Európa úgy szeretné jelentősen csökkenteni a nehézipar kibocsátását, hogy közben ne veszítsen el munkahelyeket és gyártókapacitásokat. Egy új kutatás szerint ehhez nem feltétlenül kell mindent helyben előállítani: bizonyos energiaigényes alapanyagok importja olcsóbbá teheti az átállást, miközben a magasabb hozzáadott értékű termelés Európában maradhat.

A kutatók 2050-ig vizsgálták az európai acél-, cement- és vegyipar lehetséges átalakulását. Az eredmények szerint a dekarbonizáció technológiailag megoldható, a legnagyobb kérdés inkább az, hogy Európa milyen áron és milyen ellátási kockázatok mellett hajlandó végrehajtani az átállást – írja az Euronews.

A zöld hidrogén kulcsszerepet kaphat

A legszigorúbb forgatókönyv 2040-re 90 százalékos üvegházhatásúgáz-kibocsátás-csökkentéssel számol. Ebben az esetben az acél, az ammónia és a metanol jelentős részét megújuló energiával előállított zöld hidrogén segítségével gyártanák.

Az acélipar emellett egyre nagyobb arányban használhatna újrahasznosított fémhulladékot és villamos energiát a szén és a földgáz helyett.

A cementgyártás nehezebb ügy, mivel maga a gyártási folyamat is szén-dioxid-kibocsátással jár. Ennek mérséklésében a szén-dioxid-leválasztás és -tárolás játszhat szerepet, bár a technológia nagyüzemi alkalmazhatóságáról továbbra is folyik a vita.

Nem biztos, hogy mindent Európában kell előállítani

A tanulmány szerint az ipari átállás költségei 2040 körül tetőzhetnek, amikor jelentős beruházásokra lesz szükség az infrastruktúrában és a gyártóberendezésekben. Európa ráadásul hátrányban maradhat azokkal a térségekkel szemben, ahol olcsóbb a megújuló energia.

Az egyik lehetőség az energiaigényes termelés áthelyezése lenne például Spanyolországba, az északi országokba vagy az Egyesült Királyságba.

A kutatók szerint azonban ennél is olcsóbb megoldás lehet bizonyos alapanyagok importja.

Az ammónia, a metanol és az acélgyártásban használt, közvetlenül redukált vas egyik formája, a HBI olyan országokban készülhetne, ahol olcsóbb a zöldenergia. Európában ezután a feldolgozás magasabb hozzáadott értékű szakaszai maradnának. Ebben a modellben 2050-re az ammónia és a metanol döntő része importból érkezhetne, miközben Európának mintegy 25 százalékkal kevesebb zöld hidrogént kellene előállítania.

Az import új függőséget is teremthet

Az import növelése természetesen ellátásbiztonsági kockázatokkal jár. Háborúk, járványok vagy más válságok könnyen megzavarhatják a globális szállítási láncokat.

A kutatók ugyanakkor arra hívják fel a figyelmet, hogy a zöld acélipari és vegyipari alapanyagok több, olcsó megújuló energiával rendelkező régióból is beszerezhetők. Ez eltér a fosszilis energiahordozók piacától, ahol Európa gyakran néhány beszállítótól és kötött infrastruktúrától függ.

A teljes önellátás ráadásul rendkívül drága lenne.

A legköltségesebb forgatókönyv szerint évente mintegy 235 milliárd eurónyi állami támogatásra lenne szükség ahhoz, hogy az energiaintenzív termelés nagyobb része Európában maradjon.

A tanulmány szerzői ezért az ipari kapacitások megtartását, a célzott és időben korlátozott támogatásokat, valamint a zöld alapanyagok tudatos importját tartják reális iránynak.

Kiemelt kép forrása: Unsplash