A víz-, a szél- és a napenergia nem tud megbízhatóan akkora mennyiségben energiát biztosítani, amekkora mértékben arra egy modern gazdaságnak szüksége van.
Egy kilogramm víz egy száz méter magas gát mögött csupán 1 per 3600 kWh energiát tud biztosítani. Ezzel szemben egy kilogramm szénből mintegy 7 kWh energiát lehet előállítani, ami 20 ezerszer nagyobb érték.
Egy hidroelektronikai rendszernek óriási méretűnek kell lennie ahhoz, hogy ugyanakkora mennyiségű energiát tudjon termelni, mint a széntüzelésű megfelelője, ami nagy környezeti és emberi költségekkel jár. A legnagyobb meglévő vízerőmű – a Jangce folyón felépített, 600 kilométer hosszú víztározóval rendelkező Három-szurdok-gát – megépítése miatt 1,3 millió embernek kellett elhagynia a lakhelyét, miután 13 várost, 140 községet és 1350 falut árasztottak el vízzel.
A szélenergia esetében is hasonló a helyzet. Hatalmas és zajos turbináikkal a szélfarmok csúcsidőszakban is csak 9 megawatt energiát termelnek négyzetkilométerenként. Egy 1 gigawattos széntüzelésű erőmű teljesítményének eléréséhez több száz turbinára lenne szükség. Ugyanez igaz a napelemparkokra: hatalmas területen kell kiépíteni őket ahhoz, hogy versenyképesek legyenek.
Még ha felállítják is ezeket a hatalmas és környezetet károsító létesítményeket, akkor sem képesek megbízhatóan elegendő energiát biztosítani. Azok a cikkek, amelyek a szél- és napenergia előnyeit hirdetik, gyakran nem ejtenek szót arról, hogy a szél- és naperőművek néha sok napon át alig termelnek energiát. Ha a többletenergiát hatékonyan lehetne tárolni, akkor ezeket az időszakokat át lehetne hidalni, azonban az akkumulátortechnológia további fejlődését a kémia szabályszerűségei korlátozzák.
Teljesen hitelét vesztette az a nemrégiben megfogalmazott állítás, mely szerint a megújuló energiaforrások az Egyesült Államok összes áramigényét fedezni tudnák. Az áramszünetek elkerülése érdekében teljesen megbízható, támaszként használható energiaforrást kell kiépíteni és készenléti állapotba helyezni, amelynek költségeit az ingadozó megújuló energiaforrások használatának költségeihez hozzá kell számítani.
Néhányan azt állítják, hogy megoldást nyújtanak a bioüzemanyagok, mint az etanol és a biodízel, amelyek nagy állami támogatást kapnak néhány országban. A megújuló energiaforrások közül azonban ezek terhelik meg a legjobban a környezetet, mivel hatalmas kiterjedésű mezőgazdasági területekre és erdőkre van szükség az előállításukhoz, miközben nem tudják megkötni a szén-dioxidot, amelyet a természet olyan hatékonyan el tud nyelni.
Az atomenergia egy olyan, szénmentes energiaforrásnak számít, amelynek nincsenek ilyen káros környezeti hatásai. A nukleáris fűtőanyagnak százezerszer nagyobb az energiasűrűsége a szénhez képest, vagyis egy 1 gigawattos atomerőműnek csupán 15 hektárnyi földterületigénye van. Kisebb moduláris erőművek észrevétlenül olvadnak be a tájba. Továbbá az uránérc széles körben megtalálható a természetben, és az üzemanyagot könnyen lehet szállítani, illetve tárolni. Egy atomerőmű – amely hatvan évig is működhet – ellenállóbb a szélsőséges időjárási helyzetekkel szemben, mint egy szél- vagy naperőmű.
Ezen előnyök ellenére számos ország világszerte nem kíván új atomerőművekbe ruházni, sőt bezárják a meglévőket. Ennek oka abban keresendő, hogy az emberek nincsenek tisztában azzal, milyen módon vannak kitéve mindennap a természetes sugárterhelésnek, amely a minket körülvevő környezet szerves része.
Hárommilliárd évvel ezelőtt a földi élet úgy jött létre, hogy nem érte káros természetes sugárzás. Száz évvel ezelőtt Marie Curie két Nobel-díjat kapott a nukleáris fizika és a sugárzás fizikai, kémiai folyamatainak megvilágításáért, mielőtt előkészítette a terepet a magas dózisú sugárzás rákkezelésben történő használatához.
Miközben szinte mindenkinek van olyan rokona vagy barátja, akin a sugárterápia segített, az atomenergiával és a sugárzással kapcsolatban a közvélemény sosem ocsúdott fel a Hirosimára és Nagaszakira 1945-ben ledobott atombombák sokkjából. Az ezen bombák által kiváltott radioaktív sugárzás hosszú távú hatásait azonban erősen eltúlozták.
Igaz, hogy 200 ezer ember halhatott meg a bombázások során, illetve azok következtében, azonban a halálesetek főként a robbanások és a nyomukban keletkező tűzvész miatt következtek be. Kevesen haltak meg rákban. A túlélőkre vonatkozó egészségügyi adatok szerint ötven év alatt plusz 550-850 olyan haláleset történt, amelyet a rák okozott.
Nem segített az sem, hogy a hidegháború alatt a politikusok és a média kihasználta a radioaktív sugárzással kapcsolatos félelmeket. Az 1950-es években drákói szigorúságú biztonsági előírásokat fogadtak el, nem azért, mert azokat a megfelelő bizonyítékok indokolták, hanem azért, hogy megnyugtassák az aggódó közvéleményt, amelynek rettegését az USA és a Szovjetunió közötti nukleáris fegyverkezési verseny is fokozta.
Az 1986-ban történt csernobili atombaleset felerősítette ezeket a félelmeket, bár a sugárterhelés miatti halálesetek száma csak 43 volt. Hasonlóképpen, bár senki nem halt meg a 2011-es fukusimai baleset során bekövetkező sugárzásban, erre az eseményre széles körben úgy tekintettek, mint amely azt igazolta, hogy az egyes országoknak fel kell hagyniuk az atomenergiával. A fukusimai szerencsétlenség káros hatásai – beleértve az 1600 halálesetet, illetve a súlyos gazdasági és környezeti károkat – a nem megfelelő szabályozás és evakuálási intézkedések következményei voltak. A baleset okait elsősorban a geológiai tényezőkre, és nem az atomenergia-termelésre lehet visszavezetni.
A világnak túl kell lépnie a radioaktív sugárzással kapcsolatos fóbiákon, és egy engedékenyebb szabályozást kell elfogadnia az atomenergiával kapcsolatban, amely jobban alapul a tényeken.
A túlzott mértékű szabályozások nyilvánvalóan drágává teszik az atomenergiát. Az észszerű és előretekintő intézkedések nevében mindenekelőtt a status quo megváltozását előidéző politikai akaratra, valamint a közvélemény jobb edukálására van szükség, kezdve az általános iskolásokkal, illetve az oktatásba történő befektetésekkel.
Az atomenergia nem népszerű, azonban ennek meg kell változnia. Ez a legjobb megoldás a közös jövőnk szempontjából. Meg kellene ragadnunk ezt a lehetőséget.
Copyright: Project Syndicate, 2018
www.project-syndicate.org
Wade Allison, Oxfordi Egyetem, SONE titkár
