Másnap természetesen már jött is a pontosítás: a Fehér Ház szerint nincs készülőben általános, 90 napos exporttilalom – amiről a Politico adott hírt – Chris Wright energiaügyi miniszter pedig azt mondta, teljes tiltást senki sem mérlegel.
Scott Bessent pénzügyminiszter azért hozzátette: vizsgálják, hogy egy részleges vagy teljes korlátozás egyáltalán működőképes lenne-e.
Vagyis Washingtonban egyelőre ugyanaz történik, mint mostanában oly gyakran: előbb bedobnak valami kellően robbanékony témát a sajtóba, majd figyelik a reakciókat, és ezek alapján megszületik az eredeti ötlet valamilyen módosított változatának megvalósítása.
Donald Trump újabb témával borzolta a kedélyeket, és azonnal sikerült alaposan felbolygatnia az energiapiacokat és a világgazdaságot. (The White House)
Közben a Kongresszusban már egyértelműbb folyamatok zajlanak, hiszen a szeptember 16-án benyújtott törvényjavaslat, a H.R. 10422, a Diesel Price Reduction Act of 2026 automatikusan megtiltaná az amerikai dízelexportot, ha a kiskereskedelmi ár 14 egymást követő napon meghaladja az 5 dollárt gallononként. A tilalom addig tartana, amíg az ár 30 egymást követő napon 4,50 dollár alá nem kerül.
A bökkenő csak annyi, hogy az amerikai dízel ára most nemhogy az 5 dolláros küszöböt, hanem a 6,50 dollárt is átlépte: szeptember 21-én 6,51 dollár volt az országos átlag, és a Reuters szerint szeptember 23-án is rekordközeli, 6,50 dollár feletti szinten állt.
Vagyis ha a törvényjavaslat már hatályban lenne, a jelenlegi árszint mellett nem kellene sokat számolgatni: az amerikai dízelexport leállításának feltétele gyakorlatilag adott. A történet pikantériája, hogy éppen akkor merült fel az amerikai dízelexport korlátozása, amikor a háborúk miatt amúgy is szűkös a globális üzemanyag-kínálat: Európa, Kína és más ázsiai fogyasztók már most is egymással kell versenyezzenek a szabadon elérhető mennyiségekért.
Egyelőre ez csak törvényjavaslat, nem hatályos szabály, a tét viszont nem kicsi: az USA 2025-ben naponta mintegy 1,25 millió hordó finomított desztillátumot exportált, így ha Amerika valóban leállítaná a kiszállítást, annak nemcsak az amerikai kutaknál, hanem a világpiacon is gyorsan megjelenne a hatása.
Alkalomadtán – és az alkalom most éppen adott – az ember elcsodálkozik azon, milyen sajátos összhangban tud döntéseket hozni a két ősellenség, az Egyesült Államok és Oroszország. Ráadásul úgy, hogy ezek a döntések nem egymásnak fájnak, hanem gyakorlatilag mindenki másnak.
Miközben Washingtonban az amerikai dízelexport korlátozásának ötletével játszanak, Oroszországban már ténylegesen érvényben van az exportkorlátozás: Moszkva szeptember végéig tiltja a dízel és egyes más finomított olajtermékek kivitelét a legtöbb külföldi piacra, és már a korlátozás meghosszabbítása is napirenden van.
Így aztán a világ két, egymással éppen nem baráti viszonyban lévő nagyhatalma ugyanazon az oldalon találja magát: mindketten gondoskodnak róla, hogy valamivel kevesebb dízel jusson a világpiacra. Az viszont aligha Washingtonban vagy Moszkvában derül majd ki először, hogy ki fizeti meg ennek az árát.
Az amerikai belföldi üzemanyagárak elszabadulása közben azért ne aggódjunk túlságosan az amerikai energetikai cégekért: ők ugyanis meglehetősen jól járnak ezzel a helyzettel. Örömmel lépnek a kieső közel-keleti szállítások helyébe, hosszú távú szerződésekben betonozzák be az árakat és a mennyiségeket, a magas világpiaci ár pedig még a drágábban kitermelhető palaolajat is jövedelmezővé teszi.
Az amerikai termelő tehát megkapta azt a ritka ajándékot, hogy egyszerre számíthat garantált, hosszú távú piacokra és a geopolitikai káoszból származó árprémiumra.
