbiztonság éppen ezért nem egyszerűen az adott erőmű informatikai osztályának belügye, hanem állami szintű biztonsági kérdés is. Az IT-rendszerek elleni támadások súlyos működési zavarokat okozhatnak, az üzemi technológia kompromittálása azonban már közvetlen fizikai – szélsőséges esetben akár végzetes – következményekkel is járhat.

A veszélyt pedig ne kizárólag egy bárgyú amerikai akciófilm forgatókönyve alapján képzeljük el, amelyben valaki egyetlen billentyűleütéssel elsötétít egy egész országot. Sokkal reálisabbak a kevésbé látványos, de annál veszélyesebb támadások: kommunikációs zavarok előidézése, mérési adatok manipulálása, távoli hozzáférések kompromittálása vagy olyan incidensek kiváltása, amelyek éppen a legkritikusabb pillanatban szűkítik le az üzemeltető mozgásterét.

A zöld átmenet biztonságpolitikai ára

Európa példátlan sebességgel alakítja át energiarendszerét: naperőművek milliói, szélerőművek, inverterek, akkumulátorok, okosmérők és hálózatra kapcsolt vezérlőberendezések jelennek meg szinte egyik napról a másikra. Mindez természetesen biztonsági szempontból is új helyzetet teremt, hiszen a hagyományos energiarendszerek viszonylag kevés, erősen őrzött nagy létesítményre épültek.

Ezzel szemben az új rendszer sok százezer, sőt akár több millió aktív eszközt kapcsol össze, amelyek jelentős része internetkapcsolattal, távoli vezérléssel és rendszeresen frissülő szoftverrel működik.

Ráadásul az új rendszer a korábbi infrastruktúra jelentős részét is kénytelen fenntartani. Ennek oka, hogy a megújuló energiaforrások időjárás- és napszakfüggőségéből fakadó rendszerirányítási kihívásokat egyelőre nem sikerült teljes egészében áthidalni. Így továbbra is szükség van olyan, időjárástól függetlenül rendelkezésre álló erőművi kapacitásokra, amelyek képesek biztosítani a rendszer stabilitását és az ellátás folyamatosságát – Európában ebben jelenleg fontos szerepet töltenek be a gáztüzelésű erőművek és az atomerőművek. Azt pedig aligha kell különösebben ragozni, hogy ez utóbbiak védelme miért kiemelten fontos.

Kiemelt kép forrása: Unsplash