És ugyanez bizonyos értelemben az oroszokra is igaz: új, nagy volumenű keleti piacokat szereztek, miközben energiahordozóikat ismét magasabb áron tudják értékesíteni, azok után, hogy a mostani globális energetikai zűrzavart megelőző időszakban sokszor már csak jelentős árengedménnyel tudták őket eladni.
Ha a törvényjavaslat már hatályban lenne, a jelenlegi árszint mellett nem kellene sokat számolgatni: az amerikai dízelexport leállításának feltétele gyakorlatilag adott. (Fotó: Unsplash)
A világ többi részének viszont marad a váratlan helyzetekkel tarkított energiakrízis. Az olaj fizikai hiánya már nem csak elméleti fogalom. Európa különösen kiszolgáltatott, hiszen kőolajának mintegy 95 százalékát külföldről szerzi be.
Ha pedig sorra záródnak el a megszokott útvonalak, marad a sajnos egyre jobban megismert megoldás: ugyanazért az olajért egyre többet fizetni.
Németország 110 millió hordós, Franciaország pedig 120 millió hordós stratégiai készletével ugyan néhány hónapig képes lehet átvészelni, de a tartalékok is végesek, míg a közel-keleti háború 7 hónapja, az ukrajnai pedig közel 5 éve zajlik. Ázsiának valamivel több oka van a nyugalomra: az ottani nagy fogyasztók az orosz és közel-keleti olaj mellett saját, afrikai, amerikai, sőt dél-amerikai forrásokhoz is hozzáférnek.
Aki viszont egyetlen útvonalra, egyetlen beszállítóra vagy egyetlen geopolitikai rendszer jóindulatára van utalva, az ilyenkor kénytelen megtanulni, hogy az olajpiacon nemcsak az számít, mennyi olaj van a világban, hanem az is, hogy ki, honnan és milyen áron tudja azt fizikailag eljuttatni oda, ahol éppen szükség van rá. Na meg persze az sem árt, ha az eladó hajlandó is odaadni.
Jelenleg több tényező is fékezi az olajár további elszállását: Kína visszafogottabb importja, az Egyesült Államok, Európa, Japán és más államok stratégiai készleteinek piacra dobása, valamint az új alternatív szállítási útvonalak belépése. Ezek azonban csak ideiglenes fékek: a készletek apadnak, a kerülőutak kapacitása véges, Kína pedig előbb-utóbb visszatérhet korábbi importszintjéhez.
Ha közben a Hormuzi-szoros és a Báb el-Mandeb-szoros körüli feszültség tartós marad, egyre kevesebb akadály marad az árak megugrása előtt – nem csoda, hogy az egyre pesszimistább elemzői forgatókönyvekben már az akár 200 dolláros hordónkénti olajár sem számít elképzelhetetlennek.
A teljes amerikai exporttilalom szakmailag ugyan nem tűnik túl valószínűnek, az Egyesült Államok jelenlegi politikájában azonban számos olyan döntést láthattunk már, amelyeknél nem feltétlenül a gazdasági racionalitás volt az egyetlen szempont. Sőt, akadtak olyan, első pillantásra a józan ésszel szembemenő lépések is, amelyek mögött később mélyebb és összetettebb politikai vagy stratégiai célok rajzolódtak ki.
Három tényező mindenesetre komoly kérdéseket vet fel: a csökkenő bevételek, a világszintű bizalomvesztés, valamint a kitermelés és a belső szállítás korlátai.
A korlátozás időszakosan csökkentené az amerikai olajcégek bevételeit, ráadásul egyes piacokat más exportőrök, például Brazília javára veszíthetnének el. Washingtonnak a bizalomvesztéssel is számolnia kellene: ha egyik napról a másikra lezárja a dízelexportot, vevői joggal gondolhatják úgy, hogy egy következő válságban akár az amerikai LNG-export korlátozása is szóba kerülhet.
A korlátozás ráadásul nem egyszerűen annyit jelentene, hogy több dízel marad Amerikában. A Mexikói-öböl finomítói például többet termelnek, mint amennyit a környék fel tud venni, az infrastruktúra pedig nem teszi lehetővé, hogy ezt a többletet egyik napról a másikra az ország bármely pontjára eljuttassák. Egy exportkorlátozás így magát az amerikai energetikai infrastruktúrát is komoly és költséges kihívás elé állítaná. Na de, ahogy azt már kifejtettem, az amerikai döntéshozatalban nem mindig a racionális, aktuális és átlátható szempontok viszik a prímet.
Kiemelt kép forrása: Unsplash
Erbszt Adrienn
